Láz

regényrészletek

Szeifert Natália  regényrészlet, 2012, 55. évfolyam, 9. szám, 859. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Amikor sokat kellett feküdni, és még láttam a láztól a betűket, elolvastam a mesekönyveket, pedig még nem is kellett volna tudnom olvasni. Aztán elnéztem a betűk fölött vagy között abba az elmosódott világba, ami csak harmincnyolc és fél fok fölött nyílik meg. Nem sajnáltam akkor magam, feküdni és bámulni még mindig sokkal jobb volt, mint iskolába menni. Jó volt oda nem menni. De mindig maradt bennem egy halvány szégyen, amiért nekem jobb, mint a többieknek. A sok elmulasztott óra, a kihagyott feleletek, a megoldatlan házi feladatok, felmentés mindenből. Az osztálytársaim meg kitartóan sajnáltak engem. Akkor.

Ha becsukom a könyvet, egy pillanatig most is a felső élét nézem, ahol a könyvjelző kilóg a lapok közül. A kilógást veszem szemügyre, hogy mégis, hol tartok, mi várhat még rám. És mindig eszembe jutnak azok a könyvek, amiket nem nyitottam ki aztán újra. Belefogtam és nem. Ottfelejtettem a könyvjelzőt. Azok a könyvek várnak. Azzal a nem-mondom-de-tudod-féle várással, ahogy az anyák szoktak, néma szemrehányással. Megíratlan lecke, leszelt, vajazatlan, szikkadó kenyér, amitől tompa lelkifurdalása lesz az embernek. Az ottfelejtett cetlikkel biztosítom magam, hogy visszatérek, és tudom, hol kell folytatni, ha a végére akarok járni.

Régebben úgy volt, hogy az akarás olyan volt, mint a légvétel, vele járt az élettel. Olyan egyszerű, magától értetődő, minden újszülött és minden kisgyerek ezt gondolja, illetve nem gondolkozik rajta. Akar valamit, de egyszerűen nem gondol rá. Nagyon jól teszi.

Apám kézen fog, elvisz a búcsúba, amit mifelénk valamiért rövid u-val mondanak. A hegyi népek gyakran spórolnak a magánhangzókkal, és gyakran fúj a szilaj északi szél.

Kiviszlek a bucsuba, mondja apa, és ki is visz, gyorsan le fogja tudni ezt a dolgot. Másnapos, ki van öltözve, mert nála az a minimum, hogy ing. Másnap is. Élére vasalt vasárnap, megbecsült dolgozók fakulnak ki a napon, isszák a konyakot meg a sört. Meg a fröccsöt. Lekerekített sarkú, vastag fotópapírra nyomott bucsu ez a miénk, édességes sátrakkal, ringlispíllel, egy óriási, lila héliumos lufival. Vattacukor, vagy mézeskalács, döntsd el.

Vattacukor és mézeskalács, mondom. Meg nyalóka. És nem émelygek, mert akkor még sokkal töményebben bírom az édeset, mint később.

Jó, legyen, de aztán vége, ennyi, mondja apa. Aztán hazamegyünk, és anya főzni fog. Befőz egy lekvárt, főz egy levest, süt egy rétest. Gőzben áztatja az arcát, kipirul, virul, valahogy el is virul közben.

Bucsu, így mondjuk, gondolom azért, hogy röviden tartsuk nyitva a szánkat, nehogy belefújjon a szilaj északi szél. Könnyen a tüdejére kapja az ember. Ezzel a széllel szembe menni olyan, mint a Delta elején a sífutó, az a kékesfehér ember. El nem tudom képzelni, ki lehet az, tudja-e, hogy tudományos ismeretterjesztő főcím lett, és alighanem több százszor vetítették, ahogyan küzdi magát a nem tudom hova. Persze rég halott.

Anyával megyek a bucsuba, akarok egy lufit, héliummal töltöttet, nem tudni, miért olyan rohadt fontos, hogy a csuklómhoz kötözzék, nem akarom, hogy odakössék, fogni akarom csak úgy a kezemben, vigyázni akarok rá.

Ha elrepül, nem kapsz másikat, mondja anya. Jó. Nagyon nagy ez a lufi, legalább háromszor akkora, mint a fejem. Még legalább egy hétig lesz a szobámban, napokig a plafonra tapadva göcög a légáramlatokban, amíg aztán fonnyadtan lejjebb ereszkedik. De ereje teljében még sokszor a plafonba fog ütközni. Be lesz zárva, de én büszke leszek rá, mintha én vadásztam volna. Mint egy állat. Nem tartunk állatot, lakásba nem való, mondja anya. A lufi is menekülne, de ott a plafon, és éppen úgy ütődik neki, olyan puhán és szerencsétlenül, ahogy én is neki szoktam vetni a hátam, mert akkor még tudtam repülni.

Csak álmodtad, mondja anya.

