Ricardo Reis Tahitin

 

32. Második levél testvéremnek, Alvaro de Camposnak

 

Van Gauguinnek, Noa Noa szerelmesének egy festménye,

Manau tupapau, a holtak szelleme őrködik,

imádott vahinéját látjuk a kép előterében,

egy pareuval letakart ágyon,

fekszik meztelenül, arcra borulva,

mintha szeretőjét várná,

a pozíció legalábbis félreérthetetlen,

bár megfogalmazódhatnak kételyeink is,

ha belépünk a képbe, hiszen ez a lány

láthatólag retteg a félelemtől,

eltorzul az arca, szeme kitágul,

a sárga lepedő már-már foszforeszkál.

Különös alak áll az ágy mellett,

arcvonásai belemosódnak a homályba.

Nem világos, hogy mit akar?

Az sem, hogy mitől fél a lány? Tőle?

Sejteni sem lehet, hogy ki az rettenetes alak.

Mit akar?

Magáévá akarja tenni a remegő lányt?

El akarja rabolni?

Kapcsolatuk teljességgel megfejthetetlen.

Nem tudom, tetszene-e neked ez a festmény?

Engem mindenesetre elbűvöl és megrémít,

amióta rendszeresen figyelhetem

ezeknek a lányoknak a kéjben úszó,

mégis kiolvashatatlan arcát.

Rejtélyesen mosolyognak,

szemükben mégis örvénylik a rettegés,

mintha állandóan attól félnének, hogy a másik,

a halott szelleme elragadja őket

egy olyan dimenzióba, ahonnan nincs visszatérés.

Ezért is félnek egyedül maradni.

Életük önmagában elképzelhetetlen.

Halála előtt az öreg törzsfőnök,

amikor erről faggattam, vigyorgott.

A ti városaitokban is sokan vagytok,

állandóan érzitek egymást,

az utcán, a lakásban, a vendéglőkben,

a gyárakban, a mezőkön, a vonaton,

az egészségházakban, a csatatereken…

Aki egyedül marad

védtelenné válik, kiszolgáltatottá,

és lecsaphatnak rá a holtak szellemei,

elragadhatják.

Hát ezért nem szeretünk mi soha

magunkra maradni, magyarázta az öreg,

és talányosan vigyorgott.

Ellenségünk annyi, mint a lián a dzsungelben,

s ha meg is halnak,

a viszály és a harag azzal nem múlik el,

láthatatlanul ugyan, de jelen vannak,

és lesik, az átkozottak,

hogy mikor csaphatnak le ránk.

Résen kell lennünk.

Senki sem védelmezhet meg minket tőlük,

az Isten sem!

Vigyáznunk kell egymásra,

hogy magunkra vigyázhassunk.

Egész életünk rettegés, hatalmas,

nyomasztóan érthetetlen honvágy.

Hiszen ugyanakkor,

bármennyire furcsán hangzik,

szeretnénk is, ha elragadnának már a szellemek,

hiszen véget érhetne a hajsza

és mi is beléphetnénk a vadászok,

a holtak szellemei társaságába,

s már nem ránk vadásznának,

hanem mi őrjíthetnénk meg másokat.

Mert ennyi az élet, vigyorgott,

és hangyabolyok örvénylettek a szemében.

Vagy te vadászol, vagy rád vadásznak…

 

 

33. A kísértetváros

 

Ha lehunyom a szemem, és fölcsendül a rejtelmes,

Lidiát idéző dallam, szédülni kezdek,

remegek, mint a versenylovak start előtt,

érzékelem még, szemhéjamon keresztül is,

a dzsungel fölött úszó hold talányos vigyorát,

de ha kinyitom a szemem,

egy nagyváros utcáján fekszem,

a hold vörös arca sincs fölöttem,

elragadhatták a dzsungel árnyai,

és hallom, amint a szél konzervdobozokat,

üres üvegeket, újságpapírokat görget,

neki-nekiverve zsákmányát falnak, járdaszegélynek.

Csend van, semmi jót nem ígérő, ijesztő,

egy ilyen metropoliszban elképzelhetetlen csend.

Az ablakok sötétek. Nem jön autó,

villamos sem csörömpöl a sarkon,

sehol nem szól rádió,

nem beszélgetnek emberek,

nincs is, aki beszéljen,

nincsen ember az utcán!

Hová tűnhettek a járókelők, a szerelmesek, a koldusok,

a cekkerükkel bevásárolni induló háziasszonyok,

a kocsmából kidobott részegek, a sétálók,

a kutyáikat sétáltatók, a rendőrök, kurvák,

a hivatalnokok, a gyerekek, az öregek,

a kéjlesők, a postások, az üdvhadsereg megszállottjai,

az ihletüket leső költők, a hazainduló hivatalnokok?

Mindenkinek egyszerre akadt valami sürgős dolga?

Mindenki egyszerre ment el innen?

Lehet, járvány dühöng a városban,

és kitelepítették őket?!

Remegve indulok el,

ovális alakú térre érek,

nézem a lovasszobor fején és kivont kardján

tollászkodó galambokat,

a szökőkutakban valcerozó vizet,

a park talányosan suttogó fáit.

Madarak motoznak a lombok között.

A világ rejtély, tiltás, kényszer.

A játszótér hintái még mozognak,

mintha most ugrottak volna le róluk

a város láthatatlan lakói.

A lámpák sem égnek,

mégis valahonnan, talán a falakból,

sejtelmes, ezüst fény árad.

Ellenőrzöm arcom a kirakatban,

sápadt vagyok, mintha már meghaltam volna,

zöldes az arcom, mint egy vízihullának,

aztán meghallom a rém dübörgő lépteit,

s elvész a dallam.