Egy veteránolvasó feljegyzéseiből

Nagy Imre

A következő hónapokban Nagy Imre tanár úr időről időre friss irodalmi műveket fog szemlézni, röviden, olvasónapló-szerűen. A sorozat „pilot”-jaként most három, korábban írt, de még nem publikált szemléjét közöljük.

Tompa Andrea könyvével, a Fejtől s lábtól (Pozsony, Kalligram, 2013) című regénnyel nehezen barátkoztam meg, de később annál inkább magával ragadott. Kezdetben főként két dolog zavart. Az egyik az alulstilizált nyelv, az ikes igék helytelen használata, a sok „nem-e” stb. De ezt a kérdést megoldottam magamnak azzal, hogy ezek tulajdonképpen beszélt szövegek, valahol az írás és az élőszó között, vagyis mellőznünk kell azt a felvetést, hogy ez a szöveg napló vagy emlékirat. Vagyis konstruált nyelvről van itt szó, amire a feltűnő mértékletességgel alkalmazott tájszavak (kisdég, szerusz, elpallani valamit, a két számjelző helyett kettő egyébként már a regény alcímében is: Kettő orvos Erdélyben) is felhívják a figyelmet. A másik (kezdeti és némileg mindvégig megmaradó) kifogásom a regény két elbeszélőjével kapcsolatos. Ez egy kis nekifutást igényel. Egy székely fiú és egy zsidó lány – mindketten orvostanhallgatók, majd orvosok – párhuzamosan alakuló története, szólama alkotja a regényt, a negyven fejezet húsz-húsz arányban oszlik meg köztük (mint a szerzőtől egy pécsi beszélgetésen megtudtam, ez véletlenül alakult így, ami szerintem pozitívum, hogy nem az író centizett, hanem a szöveg alakította így önmagát). A szereplő-elbeszélőknek nincs nevük, ez szintén értékelendő megoldás, mert az olvasó névadó (és egyéb) aktivitását igényli. A kiegyensúlyozott arányokon belül érdekes elmozdulást is észleltem, előbb a női nézőpont uralkodik, majd a férfi nézőpontja kerül előtérbe. Ez a látószög-módosulás a szilárd statikán belül a belső tér leleményes változását, alakulását jelzi: megyünk, haladunk a regény eltérő tónusú „szöveglakosztályaiban”, ami termékeny olvasói élmény. Ennyit előre kellett bocsátanom, hogy a kifogásom ne légből kapott legyen. A regény nyelvi szempontból egyszólamú, nincs lényeges különbség a nő és a férfi „írásbeszéde” között, s ez azért lehet probléma, mert a jellemük nagyon is különböző. A nő keményebb karakter, racionális és tudatos, a férfi hozzá képest puhább egyéniség.

Olykor mintha túl sok lenne a részlet, például a Kneipp-módszer tüzetes ismertetése. Ez azonban afféle beavatásként is értelmezhető az orvosi világba, amit a szerző kitűnően ismer. A kutya-történet viszont makulátlanul remek, Bruno és Léda fontos szereplők, különösen ez utóbbi, mind a harctéri tapasztalatok (a kutyák katonai feladatra kiképzett jószágok), mind az állat és ember kapcsolata szempontjából. És kiváló megoldásnak tartom az elhallgatás alkalmazását a történet kulcsfontosságú helyén. A 301. oldalon ezt olvasom: „No, s aztán mi minden volt még.” Ezt a nő mondja. Hogy ez mit jelent, azt csak később tudjuk meg. A férfitól. A cselekmény kb. 1910-től 1930-ig játszódik Erdélyben, a magyarság tragikus sorsfordulatának idején. A két főszereplő, hőseink 1916 nyarának végén töltenek együtt egy éjszakát (erre vonatkozik a „mi minden”), majd, ahogy korábban is, utána tizenkét évig külön vágányon fut az életük. A végén összekerülnek. A két Énből Mi lesz, ezt a szöveg nyelvileg is finoman hangsúlyozza. Olvasom meg hallom, hogy ezt többen felesleges happy endnek tartják, mintha minden kelet-európai történetnek muszáj lenne rosszul végződnie. Meg aztán ez a szerintem nagyon is szép és helyénvaló megoldás egyébként sem tiszta happy end. A szerelem, a végre megtalált boldogság a másikban finoman ellenpontozva van: a férfi a megváltozott viszonyok között nem lehet sebész, ami az álma volt, s amire rátermetté tette volna mindkét kezének különleges ügyessége, a nőnek pedig a román megszállás után le kell mondania egyetemi karrierjéről. És itt válik fontossá a háborús évek sebészeti tapasztalata. A végtagjait elvesztett, csonka katona megrendítő leírása a Trianon-szindróma ki nem mondott, ám finoman sugallt ábrázolása. Ugyanilyen értelmű Janovics Jenő színi direktor sorsának tényszerű bemutatása (a regényben a fiktív alakok mellett ismert személyek is szerepelnek), és számomra mindennél többet elmond Trianonról, az idegen uralom alá vetett Erdélyről és nem mellékesen a zsidó-magyar viszonyról, együttélésről, hogy Hevesi Imre zsidó adjunktus a román megszállás után március 15-én kitűzött kokárdával lesz öngyilkos. (Itt most kikívánkozna belőlem, hogy Tompa Andrea műve kötelező olvasmány lehetne minden érettségizett magyar olvasónak.)

Még valamit a regény címéről. Ez egyaránt utalhat az első együtt hálás testhelyzetére (amit személyes hagyományként később is alkalmaznak), jellemük különbözőségére és összetartozásukra, s ha filozofálni akarnék, beleláthatnám a jin és jang sugallatát, a két nem, a két elv egységet alkotó összetartozását. Tompa Andrea olyan regényt írt, amire azt mondhatjuk: kerek egész. És azt, hogy szép. Ismét lett egy jó regényünk.

 

 

Rakovszky Zsuzsa legújabb könyvét komoly várakozással vettem kezembe, és a hatszáz oldal végigolvasása után csalódva tettem le. A Szilánkok (Bp., Magvető, 2014.) széleskörű ábrázolásra törekszik, cselekménye részben egy jellegzetes magyar vidéki városban, Sókon és Pesten bontakozik ki, időhorizontja is tágas, a történet a XX. század első negyedében. Ha figyelembe vesszük, hogy ez az időszak a magyar történelem és művelődés egyik legizgalmasabb s egyszersmind legvitatottabb korszaka, a vállalkozás elismerésre méltó. Ám a szerző nem kísérelte meg a kor rétegzett bemutatását, ezért az extenzív ábrázolásnak nincs elegendő mélysége. És ezt csak részben indokolja a szubjektív nézőpont alkalmazása. A regény főhőse Emma, az ő szemével, mintegy alulnézetben látjuk a világot, s ez a megoldás részben hitelesíti a regénybeli világ bemutatását, de korlátait is kijelöli. Mivel a korrajz elmosódott, a jellemeknek sincs igazi mélységük. Bár az írónő négy különböző karakterű figurát szerepeltet – Emmát, Erzsébetet, Ervint és Gézát –, ezek nem különülnek el eléggé, nyelvileg is teljesen egynemű a szöveg, amint Gács Anna megállapította Kosztolányira utaló Ezüstsárkány című írásában. (Élet és Irodalom, 2014. szept. 19. 21.) A szöveg homogén jellegén kevéssé változtat a különböző szövegtípusok (naplórészletek, újságcikkek, levelek) alkalmazása. Ennek következtében a legplasztikusabb figurává egy mellékszereplő, Balkay István válik, a művelt vidéki polgár, Erzsébet édes- és Emma nevelőapja, ami talán azt jelzi, hogy őt a szerkezet tartópillérévé lehetett volna tenni.

A regény így is újszerű, mert a vidéki konzervatív polgár látószögéből, erős kritikával szemléli a századelő baloldali progresszióját, s ahogy Margócsy István mondta, Rakovszky munkája Lesznai Anna Kezdetben volt a kert című regényének visszavonása, ellenpontja. (És-kvartett. Élet és Irodalom, 2015. febr. 6. 20.) Ez a nézőpont, ha némileg egyoldalúnak látjuk is – a cselekményen belül maradva főként azért, mert Mór Ervin jellemének alakulási folyamata töredezett, nincs intellektuálisan végigvezetve a diktatúra szolgálatáig vezető úton –, kétségkívül gazdagítja, árnyaltabbá teszi a korszakról kialakult képet. A történelem vidéki és budapesti szemlélete közti különbség annak a megosztottságnak és kölcsönös meg nem értésnek a megnyilvánulása, amely a magyar történelmet mindig is jellemezte, és jellemzi ma is. Ezt a regényt tehát meg kellett írni, mert Ritoók Emma A szellem kalandorai című műve (1921) túlságosan messze van tőlünk. Pedig nagyon is szükség lenne a megértést elősegítő (irodalmi) vitára, amit a regények folytathatnának egymással. Rakovszky Zsuzsa most belépett ebbe a diskurzusba. A Szilánkokat ezért tartom fontos műnek, hibái miatt ezért sajnálkozom. De ebben a formában is sokkal több, mint egy elszalasztott lehetőség. Az ábrázolás szilánkjai, ha töredékesen is, szemléletes képpé szerveződnek. 

 

 

Könyvheti újdonságként vettem a kezembe az általam nagyra becsült Gergely Ágnes új könyvét, az Oklahoma ezüstjét. (Bp., Európa, 2015.) Finom krétarajzok ezek a portrék, abból a rokonszenves műfajból, amelyet korábban Illés Endre művelt, csak azoknál puhábbak, könnyedebbek, nőiesebbek, meg hát publicisztikai jellegűek, és ezt nem negatívumként említem. Ha most, a könyv egy estén, úgyszólván egy ültő helyemben történt végigolvasása után, becsukva a karcsú kötetet, visszapergetem olvasói emlékeimet, akkor három portré maradt meg bennem leginkább. A Solymos Idáról szóló szövegre a költőnő pécsi kapcsolatai miatt figyeltem különösen, és megakadt a szemem azon a mondaton, amit önkéntelenül megjegyeztem: „Ida semmi olyat nem tudott a versről, amit meg lehet tanulni.” (17) Ez kétségkívül dicséret, bár Gergely Ágnes részéről lehet benne egy kis távolságtartás is. A Hajnal Anna-portré egyszerre szól a költészetről (lásd Edward Lear versének kétféle fordítását) és az emberi karakterről. A súlyos betegen kórházban fekvő Hajnal Annáról írja a szerző: „Egész éjjel fenn volt, egy haldokló ágya mellett állt, fogta a kezét. Reggelre az asszony meghalt. – Milyen nagyszerű, hogy itt voltam – mondta Anna. Akkor már nem szállt le az ágyról.” (21) A Tóth Eszterről készített krétarajz azért emlékezetes, mert egy átok feloldásáról szól. Az idős költőnőt (Tóth Árpád leányát) két cigány suhanc a lépcsőházban leütötte és kifosztotta. Ettől kezdve nem akarta, hogy kimondják előtte a cigány szót. Együtt élt ezzel a haraggal, de aztán meghallotta a rádióból a cigány művész, Rácz Aladár cimbalomjátékát, és elszállt belőle a gyűlölet. Remek példa a művészet lélekre gyakorolt hatásáról, tisztító erejéről, de ezt már én teszem hozzá. A kötet többi írása is színvonalas munka. A Neustadt-díj odaítéléséről szóló, a kötetnek címet adó írást viszont, az árnyalt kidolgozás ellenére (vagy éppen azért), kissé rossz szájízzel tettem le. Nemcsak azért, mert Ágnes nem tudta hazahozni Pilinszkynek a díjat (aminél nagyobbat is megérdemelt volna), hanem mert az írás szereplői okoztak csalódást: méltatlannak éreztem a kisszerű alkudozásokat és taktikázásokat az egyébként jeles művészek részéről. Aminek bemutatása, persze, a szerző érzékenységét dicséri. A Zelk Zoltán-portré a kényszerű szövegváltoztatásokra adott elgondolkodtató példát. A költőt nem engedték ki a börtönből felesége temetésére. Megrendítő halottsirató versének, a Sirálynak ezt a sorát: kifosztották a gyászomat, a cenzúra töröltette. A hiányt a költő egy sor megismétlésével pótolta: Nem láthattam holt arcodat. Tíz év múlva lehetett a szöveget helyreállítani.

Leginkább az ragadott meg, hogy a szerző az általa rajzolt arcképek mögé, mellé magát is odarajzolta. Elegánsan, tartózkodóan, de mégis mindig ott van. Néha vallomásszerűen. Ilyen a Karig Sáráról írt szöveg, amelynek önéletrajzi szakasza is van: egy szerelmi kapcsolat elbeszélése. Vallomás. Ebből a szempontból ez a könyv mintha folytatása lenne Gergely Ágnes korábbi prózakötetének, a Két szimpla a Kedvesben című kötetnek.

 

(Dittrich Éva fényképének felhasználásával – Pécsi Újság)

2016-10-27 16:30:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs