Sylváriai Pókember, szentpétervári Mátrix

Vilmos Eszter

Véget ért a tizenhetedik POSzT, nagyobb botrány, katarzis és meglepetés nélkül. Korrekt válogatás, udvarias szakmai beszélgetések, kedélyes közönségtalálkozók és nagy többségben realista színjátszás, kőszínházi előadások képezték az idei fesztivál programját. Vilmos Eszter írása.

Vilmos Eszter írásai a Jelenkor folyóiratban>

Nagy várakozást keltett a második este játszott A chicagói hercegnő, hiszen – miként azt a válogatók, Árkosi Árpád és Kovács Dezső is többször hangsúlyozták – ez volt az első alkalom, hogy a Budapesti Operettszínház egy előadása bekerülhetett a POSzT versenyprogramjába. Akik igazán megdöbbentő, szubverzív, a műfaj kódjait teljesen átértelmező előadásra számítottak, azoknak csalódniuk kellett. A zenében, mozgástechikában, díszletben és jelmezekben kifogástalanul professzionális produkció, amely (Bodor Johanna munkájának köszönhetően) megérdemelten nyerte el a legjobb koreográfiáért járó díjat, csupán néhány mozzanatában lépett túl a sablonosságon és kiszámíthatóságon. Az eredeti darab (Die Herzogin Von Chicago, 1928) a világszerte ismert operettszerző, Kálmán Imre műve. Ezt dolgozta át Lőrinczy Attila dramaturg és Béres Attila rendező. A cselekmény nem sokat változott: egy amerikai milliárdos lánya, Mary Lloyd (Bordás Barbara) Budapestre érkezik szintén amerikai és szintén milliárdos barátnőivel (Edith Rockefeller: Szulák Andrea, Sarah Rotschild: Zábrádi Annamária), és fogadást kötnek, ki tudja megvásárolni Európában a legkülönlegesebb dolgot. Eközben színre lép egy fiktív, közép-kelet-európai királyság, Sylvária hercege, Borisz, aki – országával együtt – csábító árucikknek tűnik a pénz hatalmában töretlenül hívő Mary számára. Ő meg is vásárolja a sylvár palotát, ezzel az országot is, amelynek vezetősége (némi vicceskedő sorosozás mellett) hálás a beruházásért, hiszen a teljes államcsőd szélén álltak. Már csak a hozzá tartozó herceg hiányzik Mary készletéből. A büszke patrióta, régimódi, csárdást és walzert járó macsó Borisz (Dolhai Attila) mélyen megveti Amerikát, és mindent, ami hozzá tartozik: a kapitalizmust, a jazzt, és legjobban a charlestont.

A darab kettejük ellentétére és kacér versengésére épít: a charleston csárdásra vált, majd vissza, végül összeolvad, hiszen Mary rámutat: akár a magyar táncra is tekinthetnénk az amerikai charleston elődjeként, ritmikájuk és mozgásviláguk könnyedén szinkronizálható. A Mary pop-art stílusú portréival díszített sylváriai királyi palotában kólás-hamburgeres álarcosbált rendeznek, ahol – nem titkolt anakronizmussal – végigvonul Pókember, a Flintstone család, a hupikék törpikék, valamint Mickey és Minnie egér. Utóbbi álarcok Mary tanácsadóját: James Bondy-t (Kerényi Miklós Máté) és a Borisz menyasszonyául ígért, hebehurgya Rosemary hercegnőt (Szendy Szilvi) rejtik, akik egymásba szeretnek, és szökést tervezgetnek. Mintha így sem volna elég romantika és intrika Kálmán Imre történetében, az adaptáció rálicitál: a végén kiderül, hogy az egymásba szerető, eljegyzés előtt szakító, elszegényedő, majd újra egymásra találó pár – Mary és Borisz – szülei (Benjamin Lloyd: Dézsi Szabó Gábor és Lizaveta királynő: Kalocsai Zsuzsa) évtizedekkel korábban, egymás nevét sem tudva egymásba szerettek egy nyaralás során, és most újra összetalálkozva együtt is maradnak. Az előadásban ettől függetlenül akadnak zseniális, invenciózus részek, ilyen például, mikor Mary egy Ken babán demonstrálja, hogyan játszadozna el a herceggel, és a woodoo-babaként Borisz testét is megmozgató bábu életre kel: a kanapé mögé esett Ken helyett valódi férfitest bújik elő, aki pontosan eltalált táncmozdulatokkal jeleníti meg a magatehetetlen, ide-oda dobált játékbabát.

