Regény a színpadon

Bojár Iván András

„Ma talán nincs ennél feszesebb, nagyobb koncentrációt, geometriai és időzítési fegyelmet követelő előadás magyar színpadon”. Bojár Iván András írása a TÁP Színház Utas és holdvilág-darabjáról.

 

Szeptemberi bemutatója óta még tíz előadást sem sikerült megvalósítani a kortárs magyar színház egyik legizgalmasabb vállalkozásából. A produkció minden részletében különleges: zömmel közösségi finanszírozásból nem klasszikus kőszínházi feltételek között látható olykor Budapesten a Trafóban. Létrejötte nemcsak a társulat, de a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem hallgatói együttműködésének eredménye. Legutóbb a TÁP Színház társulatának három hónap kihagyással sikerült két előadást tető alá hoznia. És ez nem pusztán önmagában értékelendő teljesítmény, de különösen annak ismeretében, hogy ma talán nincs ennél feszesebb, nagyobb koncentrációt, geometriai és időzítési fegyelmet követelő előadás magyar színpadon.

Tizenöt éve már, hogy Vajdai Vilmos megrendezte Szerb Antal kultikus regénye, az Utas és holdvilág rádiójátékát. A regény nyolcvanadik születésnapján tavaly szintén általa színpadra vitt változat ennek már meglévő hanganyagára épül. Play-back előadásnak mondják, azt sejtetve, mintha a hangsáv megléte valamiféle könnyítést szolgálna, holott épp ellenkezőleg: a színpadon mozgó színészek minden rezdülése a Szerb-regény, hangzó kollégáik és általában a színészi szolgálat iránti alázat manifesztációja.

Nehéz ennél parádésabb szereposztású produkciót elképzelni: Gálffi László, Ónódi Eszter, Bodó Viktor, Csányi Sándor, Pokorny Lia, Lukáts Andor, Mucsi Zoltán és még egy sor vezető színész hangja a TÁP Színház társulatának nem kisebb szakmai tudást felvonultató tagjai, Törőcsik Franciska, Kálid Artúr, Márton András, Laboda Kornél, Fátyol Hermina és mások tátogása, a mögé szerkesztett kimagaslóan gazdag színészi játék révén telik meg élettel.

A nézőtéren töltött idő során mindvégig érezni: különleges vállalkozás részesei vagyunk. A szokatlan módon már délután hatkor kezdődő előadás közel éjfélig tart két szünettel, másfél-kétórás felvonásokkal. Aki előre tudja ezt, nem fog meglepődni: ez a darab ideje, ennyit kíván. Hiszen Szerb szövege szinte teljes terjedelmében elhangzik, nem drámát, regényt látunk a színpadon.

Ilyen hosszú idő alatt az előadás feszültségét, a nézői érdeklődést nem elegendő a szöveg sodró cselekményére hagyatkozva fenntartani. Már az eredeti rádiójáték is rendhagyó volt. Hangzásvilágának kialakulását jelentősen meghatározta, hogy Vajdai Vilmos rendező egyben színész és zenész, meg még DJ is. Az általa celebrált történet végtelenített elektronikus zenei és ritmikai alapon sodródik, ami dramaturgiailag értelmezett pillanatokban megtorpan, megszakad, szkreccsel, ismétlődik vagy visszhang formájában a hangzó térben porlad el. Szöveg és zenei hangzás összeér, elválaszthatatlan egységgé válik. Érthető lesz, hogy miért kellett a színészek meglévő hangzása alá mai kollégáiknak játékkal odaállniuk. Számos rejtett ötlet időben elhúzódó működése (amilyen például a kortárs tárgyi és jelmezkörnyezet lassú öregedése a regény korának stílusához) és természetesen látványos szcenikai megoldások, sokszor radikálisan megújuló színpadképek, a legkülönfélébb vizuális eszközöknek a történetmesélést szolgáló értelmes, indokolt és változatos alkalmazása sorakozik az előadás óráiban. A pontosan beállított, külön-külön kimagasló teljesítményt nyújtó színészeken túl tehetség, pezsgő alkotóerő árad az előadás minden szegletéből. A jelmezért felelős Nagy Fruzsina és Szabados Luca vagy a Juhász András által koordinált lebilincselően intenzív vizualitással, olykor meghökkentő színpadképekkel dolgozó látvány- és díszlettervező Horváth Jenny és Devich Botond munkái egyenként is kimagasló teljesítmények. Mindannyiuk munkája kiegészíti egymást, nincs bennük semmi öncélúság. Vajdai biztos kézzel fogja a produkciót. Közel két évtizede dolgozik Szerb szövegével. Turay Tamással együtt a regény jó néhány rétegét fölfejtve saját értelmezést ad. Az előadásban nem Éva, az Ulpius-ház titokzatos, férfiszíveket perzselő vampja, hanem Erzsi, a magyar irodalomban talán épp Szerbnél elsőként megjelenő nagyvárosi modern nő áll a középpontban. Az őt megjelenítő Törőcsik Franciska alakítása lenyűgöző. Nemcsak az ötórás, szinte folyamatos színpadi jelenlét, a tátikázás megkövetelte pontosság, de a darabban kibontakozó karakter sokféle, hol naturális, hol stilizált, szinte marionettfigurák módjára absztrahált kibontásával nyújt rendkívül gazdag színészi teljesítményt. A Szerb-regény oldalain megismert, a szerző által belülről mélyen értett, korábbi társadalmi és családi normáit hátrahagyó nő, Erzsi alakja minden tétovaságával, sodródásával, dilemmájával megmutatkozik a fiatal színésznő alkotta figurában. Erzsi férjét, a főszereplő Mihályt alakító Laboda Kornél is modern karaktert teremt. Minden nagy formát nélkülöző puritán jelenlétével hamleti létkérdések közt bolyongó, ifjúkori pánikrohamokkal, ideggyengeséggel küszködő figurát formál empátiát ébresztő hitelességgel. A könyv születésekor még nagy hatással hullámzó freudizmus látásmódjával rajzolt se nem művész, se nem polgár entellektüell, ki az előadás végére – megmagyarázhatatlan, honnan marad még Labodában ennyi tartalék energia öt óra után – kirobbanó monológban vet számot önmagával és életével. Kicsit persze mindannyiunkéval.

A regény a rádiójátékban és itt a színházban is Gálffi László hangján szólal meg. Ám a színpadon Gálffi hangján három elmesélő alak, mintha Magritte 1927-es Fenyegetett gyilkos, vagy A horizont misztériuma (1955) című képeinek három figurája beszélne és bolyongana végig. Magritte, mint a harmincas évek, a 20. század művészetének alapvető forrása amúgy máshol is felbukkan: Az ember fia című 1946-os képének almaarcú alakja is átvonul egyszer a színen. Csányi Dávid, Göndör László és Váradi Gábor, ezek a hol kotnyeles, hol szenvtelen, hol megértő és együttérző fekete angyalok – bár nem látványosan nagy szerep az övék – tökéletes stílusérzékkel, arányosan, nagyon erős jelenléttel házigazdái a színpadon élő regénynek. Az előadás mozgásaiért, koreográfiai megoldásaiért is felelős Hegymegi Máté Szepetneki Jánosa olyan, ahogy azt a regényből ismerjük: gátlástalan, frivol, utálnivalóan izgalmas. Kálid Artúr színészi léptékéhez mérten nagy szerepet teremt a regény staffázsalakjából, Erzsi önszembesítő párizsi liezonja, a perzsa sejk figurájából. Egger Géza Waldheim Rudija stílusbravúr, Háda Fruzsina Sárija ismerős és nagyszerűen megformált típus.

Az Utas és holdvilág sokkal fontosabb előadás, mint amit bemutatásának néhány alkalma kifejez. A hozott hang és az eleven színészi munka közötti apró elmozdulások a valóság észlelésének elbizonytalanító kérdéseit szegezik a nézőnek. Puha és köztes léttartományt teremtenek, a bizonytalanság és szorongás szürke közegét, melyben arcok, mondatok, felvillanó képek markáns formái úsznak. A sokrétegű zajos világ, amiről azt hisszük: a valóság. Pedig dehogy. Pedig ki tudja.

2018-03-19 10:00:00