Konderné berakott frizurája

Szeifert Natália: Láz

Szolláth Dávid

A Láz pontos megfigyelésekre építő, erős képekkel dolgozó önéletrajzi próza. Könnyed generációs olvasmányként indul, aztán kiderül, hogy ennél többről van szó.

Szeifert Natália írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

A terjedelme alapján kisregénynek nevezhető mű körülbelül négy novellányi anyagból épül fel. Kislánykor a Kádár-korszak végnapjaiban, kamaszkor a rendszerváltás idején, egy fiatal medika megpróbáltatásai, majd a pályakezdő doktornő történetei követik egymást. Az egymásra épülő életrajzi időrétegek alig észrevehető belső lüktetést adnak a fejezetekre nem tagolt elbeszélésnek. A megszakítatlanság jót tesz a könyvnek: a Láz egy ülésben végigolvasható, jó ritmusú próza, melyet csak helyenként jellemez némi túlírtság.

A könyvet nem tudtam nem generációs regényként olvasni. A Kádár-kor utolsó évtizedében járunk, amelyet (Garaczihoz, Kukorellyhez, Németh Gáborhoz, Parti Nagyhoz és másokhoz hasonlóan) nyelvében ragad meg a könyv. Elővesz és leporol harminc évvel ezelőtti szavakat, intonációkat, szóhasználatokat, amelyek ma már évszázados holminak tűnnek, egy holt nyelv leleteinek. (A gyakori kurziválás mintha a gyűjteményével büszkélkedő nyelvtörténész gesztusa volna.) A Láz gyerekkori rétegére is jellemző a jól ismert narrációs eljárás, mely szerint gyereknézőpontból (is) szemléljük a korabeli világ abszurditását, és a gyerek számára természetesként adódó világ a mai, felnőtt, évtizedekkel a rendszerváltás utáni nézőpontunkból szemlélve komikusnak hat. A korabeli szavak, szokások, tárgyak egyszerre nosztalgikusak és nevetségesek.

A kilencvenes években úgy tűnt, jól el lehet dumálni a múltunkról, s ezzel meg is van oldva a – mondjuk így – „történelmi emlékezet” kérdése. A közös, kínos múlt letudható iskolai heccek, faros Ikaruszok, csajozások és katonatörténetek elmesélésével. Ezt az anekdotázást, ezt a szellemes felolvasó-irodalmat lelkesen posztmodernnek is nevezték, de ma már unalmas lenne ezt folytatni. Szeifert kis könyve elkerüli ezt a csapdát. Elkerüli a retrózás veszélyét, például azzal, hogy érzékletesen idézi fel nemcsak a múlt rendszer, hanem a rendszerváltás rossz állagát, a pillanatok alatt szétmálló, összeomló illúziókat. Hogy a gyerek szemében annyi változott, hogy egy másik halott emberről nevezték el az iskolát. De a menzaszag, a linóleum és Konderné berakott frizurája megmaradt. A Láz nem banalizálja, nem távolítja a múltat, hanem összeköti a jelennel, megmutatja a kínos múlt kínos folytatását. A rendszer változott, igen, de azon kívül alig valami.

A könyv azonban fokozatosan megváltozik. Körülbelül harmadánál-felénél eltűnik a múltidéző ráismerés szórakozott derűje, eltűnnek a kurzivált szociolektusok és egyre komorabbá válik a hangnem, amit könnyen összeköthetünk a felnőttkor megemelt tétjeinek terhével. A hangnemváltozás szerencsére nem szegényedésként, hanem az önéletrajzi elbeszélés főszólamának elmélyedéseként érzékelhető. Ha az egész kisregény megmaradna az első negyven oldal elbeszélő stílusánál, akkor a könyv talán valóban egy generációs szókincs retró-szótára maradna.

A kisregény képei és leírásai beszélik el a fiatal lány felnőtté válásának kríziseit. Nem tévedés, a képek itt valóban szinte elbeszélnek. A képek, a hangulatok, az állapotrajzok olyan sugallatosak, hogy azok olvastatják a könyvet, nem pedig a – számomra szimpatikus, ismerős, de – végső soron közkeletű generációs tapasztalatot megformázó önéletrajzi történet. A láz, mint a krízishelyzetek élettani és szimbolikus kísérőjelensége, csak a végére válik a mű hangsúlyos motívumává, és nem biztos, hogy akkor is központi motívumként érzékelnénk, ha nem ez volna a regény címe. A nehéz nevelődés leíró nyelve az elbeszélést egyre sötétebb tónusúvá mélyíti. Emlékezetesek a patológiai gyakorlat, az elfekvő betegek, az ambulancián ellátott öngyilkosok, a rákbeteg anya leírásai. Ezek a baljós képsorok adnak a magára maradó fiatal lány én-elbeszélésének világszerű kiterjesztést. Ám a láz állapotleírása a kisregény végső válság-szakaszában nem eléggé koncentrált, továbbá nem jut el benne az elbeszélés a várható mélypontig. A zárlat utolsó oldala is kissé elsietett álmegkönnyebbülésnek tűnik.

Szeifert Natália első könyve mindezzel együtt is értékes, minőségi irodalom, amely mindenképp megérdemli a figyelmet. A könyvet a Jelenkorban közölt első fejezetével ajánljuk.

 

 

2013-07-29 08:00:00

PROGRAMOK

  • Beszélgetés Terézia Morával
    2019. május 28., 18 óra
    Pécs, Művészetek és Irodalom Háza
    Beszélgetőtárs: Nádori  Lídia

  • Beszélgetés Kukorelly Endrével
    2019. június 5., 19 óra
    Trafik Étterem, Perczel Miklós utca 24.
    Beszélgetőtársak: Ágoston Zoltán, Kiss Tibor Noé

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)