 

A Bűn és bűnhődést ezúttal a Vígszínház vitte színre, Michal Dočekal rendezésében, Térey János magyar szövegével. A steril boncterembe helyezett előadásban patológiai nézőpontból, a halál folyamatos jelenlétében követhetjük végig Dosztojevszkij hőseinek vergődését és megőrülését (melyek közül legemlékezetesebb Katyerina Ivanovna [Börcsök Enikő] egész színpadot behálózó, éneklő idegösszeroppanása). A teret különböző hullák, balták és vérre emlékeztető festéknyomok teszik még nyomasztóbbá. A feldolgozás krimi-struktúrát mímel, melyben hatalmas, világító számok jelzik a gyilkos elleni bizonyítékokat, és nagy szerepet kap a nyomozó Porfirij (Stohl András) alakja, aki hol sebészként, hol detektívként, hol elegáns úriemberként, hol pedig szinte varázslóként jelenik meg. Folyamatosan érezteti hatalmát a Dočekalnál igen kisszerű, beteges, gyenge idegzetű Raszkolnyikov (Orosz András) felett, akit bármelyik pillanatban le tudna leplezni, ha úgy tartaná kedve. A fehérre mázolt térben remekül tudnak érvényesülni Sylva Zimula Hanáková nagyszabású, sötét jelmezei, amelyek amellett, hogy gyönyörködtetnek, némiképp hasonlóvá is teszik a szereplőket. Az egyébként is töredezett, nem túl bőbeszédű előadásban nem biztos, hogy elsőre rájövünk, Szonyát (Bach Kata) vagy Dunyát (Bata Éva) látjuk-e a színpadon, és hogy Dunya megannyi kérője közül éppen ki lépett színre.

A sokféleképpen, igen kreatívan felhasznált térben nem csupán a történet szereplői vannak jelen, hanem néhány földöntúli figura is, akik a Mátrix képi világára emlékeztető öltözetben: fekete-fehérben és kilencvenes éveket idéző napszemüvegben helyezkednek el a háttérben, zenélnek, hangeffekteket produkálnak és jelenlétükkel más valóságsíkra helyezik a történetet. Az emlékezetes, hangos dallamok mellett van, hogy egy gyászjelenetben ó-szláv duruzsolás is hallatszik a színpadról, ezt ellenpontozza a darab végén a katolikussá domesztikált ima, mikor Raszkolnyikov ismétli bűnbánóan a Miatyánkot a prostituált Szonya után, hatalmas, vörös ragasztószalag-kereszttel a testén.

 

Az orosz Ivan Viripajev Részegek című darabja a szintén orosz Viktor Anatoljevics Rizsakov rendezésében (a Nemzeti Színházból) a fesztivál legizgalmasabb előadásai közé tartozott. A cím nem vezet félre: szereplői valóban folyamatosan részegek. A rövid jelenetekre tagolt darab különös térben játszódik: lejtőként megdöntött színpadon, amelyre először négyzetrács-háló vetül fényfestéssel, máskor hófehér bútorokat rögzítenek rá, a darab végére pedig az egész bokáig vízben ázik. Ebben mozognak a szereplők felkapaszkodva az emelkedőre, körbebiciklizve a színpadon vagy ruhában csúszva-mászva a vízben.

A darab során olykor Ionesco-szövegekre emlékeztető, máskor interneten keringő bölcsességekre, esetleg vidám vasárnapi prédikációkra hajazó, ismétlődő dialógusok és monológok váltják egymást. A közös bennük az, hogy kivétel nélkül ittas emberek szájából hangzanak el, akik egytől egyig úgy gondolják, abban a pillanatban fejtették meg az élet értelmét, mindannyiunkban felidézve a hasonló világmegváltó szándékú, ám kifejezetten röhejes gondolatokat, amelyeket saját részeg ismerőseinktől hallottunk már, esetleg ők hallották tőlünk. Az előadás univerzumán belül azonban nem válnak nevetségessé az alkoholmámorban fogant elmélkedések. A szereplők közül senki nem józan, tehát nincs olyan, aki kívülről reflektálna az elhangzottakra, és a kijózanodás pillanata sem képezi a darab idejének részét. Nem tudjuk meg tehát, milyen kellemetlen, visszafordíthatatlan következményei lehetnek azoknak az eseményeknek, amelyek mindvégig súlytalannak, a szereplők aktuális tudatának alapján logikusnak tűnnek. Nem derül ki, mi lesz a vőlegénnyel (ifj. Vidnyánszky Attila), aki legénybúcsújáról hazafelé tartva feleségül vesz egy idegen lányt (Ács Eszter) a buszmegállóban, mi lesz a férjjel (Kristán Attila), akinek éjszaka részegen szerelmet vall egy ismeretlen fiatal nő (Mikecz Estilla), vagy a házaspárral, akiknél egy vendégség után kiderül, a férj (Tóth László) több alkalommal is megcsalta a nőt (Nagy Mari), például közös barátnőjükkel (Szűcs Nelli), és arra sem kapunk választ, mit fog másnap reggel érezni a ma éjjel részegen tántorgó, röhögcsélő, csábító filmfesztivál-igazgató (Trill Zsolt), akinél rákot diagnosztizáltak. Az előadásszöveg azzal, hogy minden mondatát ittas, irracionális cselekvéseket a legnagyobb meggyőződéssel végrehajtó emberekkel mondatja el, kifiguráz minden ideológiát, fanatizmust és önáltatást, ezzel téve igazán szellemessé és szerethetővé a darabot, amelyet emellett a kiváló színészi játék és a lenyűgöző látvány (Maria Tregubova, Alekszej Tregubov és Vlagyimir Guszev munkája) tett emlékezetessé.

2017-06-20 16:20:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs