Lovaskocsizás gepidákkal

Végel László: Neoplanta, avagy az Ígéret Földje

Kocsis Árpád

Rendben, talán a legjobb lesz az ablak mellett... Itt ülünk Újvidék központjában, az Athén cukrászdában, „Atina”, írja cirkalmas betűkkel a szalvétán.

Ha kinézel az ablakon, akkor láthatod a Mária Neve katolikus templom árkádjait; valaki éppen egy göndör barna nőre várakozik, mások a szemerkélő eső elől húzódtak be a boltívek alá. Az épülettől balra, a katolikus portán – ami bizonyosan félrefordítás, pontosabban a feledés munkája, semmint pongyolaság –, azaz a templomkertben, melynek közepén egy ízléstelen szökőkút csobog, áll a plébánia összefirkált épülete. Valaha itt temető volt, erre azonban semmilyen tábla nem emlékeztet. Másra sem. Ettől jobbra, egy első pillantásra jelentéktelen épületben, melyet egykor Ifjúsági Tribünnek neveztek, szerkesztették az Új Symposiont és a szerb testvérlapját, a máig létező Polját. Erre ugyan nem, de a város vezetőségének sovinizmusára találhatsz jelet: „Културни центар” („művelődési központ”), áll az épület falán. Arról, hogy ez szlovákok, románok, horvátok, cigányok és magyarok művelődési központja is, csak egy eldugott kiírásból szerezhetsz tudomást. No de, igyunk inkább egy erős feketét! Ha már a város legdrágább helyére ültünk be, bár jól kinézelődjük magunkat...

Rögtön ott veled szemben, a bajuszos, ősz hajú bácsi Végel László, mellette a felesége, Anikó. Mint láthatod, éppen a bárpult fölé akasztott reprodukciót méregetik. A képen a cukrászda látható a második világháború előtti időkből. A Dornstädter. Az ovális képkeretbe helyezett másolaton kivehető a tér egy része a lerombolt Szentháromság-szoborral, a férfival, aki a szőke nőre várakozik, a villamossal. Végül nem ez a kép kerül majd Végel legutóbb megjelent regényének, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje (városregény) címlapjára; a fedlapon a városba masírozó katonák láthatók az első világháború végéről. Ám az augusztus elején megjelent szerb fordítás címlapján a már leírt fotó látható: Neoplanta ili Obećana Zemlja. Ígéretekből semmilyen nyelven sem szenvedtünk hiányt...

Végelnek jól áll a meghatározhatatlanság, amelyet például a műfaji megnevezés is sugall: városregény. Arra gondolnál, hogy (legalább részben) a hitelesség szándékával megírt műről van szó (a város regényesen elbeszélve...), ám a regény prológusát megelőző sorok nyomban elbizonytalanítanak: „A valóságos eseményekkel való hasonlóság a véletlen műve.” Ekkor már inkább arra hajlanál, hogy mindez irónia: hiszen ki vonná kétségbe a történetben leírt események (az első világháborús szerb bevonulás, a magyarok bevonulása, az újvidéki razzia, a hideg napok, a megtorlás időszaka, a jugoszláv éra...) valóságra vonatkozását? Mindezzel érvényét vesztené a megnevezés („városregény”) első tagja, melyet ráadásul a cím nyomatékosít Újvidék (Novi Sad, Neusatz, sőt: Noviszád!) latin megfelelőjének megnevezésével: Neoplanta. No lám: Mária Terézia ideje óta az Ígéret Földjén járunk... Eligazodásunkat tovább nehezíti, hogy a regény erősen önéletrajzi jellegű, a város huszadik századi történetén keresztül az elbeszélő gyerekkori, gimnazista és felnőttkori történetéről is képet alkothatunk. Ily módon adódna a hasonlóság Orhan Pamuk Isztambul című művével, amelyben Isztambul úgy jelenik meg, mint az Ázsia és Európa, az iszlám és a keresztyénség, kelet és nyugat, a lokum és a muffin közt tétovázó város, hasonlatosan a „Balkán” peremén egyensúlyozó Újvidékhez. Pamuk bóklászása a Boszporusznál, Végel sétái a halpiacon: mindketten a sehová sem tartozás zsákutcájában. Ám ha mindez csak a véletlen műve, az olvasó jár téves úton: a valós események félrecsalták őt. Hiszen mégiscsak fikcióról van szó, no nem egészen olyanról, mint Balázs Attila ál-történelmi (a szerző szavaival: „történelmes regény”, „tényes-mesés krónika”) regénye, a Kinek Észak, kinek Dél, amely az Újvidékről szóló történetírás hézagait tölti be kiapadhatatlan mesélőkedvvel. S még csak nem is olyanról, mint Jódal Kálmán (méltatlanul kevés szót kapott) poszt-punk elbeszéléskötete, az Agressiva, amely így, vállalt valóságtól elrugaszkodottságában fest hiteles képet Újvidékről... Hanem akkor milyenről?, kérdezhetnéd. De mielőtt erre választ keresnénk, hörpöljünk a kávénkból, mert még kinéznek bennünket ebből a Duna-parti Athénból...

Nem először találkozunk Végelnél ezekkel a zavarba ejtő műfaji megnevezésekkel: a Wittgenstein szövőszéke (1995) esszénapló, az Exterritorium (2000) esszéregény, a két éve megjelent Bűnhődés naplóregény. S noha korábbi munkái műfaji megnevezésükben még nem hordozzák az eklekticizmus nyomait, első regényében, az Egy makró emlékirataiban (1967) a város, Újvidék utcái, főként a Felszabadulási sugárút ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a Neoplantában. S vélhetőleg a következőkben is így marad majd, a hosszú ideje készülő, csak részleteiben ismert Schlemihl fattyúja ugyancsak kötődni fog Újvidékhez, már amennyiben a titokzatos berlini látogató, Slemil Ferenc, azaz Franje Slemil, avagy Franz Schlemihl, aki a Neoplantában minden évben rózsacsokrot küld egy újvidéki asszonynak, a készülő regény főhőse... A személyest (esszé, napló, város) olvasztja össze Végel a személytelennel, a regénnyel, azaz a valóst a fikcióval. Az elegy így végig magán hordozza az olvashatóság két módját, a lehet így is, úgy is, tehát az: is-is, a vagy-vagy, a talán, az ez is, az is gondolatiságát. Olyan ez a „filozófia”, mint az Újvidéket bevevő ’18-as, ’41-es, ’44-es, ’88–89-es, ’99-es... stb. (lesztek még...?) „fölszabadítók” megítélése, akik legtöbbször csak nyomorúságot szabadítottak a városra.

– „Önöket ezennel fölszabadítom!”

– „Jaj, ne! Már megint?! Pincér!, gyorsan a számlát...!”

De mi még maradjunk egy kicsit... Végel iróniája a csalódásra adott felelet. Csalódás a mindenkori fölszabadítókban (a gepidák kezdték...), kiábrándulás a titói szocializmusból, melyben egykor oly sokan és oly büszkén hordozták, adták kézről kézre Josip Broz születésnapi fáklyáját; csalatkozás Jugoszláviában, Szerbiában... „Most már tudjuk, hogy egy kitalált történettel áltattuk magunkat” – írja Végel a Peremvidéki életben (2000), s nem csak Jugoszláviára gondol. A szerzőnél a politikai szemfényvesztéshez más illúzióvesztés is társul. Az egyik a már említett „személyes” városhoz kötődik, amely a múlt század második felében egy évtized alatt veszítette el személyességét, nőtt nagyvárossá, amelyben Végel immár otthontalanul bóklászik. Az egykoron zömmel magyarok lakta Telep városrész (ahol az elbeszélőt jól eltángálták valaha: a magyarok) sok ezer újonnan betelepült otthona, ahol a maréknyi magyarság szava elvész. Végel a jelenségre esszéiben, publicisztikájában ismét ellentmondásos választ ad: az itt maradó magyarságot a peremvidék hőseinek nevezi, önmagát azonban nem azonosítja velük, „hontalan patriótának” nevezi magát (Lemondás és megmaradás, 1992). Ily módon a kisebbségről, a kisebbségi létről is sajátos gondolatot alakít ki: „Mindig más is akartam lenni, nem csak kisebbségi” – írja publicisztikáit egybegyűjtő második kötetében (Időírás, útközben II., 2011). Ezáltal Végel a kisebbségi létben mintegy csak a kelepcét fedezi föl, amelyből a „liberális kozmopolitizmus” (Vári György interjúja, Magyar Narancs, 2013/43.) a kiút. Végel Ciorant idézi, aki a magyar uralom idején azt álmodja, hogy magyar szeretne lenni. Emögött sejthető, hogy Végel illúziónak tekinti a kisebbség–többség szembenállásának fölszámolását a kisebbség fogalmának kiterjesztésével; mindig is lesznek elnyomottak és elnyomók, s kisebbségiként a többségi szerepről csak álmodhatunk. Nála a kisebbség fogalma nem létesülés, nem teremtő odafordulás az eleve adotthoz, hanem eleve meglévő és meghatározott kategória: regényalakjai németek vagy magyarok vagy szerbek, vagy egyszer szerbek, máskor magyarok vagy szlovákok, ahogyan éppen a hatalom kívánja. Vagy-vagy.

Újvidék rendelet alapján létesül, melyet célzatosan más-más nemzetiségűekkel telepítenek be, s az első betelepülőktől kezdődően mindenki az Ígéret Földjére szeretne eljutni, s szükségképpen csalatkoznia kell. A Duna nem valaminek az összekötője lesz, hanem óriási tömegsír. A „szerb Athén” a fölszabadítók martaléka. Mindezen illúziókról, a város történetéről az elbeszélőtől értesülünk, s rajta keresztül beszélgetőtársaitól, mindenekelőtt Lazo Pavletićtől, a fiákerestől..., aki éppen most állt lovaskocsijával az Athén cukrászda elé...