Csak akkor tudok, ha nem néz oda senki, mondom. Attól lezuhanok, hogy te azt hiszed, hogy álmodom, felelem anyának, miközben ő apró pogácsákat szaggat a sütőlemezre.

Egyetlen egyszer aztán mégis megtörténik az egyik bucsuból hazafelé menet, hogy kicsúszik a kezemből a zsinór. Hisztérikusan kapok utána, épp a ház sarkánál jártunk, majdnem hazaértem vele. Nem is tudom, mi az, hogy hisztérikus. Dagadt könnycseppek a szememben, eszelős szorítás a torkomnál.

Semmi baj, mondja anya, nézd, milyen vidáman repül, ne sírj. Nézd, mondja újra, kérlel.

Nézem, és talán először fordul elő, hogy anya meggyőz. Nézem, hogy tényleg ez vidám. Egészen kicsi fekete ponttá zsugorodik a lufi a tejkék égen, egyáltalán nem tűnik szomorúnak. Ráadásul mindent látni fog, mert abból a magasságból már mindent lehet látni, én is szoktam. Egyszerűen mindent.

Tessék, hát ez a jó a repülésben, mondanám anyának, de inkább csak nézem. Én is ezért repülnék, ha nem beszélnének folyton le róla, meg anya se hinné, hogy csak álmodom.

Aztán nem kérek többé lufit. Inkább még valamit a mézeskalácsosnál. Sárga és rózsaszín korongok, hajmeresztően színesek, anya szerint nem is lehet meg-enni, ki tudja, miféle ételfesték lehet rajta. Eléggé bizarr. Nem mondja, hogy bizarr, még nem ismerem ezt a szót, csak gondolja. Ahogy gondolja, azt ismerem. Aztán jön egy fröccsszagú bácsi, belelehel az arcomba, megrángatja azt a helyes kis gödröcskés pofimat, és vesz nekem egy ilyen mézeskalácsot. Úgy néz ki, mintha az iskolai táblakrétával lenne beszínezve. Színre éppen olyan, ízre is hasonló, de mégis émelyítően édes. Felfalom rögtön az egészet, mert nagyon jól bírom az édeset.

A gyerekkorom majális, vurstli, bucsu, búcsú, belátom, hogy a lufi héliummal az égbe vágyik, és azt is, hogy jobb ez így.

Mi lesz velem, ha már lufit sem akarok, nem is gondolok erre, csak valami halványan szokatlannak tűnik. Nem sírok egy másikért, vagy nem sírok csak úgy, magamnak, hogy szomorkodjak. Helyette az édesség pihen bennem. Tavaly sírtam volna, idén nem. Különös. Persze, anya úgysem venne. Apa venne, anya nem. Ezt már megtanultam, mindent tudok, ami az élethez kell. Arról fogalmam sincs még, hogy apa roppant nagyvonalú, ha iszik, anya meg pontosan tudja, mennyi minden másra kell az a kis pénz, de majd kitanulom ezt is, amikor már cigire kell. Tudni fogom, kitől kell kérni. Hazamegyünk, és estére belázasodom. Pedig nem is kaptam fagyit.

Olvastad a Jóskönyvet, kérdezi Tom, én meg azt se tudom, hogy mi az. Azt hiszem, hogy nem tudom, aztán eszembe jut, hogy ja, de, nem. Nem olvastam.

Miért nem.

Mert el se tudom képzelni, hogy elolvassam, lehet, hogy kimaradok valami nagyon jóból, de nem, kösz.

Pedig nem is kell elolvasni, de bármikor felütheted, mondja. Választ ad a kérdéseidre.

A betyárját, mondom erre, és dezsavüm lesz. Aztán inkább kölcsönkérem tőle a Hajnali háztetőket, és soha többé nem adom vissza. Meg is mondom előre, hogy valószínűleg nem fogom visszaadni.

Megjósolom, látod, ennyi, mondom.

Igen, de ez nem jóslás, feleli Tom.

De pedig az, megmondom a jövőt, tök konkrétan, erre nevetünk, és erre iszunk. Bort.

Valaki ezt csinálta gyerekkoromban, nem is egyvalaki, hanem többen, igen, többen is mondták, elmesélték nekem, hogy a könyveket felütni jó. Volt aki a Bibliával, valaki meg a József Attila összessel. Felcsapkodták ezeket a könyveket, és böktek maguknak útmutatást. Átszellemülve mesélték, hogy magyarázatot találtak, pont mint Tom.

Egyszer én is kipróbáltam. Bibliával. Jól akartam csinálni, olyan példányt választottam, ami nem volt megtörve sehol, mert azt csalásnak éreztem volna. Más felcsapásának a nyomdokaiba lépni, betört oldalakat használni nem ér, gondoltam.

Volt vagy négy-öt Biblia a lakásban, valahogy összegyűlt. A hitetlenség kompenzációja, gondolom, na meg a könyvgyűjtés óhatatlan mellékvágánya, hogy több van, mint kéne. Volt miből választanom. A sűrű könyvespolcokon kutattam, a hátsó sorban is lehetett keresni. Tulajdonképpen az is tragédia, ha két sorba kell rakni a könyveket, mert néha egyszerűen elfelejted a hátul lévőket.

Ki akartam próbálni a rábökést. Elszántam magam, néztem a duplasoros rendszert: Vallástörténeti lexikon elöl, meg Természettudományi Kisenciklopédia (művésznevén Kis Enci), mellette Doktor Zsivágó, Kafka. Hátul Filléres Könyvtár, A láthatatlan ember bordó bőr kötésben, apa napokon belül azt fogja mondani, hogy azt olvassam nyáron, ha nincs más ötletem. És nem lesz más ötletem. Kivételesen szót fogadok, de nem tudom végigolvasni. Akkor. Arra gondolok, hogy nem érdemes hallgatni a felnőttekre.

A hátsó sorban is van egy Biblia, kiveszem, tiszta újnak tűnik, jó lesz. Útmutatás kell ugyanis, hogy belém fog-e szeretni a Gitáros Fiú. Egyáltalán valaha belém fog-e szeretni valaki. Na jó, egyszerre csak egy kérdés legyen, ez a szabály. Konkrétan a Gitáros belém fog-e, ez lesz az én kérdésem.

Felütöm, csukott szemmel bökök, minden szabályt betartok. Találok is részletet, valamit a szeretetről, ha akarom, úgy értelmezem, hogy mi az hogy, nagyon is belém fog szeretni, viszont közben tudom, hogy nem fog. Csak kedvel, nagyon kedvelni fog, eléggé, de nem. Nem tartozom a köreihez, nem járok oda, ahova ő, például nem járok istentiszteletre, nem járok a színjátszó csoportba se. Jártam egy darabig, aztán az előadásra mégsem mentem el, mert begyulladt a torkom. Begyulladtam, és azt mondtam, hogy a torkom. Vagy tényleg a torkom volt.

Találomra bökök a Bibliában a szeretetre, amiről úgyis tudom, hogy nem vonatkozik rám, nem tartozik ide, akkor meg miafaszt böködök, kérdezem magamtól. Csak én találom ki, úgyis én találom ki, hogy mi van. Mi legyen.

Nekem nem jött be ez felcsapós-böködős dolog, mondom aztán Tomnak. Kábé húsz éve kipróbáltam egyszer.

Biztos nem jól csináltad, mondja.

Igen. Nagy a hibalehetőség, gondolom. Felcsapsz, böksz, nyilván nem mindegy, hogyan csinálod. Vagy nem voltam eléggé átszellemülve. Ezt nem mondom, csak gondolom, magamban tartom a véleményem, nem űzök tréfát mások szokásaiból, ezt addigra jól megtanulom. Addigra kinövök a nyílt színi gúnyolódásból. Megtartom magamnak. És addigra kinövök a felcsapás-bökés-tanakodásból is. De ezt sem mondom meg.

Ő még mindig bököd a könyvekben. Azért kiszalad a számon, hogy szerintem hülyeség, nem bírom visszatartani. De Tom úgy mosolyog, mintha tudna valamit, amit én nem tudok.

Még abban az évben el kell adnia azt az új építésű, félig berendezett, kétszintes összkomfortot, ahol annyiszor bökött csukott szemmel egy könyvben lévő szövegre, ahol néhányszor beleheltük a csukott tetőablakot, ahol egyszer egy egész üveg vörösbort ejtettem a szép járólapra, amit a nyél nélküli felmosófejjel töröltünk fel. Négykézláb, vihogva. Nem volt hozzá nyél, aztán már nem is volt érdemes venni, arra a kis időre.

Eladta végül a házat, ahonnan olyan volt hajnalban a kilátás, amikor a paplant magam köré csavarva kiléptem az erkélyre, hogy egészen a hegyekig vitte a tekintetet. Mintha körülöttünk nem is lettek volna utcák, odalent nem jártak volna az autók és a nagy szatyrokkal az öreg, hájas hasú nénik. Ez vár rám, pont ilyen öregasszony leszek, gondoltam mindig, ha lenéztem. Inkább nem is néztem le, csak el, a kék hegyek felé, belefújtam a füstöt a hajnali ködökbe.

Szerettük ezt a házat, ahol egyszer lábujjhegyre állva kémleltem kifelé a tetőn, a résnyire nyitott ablakon, és Tom mögém állt, és nagyon kevés szóval, lényegre törően mondta bele a nyakamba, hogy tetszem neki, és hogy mit tervez éjszakára.

El kellett adnia, aztán egy öregszagú albérletbe költözött. Soha nem mondtam neki, hogy látod, milyen rosszul csapkodod fel a kurva könyveidet. Nem mondtam, egyszerűen nem hoztam fel a témát. Tom az egyetlen, akivel barátilag le lehet feküdni, nem mondok neki olyat, hogy én megmondtam. Ő az, akivel lehet eszelősen szeretkezni, aztán barátilag lefeküdni, és úgy ébredni reggel. Talán mégis tud valami Nagy Titkot, csak még nem fejtettem meg.

A Bibliában meg amúgy is jó eséllyel bökhetünk a szeretetre, vagy valamilyen gusztustalan pusztításra, nem érdemes sokat várni tőle.

Ha istent emlegetem, mindjárt mindenki azt hiszi, hogy bajom van vele, pláne kisbetűvel, a jóistenáldjonmeg, teljesen mindegy, nincs bajom, még Istennel se.
A Gitáros Fiú is azt hihette, mert ő szerette az Istent. Őt szerette az Isten.

Amikor már nem vagyok gyerek és még nem vagyok felnőtt, képesnek tartom magam a világnézetem megválasztására, gondolom. Mindennél jobban akarok egy világnézetet. Nincs. Van, de nem olyan. Ha közösségbe járok, anya aggódik. Nincs hozzá joga, gondolom. Kezeljen felnőttként, gondolom. Így határolom el magam minden felnőttől, főleg ha az a felnőtt az anyám vagy az apám, ne adj Isten egy tanár.

Azt hiszem, örökre megmaradhatok ebben a szerepben, nem is kell mást tennem, csak így maradni. Ez a tervem az életre. Mindenki kinyalhatja a seggem, persze csak ha megengedem, ez volna az alapállás.

Az elszánás úgy köt meg bennem, mint ahogy Valci szemét nézem hosszú órákon át, tanítás után. Belefonódok. Közénk szövődik a kíváncsi szeretés a Boltíves Udvarban. Nálam is őrültebb lehet, gondolom akkor, és nézek a lobogó szürkéskék szemébe, mintha forróvizű forrásba bámulnék, ami mindig éppen akkor zubog föl.

Amikor ránézek, magamat teljesen normálisnak hiszem. Bolond.

Valcit örökbe fogadták, basszus, nincs anyja vagy mi. A haja sárga láng. Nincs anyja. Van, de nem ott. Csak azért hagyhatta el, mert valami iszonyú nagy bajban volt szegény, épp akkor, amikor a Valci született. Kénytelen volt elhagyni. Mind csalódik.

De a Valci Anyja egy napon majd eljön ám érte. Már ha lesz bátorsága. Ennyi idő után lehet, hogy nem lesz. Vagy talán gonosz erők állják útját, erre gondolunk. Rögtön el is képzelem Valci Anyját, szépnek és fiatalnak, hosszú, barna haja van. Egy távoli rét közepén áll, vagy inkább valami sziklaszirten, küzd az elemekkel. Magányosan, kitartóan. Valamikor ide fog érni. Vagy Valci megelőzi, egyszerűen betölti a tizenhatot, és akkor megkeresheti. Azzal kezdi majd, hogy megkérdezi, a Nem Tudjuk Még Kitől, hogy hol van az anyja. Az megmondja, és onnantól örökké boldogan élnek majd.

Nagy pocakú, fekete öltönyös, kétember magas embertől fogja megkérdezni, aki egy óriási, vaskos könyvből kiolvassa, hogy hol van az anyja, s ő majd buszra száll, vagy vonatra, esetleg hajóra, én annyira beleélem magam, hogy repülőre is, és felkutatja, és majd lassítva szaladnak egymás felé.

Meg tudnám csókolni, ahogy mindenfélét összehord. Olvassa a verseimet, sír az egyiken, zavaros, szürke szeméből kibuggyan a víz. Olyan könnyen ment akkor még ez is. Megsimogatom a haját. Árvalányhaj, gondolom közben. Rőtsárga, rőtvörös, nyáron kifakul.

Idegesen gyújtott rá mindig, mintha sietne, pedig nem sietett sehova. Suli után órákig lógtunk az utcákon, a Boltíves Udvarban. Sietni csak odáig kellett, aztán a kettővel későbbi busszal mentünk haza. Télen lefagyott az ujjunk vége, hideg nyirkosság tapadt a csizmánk belsejébe, amíg megvártuk a következő buszt.

Meg tudnám csókolni, gondoltam néha, ahogy összehordott mindenfélét, mint a szél a szemetet a buszmegállóban. Ilyen könnyű lenne leszbikusnak lenni. Miért gondoltam, hogy nem maradhatok meg ott, ahol ilyen könnyű volt szeretni.

*

Menj, találd ki, mi leszel, ez az általános felhívás. Állandóan mondják. Találd ki, mi leszel, ha nagy leszel. Találd már ki. Most. Vagy holnap. De ne húzd az időt, találj ki valamit. Találja a halál. Ja, de, tudom, én tenni fogok valamit az emberiségért. Idióta vagy, gondolják. Álmodozz csak, gondolják. Majd rájössz, mondják.

Annyira szép tervem van, hogy magam is meghatódom, miközben tombolnak a hormonjaim. A hormon olyan, mint egy résnyire nyitott szájon elmormolt átok. Anyának is vannak hormonjai, azért volt kórházban, tehát a hormon szar dolog, kórházba lehet vele kerülni. Nem akarok tudni a saját hormonjaimról.

Nem is emlékszem az első menstruációra. Nagyon is emlékszem, akkoriban történik, amikor amúgy is mindenki menstruálni akar. Mimi már menstruál, de lehet, hogy csak hazudja, mert Saz szerint a nővérétől lop intimbetétet. Mire Saznak meg nekem megjön az első vérzésünk, már szárnyas betétet is lehet kapni, apa meg fel van háborodva, hogy a tévében ilyesmit reklámoznak. Főleg, amikor vacsorázik. Amikortól meg már a filmek közben is van reklám, megfogadja, hogy nem is nézi többet ezt a szar tévét, de megszokja, és nézi. Mindenki megszokja, mindenki nézi.

Annyira szerelmes akarok lenni, hogy minden zenészbe beleszeretek. Aztán beleszeretek Gitáros Fiúba. Posztereket tartok a falon a legjobb pasikról, a legjobb albumok neveit felírom a falra, Master of Puppets, Appetite for Destruction, micsoda mázli, hogy a rockerek jobban tetszenek, mint a diszkósok. A füleimnek kész szerencse. Use Your Illusion.

Ebédnél úgyis szigorúan Kossuthrádióbudapest, Czigány György kérdez, Gianni Morandi, húsleves, enyém a csirke szíve, apa mindig nekem adja, miután bekapcsolta a rádiót. Ha Hofi van, mindenki röhög. Záraivámosiról sokáig azt hiszem, ez egy név. Kinyerma, egy szó. Nem tudom, mit jelent. Szöul rendezi az olimpiát. Az emeszempé kábé ülése. Nem tudom, hogy lehet kábé ülésezni, most vagy üléseznek vagy nem, és tényleg mi a franc az a Kinyerma.

Kimegy az is aztán a divatból, ahogy a rendszer, az iskola meg az utca neve, ahogy a bakelit, fogja magát és kimegy. Mire rockereket hallgatok, mire menstruálok, már Saznak is van kétkazettás magnója a lengyelpiacról. Miminek walkmant hoznak Cseszkóból, mindenki Cseszkóba jár. Csak mi nem járunk. Harisnyát vesznek, aztán vókment, négy ceruzaelemmel, övre is csíptethető. Négy ceruzaelem az rohadt nehéz, lehúzza a nadrágodat. Narancssárga, szivacsos fejhallgató, vékony lemezpánt tartja össze a fejtetőn, állandóan eltörik, megragasztjuk piros szigetelőszalaggal. Kétkazettás magnót akarok, hogy felvehessem a számokat a rádióból, átmásolhassam a mások kazettáit. Előbb-utóbb kapok, de előbb-utóbb mindenki kap. A bakelit lemez az gáz, az az érzésem, hogy ami rajta van, az is gáz, de sokáig hallgatom még, amikor egyedül vagyok otthon. Amíg végleg be nem mondja az unalmast a Tesla.

Nagy László, dupla. Nagy László a saját verseit mondja, könnyű neki, aki ilyen verseket ír. Anya szereti. Azt hiszem, én is szeretem. Majd rájövök.

Elgété, Káefté, ha zenekarom lenne, én is csak értelmetlen betűkből választanék nevet. Illés, na, ahhoz legalább tartozik egy szekér, mindjárt más. A lényeg az, hogy A dal a miénk, még a miénk, de mindjárt kimegy a divatból. Mire megtudom, hogy Lokomotív, hogy Korlátozott Felelősségű, hogy Központi Bizottság, kimegy a divatból, leváltják. Kimegy az erősítő, tönkremegy a Tesla.

Mindig a nagyobb testvérnek van előbb magnója, irigylem, de előbb-utóbb úgyis minden az enyém lesz. Mire az enyém lesz, már pont nem kell, na persze, mi az, hogy divat. Az az, hogy amikor rájövök, hogy nem is kell, addigra lesz valamim. Húgnak lenni, kisebb testvérnek lenni erről szól, gondolom, hogy mindent megörökölsz.

Saz is csak sok év múlva vallja be, hogy mennyire irigyelt a bátyámért. Megmondhatta volna, a rohadt életbe, akkor, elvégre időben tudnia kellene az embernek arról, ha irigylik. Talán más szemmel méricskéltem volna magamat a vakfoltos tükörben. Talán azt mondtam volna, hogy no lám, itt egy lány, akit mégiscsak lehet valamiért irigyelni.

Állok a tükör előtt, látom benne a fogason lógó kabátokat. Jé, egy lódenkabát. Harmincévesen majd megkérdezem apától, mi az a lóden. Addigra anya például meghal.

Hogy mi a lóden, hát ezt se tudod, mondja apa, hát az, ami olyan sokáig ott lógott, mondja, és odamutat a fogasra. Az a vastagabb, nem a ballon, hanem a másik. Régen mindenki lódenkabátot hordott. Apa a szürke fényképeken hideg időben a barátaival lódenít. Ballonkabát, lódenkabát, plusz télen-nyáron kalap. És a fényes mandzsettagomb.

Apa tiszta Don Corleone, mert a régi képeken mindenki színész vagy maffiózó. Apa munkásruhában, koszosra maszkírozva, bajusszal, aztán apa a filmsztár, műtermi, aztán anyával egy bálon, egy szilveszteren, korabeli paparazzi-fotók, mindenki minden képen másik szerepben. Ahogy haladsz előre az időben, egyre gyakrabban néznek ki a képből. Valahová oldalra, arra a helyre, amit nem örökített meg a fotós. Ami a legérdekesebb lenne.

Anya és apa elviselik a kétkazettás magnót, apa például sokkal jobban bírja, mint az Erikát, lehet, hogy romlik a hallása. Minden számot felveszek a rádióból, ami tetszik. Ami nagyon tetszik, azt végtelenítve felmásolom, hogy ne kelljen visszatekerni. Ez az igazán szórakoztató elektronika. Jó sokáig elszórakozok a másolással. Fogom a műsoros kazettákat, becelluxozom az alját, onnantól bármit rá lehet venni.

A Deltában azt mondják, hogy a kazetta nemsokára a múlté lesz, ezek hülyék, nyugtázom egyszerűen. Nem lehet a múlté, hiszen most jött a bakelit helyett. Állítólag megint lemezek lesznek, de kicsik és fényesek. Á, ez soha nem terjed el, gondolom akkor.

A bátyám megjavítja a Teslát, pont amikor már nem is lehet bakelit lemezt kapni, de nincs az az isten, hogy meg ne javítsa. Azzal kezdi, hogy szétszedi. Nincs az az isten, hogy valamit szét ne szedjen. Anya ilyenkor már egyáltalán nincs megijedve. A Tesla megjavul. Szól Hendrix meg a Floyd. Kurvajól hangzik, jól szól, ülünk törökülésben a földön, és amikor megint kimegy egy hangfal, beköltözik a nagymama.

Éjjel arra ébredek, hogy nem talál ki a vécére. Hogy lehet ilyen ütődött, hogy lehet ilyen öreg. Megtanulom azt a szót, hogy szenilis, úgy tíz év múlva megtanulom, hogy vaszkuláris demencia, de addigra meghal. Egyébként a demenciába nem lehet belehalni, szóval sokkal jobb, mint a hormon meg a rák. Fél év múlva már nem is olyan zavarodott.

Kitisztultak a mérgek, mondja a körzeti orvos.

Első világháború, második világháború, földeléses rádió, repülőgép, tévé, mosógép, hát hogy lehet valaki ilyen öreg, mint a nagymama. Saz nagymamája süteményt süt vasárnap, Tis nagymamája minden télen disznót vág, az enyém emlékezik.

Az egész nagymama már életében rémlik, úgy rémlik, hogy sütött süteményt, valamikor, régen, amikor még nem nálunk lakott. Sütött mindent a sparhelton. Sparhelten, sparheltban. Ülök a hokedlin, két bucsu és néhány héliumos lufi kifulladása közt, nézem a nagypapa fényképét, amin ugye, milyen snájdig volt. A két háború közt nagypapa ingben, hózentrágerrel.

Sajtos stangli, nem is vagyunk svábok. Tedd ki az eszcájgot, húzd be a firhangot. Svábok vagyunk-e, kérdezem egyszer anyától. Nem vagyunk, mondja. A nagymama se, a nagypapa se, senki se sváb. Jó, ha nem, hát nem.

Az utca felé van egy ablak, az a nagymama ablaka. Ha elmegyek alatta, ma is úgy hiszem, hogy odabent minden ugyanúgy van, a nehéz diófa szekrény is, mert azt nem is lehetne onnan elmozdítani, olyan súlyosan böhömködik a hoszszabbik fal mentén. Tetején a birsalma, a fiókban a selyempapír, a lámpában a homály. Persze nincs már ott bent semmi.

Nagymama tüchtig kis menyecske volt, dolgos, rendes, barna fényképekből jött ki, most E.T.-re hasonlít. Még tíz évig hasonlít rá, aztán meghal. Haláláig kontyban, összeziherájsztűzött otthonkában. Nem tudja teljesen kinyújtani az ujjait.

A sok munkától van, mondja. Mire megtanulom, hogy polyarthritis rheuma-tica, már halott lesz.

Meg a mosás hideg vízben, mondja, meg a kenyérdagasztás. Tudod te mi az, milyen nehéz munka, kérdezi. Nem tudom, kussolok. Meghallgatom, hogy milyen nehéz munka hajnalban kelni, dagasztani, befűteni a kemencét, mit tudsz te, hát persze hogy semmit, semmit se tudsz.

Örülj neki, hogy ilyen jó világod van, mondja. Kussolok. Benyomok egy sajtos stanglit vagy egy szelet narancssárga piskótát. Láttam már olyat, hogy dagasztás. Anya néha csinál olyat. Dögönyözi a tésztát, kipirul bele, pirosra sül, mint a kalács. Sárga és meleg olyankor a konyha, felfut az élesztő, puffad a massza. Anya homloka gyöngyözve fénylik, puha élet vesz körül, biztonságban vagyok, bárcsak mindig valami konyhában lennénk, gondolom olyankor. Bárcsak mindig készülnénk valamire, valami ünnepre, ami sosem jön el, azt se bánnám, ha a karácsony lenne az. Akkor sosem lenne vége.

Nagymama sparheltje vörösen izzik, forró a platni, mit tudsz te, nem tudsz te semmit. A barna fényképen nagypapa barna bajusszal, nézem, ő volt hát az anyám apja. Régen. Idebent mindig félhomály van, ha feloltod a lámpát, akkor is, csak sárgább. Mi az, hogy feloltod, nagymama így mondja, hogy feloltja. Húzd be a firhangot, belátnak. Behúzom, zárt homály, lassan izzító régi tévé, alma a spájzban, a stelázsi alatt.

Ne a szépből vegyél, ha azt eszed, a többi rám rohad, mondja a nagymama. Mindig szottyadt almát kapok tőle, egyébként meg elvermeli a sárgarépát. Régebben jégszekrénye volt, az tényleg egy szekrény, amibe jeget tettek, na persze nem túl gyakran, mert a jég drága dolog volt, meg nem is járt mindig a jeges. Eszembe fog jutni a jégszekrény meg a vermelés, amikor fehér hűtőgépek közt válogatok. Eszembe fog jutni a hideg homok, ahogy belefúrom az ujjam, a zöldségek, a krumpli, a fonnyatag alma, a nagymama kezén a bőr.

A világháború szintén barna dolog. Olyasmi barna, mint a foltok nagymama kézfején. A nagymama egész családja megbarnult egyébként. Szépiatestvérek állnak a képen egy szatócsbolt előtt, egyikük kiment Amerikába. Az Usába. Valaki meghalt. Nem is az Usába ment, Kanadába.

Mindegy, messze van, mondom.

Nem mindegy, az egy másik ország, mondja anya. Kimentek, és nem jöttek vissza. Disszidáltak. Az vajon mi. Jobb, mint a repülő, az biztos. Disszidálni valami titokzatos dolog lehet, mert egy árnyalattal mindenki halkabban mondja. Már a szó is olyan, mintha pisszegnének. Nehogy meghallja valaki.

Most már azoknak is unokáik vannak Kanadában. Ott is öregszenek tehát az emberek. Fenyőfakertészetük van, küldenek képeslapot, fenyőfákról persze, meg fényképeket magukról. Valamelyik meghal, nagymama a hokedlin ül, gyászkeretes borítékot szorongat, sír.

Anya is szomorúnak látszik, habár ő se nagyon ismerte már a kedves halottat. Még írni fog a lánya, de ő már nem nagyon tud magyarul. Az unokák egyáltalán nem tudnak.

Akkor ezek most a rokonaim, de nem magyarok, pedig magyarok voltak, vagy mi van. Rágógumi-színű fényképeket küldenek, nagyon messziről mosolyognak ide, a fogalmuk sincs hova. Nagyon nagy ház előtt állnak, a nőnek saját kocsija van (az is nagyon nagy), megcsinálták a szerencséjüket, mondja a nagymama. Meg hogy jóravaló, dolgos emberek voltak az ő testvérei, szorgalmasak, meg is érdemelték, hogy jól éljenek. Nagymama is jóravaló meg szorgalmas volt, mégis ilyen szerencsétlen. Mondja ő.

Kívánj valamit.

Fújd el a gyertyákat a tortán, kívánj, de ne mondd ki. Azt kívánom, hogy megkapjam karácsonyra a kétkazettás magnót, kapjak vókment, kapjak rendes biciklit, azt kívánom, hogy szeressen belém valaki, mondjuk a Gitáros Fiú. Vókmennel a derekamon, a fülemben a zenémmel biciklizzek ki az erdő szélére, ő meg mondja, hogy beszélni akar velem, hívjon félre, ne törődjön vele, hogy mit gondolnak a többiek. Saz vigyorogjon, ő tudja egyedül, hogy miről van szó. Legyen róla szó, ja és legyen világbéke. Ilyenkor bármit kívánhatsz.

Az az igazi szegénység, ha valaki már álmodni sem mer, mondja anya, én meg rögtön sajnálni kezdem azt a valakit. Elképzelem, két nagy nyomorúságos szem, lefelé biggyedő száj, olyasvalaki ő, aki aztán igazán, de tényleg és nagyon szegény, hiszen álmodni nem kerül semmibe, gondolom akkor.

Azt kívánom, hogy amibe belefogok, az mind sikerüljön, ha igazán akarom, és mindent megteszek érte. Ezt kívánom magamnak a tizenharmadik születésnapomon is, de minek egészítem ki ezzel a kitétellel, hogy mindent megteszek érte, nem tudom. Nálam valami ilyesmit jelenthet a becsületesség. És becsületesnek lenni nem kerül semmibe, gondolom akkor.

Hogy lehetek ennyire gyerek, egyedem-begyedem. Mit kívánsz, éljek örökké, tengertánc, semmi konkrét, illetve de, engedjenek el a Guns n’ Roses-koncertre. És persze legyen végre saját szobám, ne kelljen osztozni senkivel. Nagymama meghal, megkapom a szobáját, mostantól vigyázzak, mit kívánok. A következő tortánál épp nem jut eszembe semmi, anya megint kórházban van, nem jut eszembe semmi, csak hogy jöjjön haza, meg a cukorrózsa, amit idén lefelejtettek a tortámról. A cukorszálak pont úgy kavarognak benne, mint a tócsa tetején az olaj, ha belepiszkálsz egy vékony, száraz ággal. Esőben minden tócsa szivárvány, nézd, anya. Ugye neked is tetszik.

Igen, csak kár, hogy az olaj miatt ilyen, mondja anya. Biztos vagyok benne, hogy ha nagy leszek, bele tudok menni minden szivárványba, és a pocsolyákba is, nemcsak beleállni, hanem átlépni rajtuk egy másik világba, de nem mondom el senkinek, hátha lebeszélnek róla, mint a repülésről.

Olyan ez, mint Konderné, meg a pocsék dolgozat, pont irodalomból, az ilyesmiket nem lehet nekem elnézni. Mégis, mire gondolt a költő, mondja Konderné, nem igazán kérdezi. Senki nem tudja, gondolom én. Azt hiszem, én vagyok az első, akinek ez megfordul a fejében, meghagyom hát a tanárokat végig abban a hitben, hogy ők jobban tudják.

Azt is gondolom, hogy a költők mind halottak. Mind szegények voltak, és szenvedtek az élettől. Már mind halottak, és nem tudják elmondani, mire gondoltak. Ezért írtak verset, fejtsd meg. Találj ki magadnak belőle valamit. Mit tudhat erről a Konderné, mit tudhatok én, semmit. Hallgatok az osztály előtt, mint egy gumicsizma a pocsolyában.

Esik. Ősszel néha nehéz elképzelni, honnan jöhet ennyi víz. Anya hagyja, hogy beleugráljak a pocsolyákba hazafelé menet. Szatyrokat cipel, amikről nem veszek tudomást. Áll az esőben, azt mondja, hogy menjek már. Biztosan nehezek a szatyrok. Anyánál mindig van legalább egy szatyor, úgyhogy nekem fel se tűnik, hogy húzza a karját.

Gyere, mondja. Türelmes, de türelmetlen. Virágos esernyőjéről rázza le a vizet, kifordította az előbb a szél. A lépcsőházunk előtt állunk, közben a sapkáját verik az esőcseppek, a szél bevágja őket a gallér és a sapka közé, és anya azt mondja, hogy persze, mert ide még egy rendes ereszt se bírtak tenni. Egészen kicsire összecsukható az ernyője.

Meg fogsz fázni, mondja nekem.

Nem fogok, felelem.

Összehajtható börtön az esőkabát, nem veszem fel, ha csak rám nem kényszerítik. Az esernyőnek meg nincs mifelénk sok értelme, kifordítja a szilaj északi szél. Mary Poppins ezzel aztán nem jutna messzire, gondolom, közben várom, várom, hogy felkapjon. Cibál a szél, a szilaj, északi szél, esőben lehet-e repülni, kérdezem.

Jó, én bemegyek, mondja anya. Hazaviszi a szatyrokat, a fürdőkádba teszi az ernyőjét, mire bemegyek, fő a tea. Kristálycukorba mártom a kifacsart citromot. Lenyalom, szúrósan édes, szúrósan savanyú.

Vedd le a vizes ruhát, szól anya.

Nem veszem, nem is vizes.

Vedd le.

Leveszem, jobb a szárazban, de a vizes zoknit nem vallom be, titokban rajtam marad, azért is. Miért kell mindig piszkálni az embert. Negyven fok leszek éjjelre.

Mary Poppins a keleti széllel érkezik a Cseresznyefa utcába.

Jó lehet egy fáról elnevezett utcában lakni, biztos sokkal jobb, mint olyanban, amit ismeretlen halottakról neveznek el. Köztársaság, kikiáltás, átnevezés, akármi lehet nálunk, az utcánk mindig egy ismeretlen, halott emberről lesz elnevezve, sosem valami szép fáról.

A Cseresznyefa utcában egyébként kertkapu is van, meg kert is, nem pedig lépcsőházi bejárat, meg lépcsőház. És nem felső szomszéd, aki reggel hatkor betolja a heverőt, este nyolckor centrifugáz. Ott hall van, meg hálószobák. Én nem ismerem a keleti szelet. Az biztos csak Nyugaton fúj.


PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs