„Most a férjem visszaélt a hatalmával, függetlenül attól, hogy pontosan a hatalma tette kívánatossá őt számukra” – hangzik el Julia May Jonas Vladimir című regényében. Az olyan hierarchikus, egyenlőtlen viszonyok működésére, mint az egyetemi oktató és hallgató kapcsolata, nem biztos, hogy a beleegyezés önmagában elegendő magyarázatul szolgál. A regény éppen ezen kapcsolatok sajátos dinamikáit tárja fel. A szöveg narrátora egy névtelen, ötvenes évei végén járó, kisebb amerikai egyetemen oktató feministairodalom-professzor. Férje, John, a tanszékvezető, akinek elismertségét és megingathatatlannak tűnő pozícióját bizonytalanná teszi néhány női hallgató nyilatkozata, amelyben szexuális visszaéléssel vádolják. Az elbeszélő és férje hosszú ideje nyitott kapcsolatban élnek, a tanárnő többé-kevésbé tudott John viszonyairól, de az évek során sokkal jobban érdekelte önmaga megismerése; ő sem tartotta magát a házastársi hűség eszményéhez. Tehát kevesebb figyelmet fordított férje tetteire, ezt többek között azzal is magyarázta, hogy Johnnak csakis addig voltak szexuális kapcsolatai hallgatóival, amíg az egyetemi szabályzat azt megengedte, vagy legalábbis nem tiltotta. A diákok nyilatkozata azonban nem teszi lehetővé ennek a magatartásnak a folytatását, a tanszék oktatói és hallgatói válaszokat és lépéseket várnak tőle.

A Vladimir másik központi témája az irodalom és az irodalomoktatás problémái köré szerveződik. A narrátor kollégáinak és hallgatóinak a nyomására nem csupán arra kényszerül, hogy szembenézzen John tetteivel; feminista irodalomtudománnyal foglalkozó tudósként saját irodalomfelfogására is reflektálnia kell, és a reflexión keresztül egyúttal professzori pozícióját és oktatási módszereit is szükséges felülbírálnia. Mindeközben egy fiatal író és oktató, Vladimir érkezik az egyetemre, aki felébreszti a középkorú professzor rég eltemetettnek gondolt szexuális vágyait. Jonas regénye ily módon az egyetemi oktatás társadalmi felelősségét helyezi a középpontba. A névtelen elbeszélő végső soron saját világlátását és politikai nézeteit gondolja újra: lehet-e „hiteles” professzora a női irodalomnak és a feminista irodalomtudománynak úgy, hogy a történtek fényében nem szólal fel, és folytatja házasságát azzal az emberrel, aki a vád szerint visszaélt pozíciójával annak érdekében, hogy fiatal hallgatókkal lépjen szexuális kapcsolatba?

A regény kiemelkedő sajátossága a narrátori beszédpozíciónak a megkonstruálása. Az elbeszélő tudományos háttere és tapasztalatai révén, rögeszmés módon kényszeríti magát az önreflexióra, ez pedig folyamatos gondolati vákuumban tartja őt, amelyben rendre megkérdőjelezi korábban szilárdnak gondolt meggyőződéseit. A narratíva egy pontján több hallgató várakozik a professzor irodája előtt, hogy kifejtsék a tanárnőnek nézeteiket John ügyével kapcsolatban:

– Maga tökre dögös, tényleg szuper nő. Szerintünk tökre dögös. – Világos volt, hogy a saját véleményüket díjazzák a dögösségemről, azt, hogy észreveszik, ha egy idősebb nő dögös. – És ez így tökre szemétség, amit a férje tett velünk…
– Magukkal? kérdeztem.
– Velünk, nőkkel – mondta.
– Aha. Szóval nem magukkal személyesen.

Később, miután a tanárnő saját meggyőződéseit félretéve biztosítja a hallgatókat arról, hogy minden bizonnyal „internalizált szexizmusa” okán maradt még a férjével, a következő módon érvel: „Bízom abban, hogy megértenek, ha a megértésüket kérem, és tiszteletben tartják a magánélethez való jogomat, hadd döntsem el én, a dögös nő, hogyan kezelem a huszonöt éves házasságomat. Ha megteszik nekem ezt a szívességet, az önmagában feminista cselekedet. […] Seggfejek, gondoltam.” A helyzet iróniája, hogy a professzor maga sem tudja, pontosan mit is ért saját „meggyőződésein”. Szakterületének egyik alapállítása szerint a privát mindig publikus, az elbeszélő ugyanakkor a botrány után annak érdekében, hogy megakadályozza életének végleges szétesését, igyekszik meghúzni saját személyes, privát határait. Természetesen mindezt reflexió tárgyává is teszi, közben a következő módon érvel:

„[v]alaha ezeket a viszonyokat konszenzuálisnak neveztük volna, mert azok voltak, és az én hallgatólagos beleegyezésemmel zajlottak. Most viszont a fiatal nők mintha elvesztették volna minden cselekvőképességüket szerelmi ügyekben. […] És nem annyira a vádakra vagyok dühös, sokkal inkább arra, hogy ezeknek a nőknek mennyire nincs önbecsülésük, mennyire hiányzik belőlük az önbizalom.”

Nézeteinek ellentmondásos jellege tehát abból fakad, hogy egyszerre látja meglehetősen problematikusnak John visszaélését, ugyanakkor felháborítónak tartja azokat a patologizáló és paternalizáló megközelítéseket, amelyek a (női) hallgatók teljes ágenciáját vitatják el azzal, hogy „csupán” áldozatként hivatkoznak rájuk. A szituáció iróniáját még tovább fokozza az elbeszélő metoo-ellenesnek gondolt „én nem”-hozzáállása. Hallgatói mellett kollégái is határozott kiállást várnak tőle, akik egy ponton az egyetemi mindennapoktól való átmeneti távolmaradást javasolják neki. A professzor ismételten egy olyan beszédpozíciót vesz fel, amelyet alaposan körüljárt a Vladimir egy amerikai kritikusa. Ennek fő jellemzőjeként említhető az abba a hamis perspektívába vetett hit, miszerint ő valahogyan a többi nőt körülvevő problémák felett áll; őt mint autonóm szubjektumot nem érintik a nőket mint kollektív csoportot befolyásoló jelenségek.[1] Mindeközben pedig a saját magára „ősanyaként”, „erős nőként” tekintő narrátor mintha azzal tisztában lenne, hogy az a szerep, amelyben látja és láttatni igyekszik magát, csupán egy a nők létezésmódját meghatározandó sztereotipikus genderszerepek sokaságában. A narrátorral szemben támasztott elvárás (akkor lenne „jó” feminista, ha elválna férjétől, vagy legalább nyíltan elítélné férje tetteit) alapjaiban kérdőjelezi meg az eddig otthonosnak, ismerősnek és feministának gondolt női szerepek létjogosultságát.

A professzor viszonyulása férje botrányához elválaszthatatlan attól, ahogyan a művészetről, az irodalomról és az erkölcsről gondolkodik.[2] A narrátor irodalomkoncepcióját két, számára nehezen összeegyeztethető felfogás határozza meg. Láthatóan ragaszkodik a művészet feltételezett autonómiájához: „A művészet erkölcsösségéhez való populista ragaszkodás általános, igencsak megkérdőjelezhető terjedésével ezt a post-hoc prüdériát nőtársukként visszataszítónak tartom”. Emellett ugyanakkor kiemeli saját intézménye hibáit: „Magam is intézményesített szexizmuson, rasszizmuson, homo- és transzfóbián belül élek és dolgozom”. Jonas campusregényének sajátossága a névtelen elbeszélői perspektívát átható egyidejűségekben ragadható meg. A professzor irodalomfelfogása, praxisa mögötti belátások, valamint az, ahogyan férje botrányára reagál, végig egymással párhuzamosan vannak jelen a regényben. Ily módon a szerző képes fenntartani az elbeszélői személyiség összetett gondolati világát. A professzor saját nézeteinek folyamatos ütköztetésével korántsem kiszámítható módon képes reagálni az egyetemi élet kihívásaira, a hallgatókkal való kapcsolatra, saját (sosem elég jó) feminizmusára és a hatalmi visszaélés felvetette problémákra.

A fiatal oktató, Vladimir érkezése a narrátor önmegismerését célzó szexuális vágy felébresztése mellett ahhoz is hozzájárul, hogy John, a férj tárgyalása szinte teljesen kívül maradjon az elbeszélői perspektíván; botrányának fejleményeiről ugyanis alig derül ki bármi, s a zártkörű tárgyalás eredményét is csupán rövid üzenetváltások ismertetik. A narrátor és Vladimir kapcsolatát tekintve kevésbé érdekes az a folyamat, ahogyan a professzor elcsábítja a fiatal írót, sokkal izgalmasabb, ahogyan ez a szál tovább bonyolítja az elbeszélő önképét. Az öregedéstől rettegve ugyanis a professzor mindenféle módon igyekszik testét vonzóbbá tenni, és ez a törekvés még intenzívebb öngyűlöletet vált ki belőle, így erősítve azt a félelmét, hogy elég „jó” feminista-e. Közben, bár neki sosem volt viszonya hallgatójával, egyre inkább reflexió tárgyává teszi diákjai testét, irigykedő módon gondol fiatalságukra és szépségükre. „Bárcsak ne úgy tekintenének magukra, mintha egy idegen világ kavarta szélben keringő levélkék lennének, hanem szexuális vonzerővel rendelkező nőként, akik nem riadnak vissza egy kis veszélytől, egy kis tabudöntéstől, egy kis rosszalkodástól” – fogalmazza meg véleményét a fiatal nőtársairól, bár ez önmagának szóló intelemnek is tűnhet. A női ágenciáról s az öregedésről felvázolt gondolatai ismét új perspektívába kerülnek, amikor ráeszmél, hogy a Vladimirrel folytatott viszonyában idősebb, magasabb pozícióban levő személyként ugyanúgy nem találja saját cselekvőképességét, ahogyan azt korábban a fiatal hallgatókról feltételezte. Joggal teszi fel a kérdést a feminista filozófus, Amia Srinivasan: „Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a professzor és a hallgató közötti hatalmi különbség kizárja a beleegyezést, akkor vagy úgy tekintünk a női hallgatókra, mint a gyerekekre, mint akik eleve képtelenek beleegyezni a szexbe – vagy úgy tekintünk rájuk, mint akiket a professzor káprázatos ereje valahogyan cselekvésképtelenné tesz. És melyik professzor tényleg ennyire jó?”[3]

Julia May Jonas Vladimir című művének legfőbb teljesítménye annak a narrátori pozíciónak a megkonstruálása, amely rögeszmés (ön)reflexióin keresztül képes több perspektívából szemlélni és ezáltal problematizálni összetett jelenségeket. Nemcsak az válik kérdésessé, hogyan maradhat az ember ilyen helyzetben hiteles professzora a (feminista) irodalomnak, hanem az is, hogy meddig terjed az egyetemi oktató társadalmi felelősségvállalása. Hol húzhatók meg a magánélet határai egy ennyire érzékeny szituációban? Hogyan lehet beszélni John tetteiről úgy, hogy a hallgatók cselekvőképessége ne legyen elvitatva, és a tanszékvezető hatalmi pozíciója okozta egyenlőtlenségek is reflektáltak maradjanak? Továbbra is kérdés marad Srinivasan felvetése: „Ha a viszonylag kiszolgáltatottak beleegyeznek a szexbe a nagyhatalmúakkal, vajon érdemes még beleegyezésről beszélni?”[4]

(Bélyegkép: Julia May Jonas. Kép forrása: Great Plains Theatre Commons)