Íme, most láthatod Lazót, mintha csak egy Krúdy-hős lenne, épp int a templom előtt álló fiatalembernek, aki a fekete lányra várakozik, majd belép a Zágráb cukrászdába, s a Végel házaspárt megkerülve ahhoz az asztalhoz ül le az ablak mellé (hogy jól lássa a kuncsaftokat), amelynél az elbeszélő cigarettázgat egykedvűen Bujdosó Dömével, a sírásóval. Az elbeszélés ideje 1992. Ebben az évben hal meg Lazo Pavletić a fiákerén, magával víve a sírba különös bűnét. Arról, hogy mi történt ’44-ben egykori harcostársaival, Novák Jánossal és Oswald Ottóval, majd csak Bujdosó elbeszéléséből szerzünk tudomást. Ám ma még Lazo mesél az elbeszélőnek, mit sem sejtve arról, hogy pár órával később, amikor mi elhagyjuk az Athén cukrászdát, ő pedig kocsikázni viszi az elbeszélőt, az utolsó útjára indul. Elbeszéli még szülei történetét; az édesapjáét, aki a Monarchia katonája volt, de Újvidékre már szerb fölszabadítóként érkezett, s édesanyjáét, aki Dornstädter Jakab cukrászdájában dolgozott, ’45 után pedig a Moszkvában szolgálta ki az elvtársakat, s most éppen a mi Sacher-tortánkat szervírozza. „Bocsánat, ez valami tévedés lesz.” Elmeséli Mainert kisasszony történetét, a valaha volt szépségkirálynőét, akit éppen itt, a Dornstädterben tepertek le azok az orosz katonák, akik még most békésen, de már győzelemtől ittasultan poharaznak a cukrászda közepén. Ám nemcsak Lazo mesél, hanem az elbeszélő is feleleveníti gimnazista korát, s szól szállásadójáról, Sólyom Alajos pincérről, akit egyszer az a megtiszteltetés ért, hogy Tito elvtársat szolgálhatta ki újvidéki látogatása során, valamint osztálytársáról, Török Miklósról, aki az édesapja bűnének terhét hordozza rövid élete során. Az elbeszélés szerkezete olykor szerteágazó, Lazón keresztül személyek láncolata szólal meg. Például 1994-ben Újvidékről annak a nőnek az elbeszéléséből kaphatunk képet, aki a magyar hadsereggel együtt érkezett a városba, s költözött be egy elárvult szerb polgári házba. Szavait a takarítónőhöz intézi, aki a történetet odahaza fiának, Novák Jánosnak meséli el, ő pedig Lazónak adja tovább, aki végül az elbeszélőnek számol be róla. Végel számára különös játékok, átfedések és elbizonytalanodások eszközévé válik ez a többszörös összetételű elbeszélési mód. Az erőteljesebb feszültség azonban nem a szerkezetben, hanem a szereplők történetei és a történetek elbeszélési módja között keletkezik: legfőképpen ott, amikor az elbeszélő önmagáról szól. Végel a gimnáziumi időket idézi föl, a stílusa azonban anakronisztikussá és mesterkéltté válik. Ki beszél így?, kapkodjuk a fejünket egyik-másik mondatot olvasva: „Házigazdám ugyanis a harapnivalót ingyen kapta...”, „Hárman lakmároztunk Alajos porciójából...”, majd Lazo mondottait szabadon idézve: „Apám perfekt povedált, viszont írni meg olvasni nikad nije naučio. Jebi ga!”, „Fültanúja voltam az illuminált utasok vallomásainak...”, „A táltos értette, mit jelent a mozdulat...”, „Vajon miért incselkedik a sorssal? Esetleg önmagával berzenkedik...” Az elbeszélő itt mintha egy gyerekkori iskolai dolgozatát olvasná föl, melyben a szavak ismétlésének elkerülése végett ló helyett táltosról beszél, a magyar nyelvet csak részben ismerő kocsis szájába mikszáthi szavakat ad, megveretésének történetéről mint „elagyabugyálásról” szól, harapnivalóért és lakmározásért pedig mintha Cervantesig kellene visszanyúlnia..., nem kevés örömet szolgáltatva ezzel az iróniára és a humorra éhes olvasónak. Vigyázat, a madeleine nyomokban mogyorót is tartalmazhat...!

Hanem aztán mi se nagyon povedáljunk már máma, piskótánk is fogytán, hörpintsd föl a maradék feketédet. Hamarosan ugyanis megindulnak a szerb katonák a város irányába; megérkeznek a magyarok, leteperik az orosz bakák a szépséges Mainert kisasszonyt, és Lazo is felül a kocsijára, hogy utolsó útjára induljon. Lásd, a vörös nő is csak megérkezett a templom elé. Hamarosan bealkonyul Újvidék felett.

2014-09-06 08:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs