Kovács András Ferenc a nyolcvanas évek végétől egészen haláláig állandó szerzője volt a Jelenkornak. E szűk három és fél évtizedes kapcsolatot KAF életművének megfelelően elsősorban a versek határozták meg. Az 1996-os Jack Cole daloskönyve prózaformában írt zárószövegeinek (John Coleman elkárhozása; Az átköltő epilógjai) kivételével csak versekkel találkozhat az olvasó.

Az első jelenkoros közlés, az 1993-as Költözködés című kötetben megjelent Novecento sokat mutat e költészetből. KAF 1988-as második kötete, a Tűzföld hava tartalmaz egy Novecento című verset, amely a Jelenkorban közölt szöveg második, Dolce stil nuovo címet viselő szakasza. A Jelenkor 1989. júniusi számában olvasható vers első része az Ars címet viseli. Két Pound-palimpszesztről van szó, a jelenkoros közlés alcímeként viszont az Öt palimpszeszt Ezra Pound emlékezetére szerepel. Az öt palimpszesztet az 1989/1-es Nappali házban lelhetjük fel teljes egészében, KAF következő, 1993-as Költözködés című kötete viszont nem tartalmazza az ötrészes verset, helyette Töredékek a Novecentóból címmel új verset közöl, melyben viszont – sorok, passzusok átemelésével – felhasználja a Nappali Házban olvasható Novecentót is. Nem véletlenül írta a kötetbeli versekről szóló tanulmánya elejére Szigeti Csaba az 1993. novemberi Jelenkorban, hogy a költő „akár egyetlen költeménye olyan kulturális periplumot, irodalmi csavargást indíthat be, ahol az utazás vagy hajózás esetén megérkezés szóba sem jöhet”. Kovács András Ferenc költészetében a palimpszeszt tehát nem szűkíthető le az életművön kívüli szövegekre, illetve az olvasásmódra, hiszen KAF versei az életművön belül is csavarognak.

A Tompa Gáborral közösen írt négykezes (a lapközlésekben „két balkezes”) szonettek a kortárs költészetben csak elvétve előforduló társszerzőség miatt is különleges – Szigeti Csaba Poundtól kölcsönvett kifejezését kölcsönvéve – periplumok, ráadásul az 1998-as kötetmegjelenést, a Deoressio Transsylvaniaet megelőző években velük párhuzamosan jelentek meg a Jack Cole- és az Alekszej Asztrov-versek is (1995/3). A folyóirattal való kapcsolat szempontjából sokatmondó, hogy a Jack Cole daloskönyvének körülbelül a fele a Jelenkorban látott napvilágot. Az említett kötetzáró szövegeken kívül itt olvasható a 40 tételből álló Pótdal: Picinyke testamentum (1996/3), tovább a Gúnydal, az Uccadal, a Monticello és a Képeslap a semmiből (1994/5), az 1993. decemberi számban pedig további öt vers (El Paso; Verkliszó; Új alabamai folklór; Wadnyugat wégwidéke; Be hírhedt hely ma Oakland). Hasonló a helyzet a 2001–2006 között közölt Kavafisz-átiratokkal, a Fattyúdalok több darabjával (például a kiváló Lisszaboni poétikákkal a 2002. decemberi számból) az ezredfordulón kezdődő Caius Licinius Calvus-versekkel (1999/3; 1999/6), vagy az 1992–2012 közötti számokban a Lázáry René Sándor neve alatt olvasható szövegekkel.

A szerző és a Jelenkor szoros együttműködése mellett az is látható, hogy az életművet az egy időben írt és közölt verstípusok, illetve alakmások működtetése miatt nehezen lehetne lineárisan elbeszélni, valószínűleg ez az oka annak, hogy – több KAF-fal egyidős kiváló költőtől eltérően – nem született még monográfia az életműről, tanulmány, kritika annál több. A jelenkoros kritikák közül a már említett Szigeti Csabáé sok – elsősorban formatörténeti – tanulsággal szolgál: nem véletlen, hogy a szerző az 1990. májusi számban olvasható méltatásának A hímfarkas bőre címet adta (ami később a radikális archaizmusról szóló kiváló tanulmánykötetének a címe is lett). A Saltus Hungaricus című verseskötetet pedig – többek között épp Szigeti Csaba nyomán – Keresztesi József tette mérlegre, miközben rendkívül átgondoltan rajzolta fel KAF technicista költészetfelfogását (1999/11). A 2019/9-es Jelenkor külön összeállítással tisztelgett a hatvanéves szerző előtt, melyben az ünnepelten kívül Parti Nagy Lajos és Keresztesi József közölt verset, Kerti Anna Emese, illetve Rálik Alexandra pedig tanulmányt (a Calvus-, valamint az Asztrov-versekről). E helyütt érdemes megjegyezni, hogy KAF utolsó jelenkoros verse épp a hetvenéves Parti Nagyot köszöntötte a tavaly októberi számban. Az életműről szóló utolsó írás pedig egészen friss: a decemberben, bő egy hónappal ezelőtt Bertók László Költészeti Díjban részesült Kovács András Ferencet Takáts József méltatta a díjátadón. A januári számunkban olvasható laudáció szerint az életmű „felmutatta számunkra a költészet színházi jellegét és zenei lényegét, a magyar és világköltészet szélességét, s a költői formák lenyűgöző sokféleségét”.

Kovács András Ferenctől Pro domo című versével búcsúzunk (1993/1).

(Fotó: Tóth László)