Levelében

örökkafka – Tóth Ákos Jánosnak

a betegágyában fekszik, akárha

rajztáblán, keményen, odaszögezve,

álmával viaskodva. Mert álmában,

az ébredés küszöbétől nem messze

már, kiábrándult. Térdébe hasított

a felismerés, amit nem ért persze

azóta se – álmára visszatérve

pedig, abban ő, ott, nem is csalódott.

Egy szót hallott csupán, amit a térde

hallatott. S valahogy megalvadt benne.

És fölkelne már, ha fentlétének nem

szabna határt egy ábra terjedelme.

 

A kutya

 

beleharap a combjába, s még sincs

benne semmi harag. Európa

térdre kényszerül maholnap. Nárcisz

örül, hogy levegőt kap, örömét

azonban nincs kivel megosztania,

nem csoda hát, ha abba is belefullad.

Sebe nem sajog, nadrágja sem szakadt át,

csak orra csepeg, s a zsebkendője fogytán.

És vonzalma támad az iszlám iránt,

ha eszébe villan, ami itt van. Nem itt

a parkban, éjszaka, hanem napvilágnál.

Amit másnap már a kutyának sem említ.

 

Tegnap este

 

egy árva szó nélkül bújt az ágyába

Nárcisz. Kafkát olvasott előtte.

Betűzni kezdte, beletúrt selymesen

fénylő arany fürtjeibe, hátra-

lapozott, s akkor egy sötét zugban meglátta

a kisfiút, akinek mintha írt volna már

valahol a rövidnadrágkantárjáról.

És nem úgy emlékszik rá, mintha túl

hosszúnak találta volna a szót. Vagy túl

soknak benne a (mással) hangzót. Ágya

még bevetve, jobb lába átvetve a balon,

és nem vette be szívét az álnok irgalom.

 

 

Elharapódzás

 

Kafka lármázik. Ki fog merülni

tőle, párája kicsapódik az üveg-

táblán, és mellette senki a fűtőtestnek

dőlve, karcsú ujjával dobolva

bordázatán. Mintha fütyülne közben

magában. Cipője talán az egyetlen,

mely meg-megcsikordul itt-ott, élesen,

fogat eresztve mintegy a talpán, mint-

ha kint járna messze egy parkban, éjjel,

vagy megtérve onnan már itt a lépcső-

házban, ahol Kafkát oly elveszve

találják mindig a kísértetei.

 

 

Rajta

 

Délután ötkor az ember úgy dönt,

hogy nem vár tovább a sötétedésre,

nadrágot vált és cipőjébe bújik,

mintha cserépbe, s kilép a szabadba,

és csaknem elájul a gondolatra,

mely szerint órái vannak még hátra

a találkozásig. Nem magyarázhat

el mindent az ember; megy az orra után,

ellenkezőleg az óra járásával,

s visszatérve első gondolatára,

mely éppoly világos, mint kifejtetlen:

rajta áll csak, hogy lábát vagy fejét törje.