Sóvárgás világirodalomra

Bozsoki Petra

Verena Rossbacher Sóvárgás sárkányra című regényéről beszélgetett Csordás Gábor, Mátyási Róbert, Thomka Beáta és a moderátor, Bozsoki Petra a Kritikai szalonban május 28-án. E beszélgetésből közlünk részleteket.

Thomka Beáta kritikája a regényről a Jelenkorban

 

Bozsoki Petra: Azt hiszem, ezúttal elöljáróban nemcsak a regényt, hanem az írónőt is be kell mutatnom. Verena Rossbacher ’79-es születésű osztrák író és drámaíró, jelenleg Berlinben él. Művei eddig folyóiratokban és antológiákban jelentek meg, drámáit több színház is műsorára tűzte. A Sóvárgás sárkányra az első regénye, amely eredeti nyelven 2009-ben, magyarul pedig 2013-ban jelent meg Szijj Ferenc fordításában, a L’Harmattan Kiadó gondozásában, a Valahol Európában sorozat tagjaként.

A regény fő helyszíne a Neugröschl Kávéház, amelynek gyakori vendégei a város eredeti figurái. Közös bennük, hogy némiképp mindannyian hóbortosak, rögeszmések, a hobbijuk is szokatlan: Kron, a vegetáriánus biokertész például kisállatokat tartósít; Stanjic, a Schubert-mániás zenész hajszálakat fagyaszt jégkockatartóban, de emlékezetes figura Teupel is, a bogaras paleontológus.

Az események origója Klara, a kávéház kisegítő pincérnője. Az egyes fejezetek úgy épülnek fel, hogy középpontjukban mindig egy-egy férfi és az ő Klarához fűződő viszonya áll, az utolsó előtti, karneválszerű jelenetben pedig mindannyiukkal találkozunk: Klara kivételével felvonul az összes szereplő.

Az egyik legmeghatározóbb benyomásom a regényről a zsúfoltságérzet. Ha az egyes fejezeteket színpadi jelenetként képzelem el, kaotikus, kellékekben tobzódó színpadképet látok. A regény világa is hasonló: tele van mulatságos, valószerűtlen történésekkel, bizarr szokások és helyzetkomikumok sorával. A zsúfoltságban azonban mindig ott van a szétesés veszélye is… Ti hogy láttátok, van valamiféle rend a kavalkád mélyén? Szerintetek sikerült valamivel a regénynek összetartani az elemeket?

Mátyási Róbert: Én inkább rendetlenségről beszélnék. Van egy találó jelenet a regényben: egy svájci figura fogja a Van Gogh-festményeket, kivagdossa belőlük a tárgyakat, ami pedig nem oda való, azt besöpri az ágy alá. Legszívesebben én is úgy bánnék a regénnyel, mint ő: fognám a csecsebecséket, a szereplőket, a különféle gondolatokat, és a felét besöpörném az ágy alá. Persze csak bizonyos szempontból érzem a rendetlenséget. Ha ugyanis megnézzük a szereplők gondolatain kívül eső világot, akkor ott minden a normális keretek között zajlik. A szereplők ismeretelméleti eszközei azonban túlságosan szerények ehhez a világhoz, nagyon nehezen képesek rendet teremteni abban, ami körülöttük történik. Ott van például Stanjic, aki egyszer csak arra ébred egy padon, hogy lehetetlen szituációba került. Mi azonban tudjuk, hogy ez nem azért lehetetlen számára, mert maga a helyzet abszurd, hanem mert egyszerűen csak nem követte, hogy mi történik vele, nincs fogódzója az érzéki világhoz.

Thomka Beáta: De miért kellene, hogy legyen fogódzója? Amikor egyik pillanatról a másikra egy mezőn találja magát, akkor az nagyon radikális prózapoétikai kísérlet arra, hogy a szöveg meghökkentsen bennünket. Szerintem ez nem ismeretelméleti kérdés, hanem tudatos kihívás, hogyan reagál az olvasó ezekre a kizökkentésekre. De ez nem Rossbacher kezdeményezése, mert a 20. században hozzászokhattunk az ilyesmihez.

Csordás Gábor: Én úgy látom, nagyon szigorú a regény motivikus rendje. Néhány központi elem állandóan visszatér, amely közvetlenül vagy a körülötte zajló események révén metaforikusan szervezi a történéseket. Ilyen például az Archeopteryx nevű ősmadárfosszíliát őrző kődarab, amelyet Teupel meg akar szerezni. A regényt az ambivalencia szervezi, semmi sem a megszokottak szerint történik, de a legfeltűnőbb, hogy a szereplőknek mindez nem furcsa. Mint ahogyan nekünk sem furcsa az a világ, amelyet megszoktunk, holott az is szintén csupa ambivalens elemből áll.

B.P.: Számomra a drámai ív bizonyult a legfőbb összetartó erőnek a szétesőnek tűnő világban. Bizonytalan, hogy egyáltalán történik-e valami, valójában mi is együtt bolyongunk a szereplőkkel, a regény szerkezete azonban feszessé, várakozással telivé teszi a szöveget. Az utolsó előtti fejezet pedig valóban színpadi jelenethez hasonlít, ahol hatalmas csinnadrattával, abszurdabbnál abszurdabb jelenetek közepette az összes szereplő felvonul egy kerti partin. Ti hogyan értékeltétek ezt a nagy, tűzijátékszerű finálét?

T. B.: Én nagyon különlegesnek és a maga abszurditásában elgondolkodtatónak találtam a zárlatban a feje tetejére állított világ tablószerű együttesét. Az összeterelés számomra Proustot, a Guermantes-matiné példáját idézte.

Cs.G.: Nekem egész más jutott eszembe, mint a Guermantes-matiné. Szerintem egy boszorkányszombaton játszódik az utolsó előtti fejezet. Néhány motívum nagyon pontosan utal erre, például: „Tegnap csengettek az ajtón, kinyitottam. A lábán egy kis patkó volt.” A Teupel házaspár beszélő neve is erről árulkodik, amely csak egy betű híján Teufel, vagyis ördög. Nem tudom, észrevettétek-e, de a végén Vert, a divatszabó, nem más, mint Roth. Amikor az elején Grünné változik, be is jelenti, hogy divatdiktátor szeretne lenni. Az összevásárolt eszközök – a jégkockatartók, a növények – ebben a szobában nyerik el jelentésüket, mintha mindenki arra készült volna, hogy a forgatagban használhassa őket.

B.P.: Ha már a motívumoknál tartunk, mi a véleményetek a címbe emelt sárkányról? Teupel az ősmadár-fosszíliát őrző kődarab megszerzésére törekszik, a zárlatban pedig hangsúlyossá válik, ahogyan összekuporodik az Archeopteryxszel a szekrényben. Íme egy fontosnak tűnő részlet az utolsó fejezetből: „Teupel professzor úr, figyelmeztetem, mondta Lenau megfontoltan. Egyébként eltereli a figyelmet a témáról. A sárkány. Mit mond nekünk a sárkány létezése, Teupel professzor úr? Mit győzünk le, ha megfékezzük a sárkányt, netán megöljük? Mi ellen harcolnak a lovagok, akik elindulnak, hogy megküzdjenek a sárkánnyal? Önmaguk ellen harcolnak, érti? A sötétség ellen, amely benne van mindannyiunkban. (…) A sárkányölő a királynő egyetlen méltó társa.”

Mit jelent a ti olvasatotokban a harc a sárkánnyal és a sóvárgás sárkányra?

M.R.: Sok mindent jelent, például az önmagunkban rejlő sötétséget. Nem próbáltam feloldani, mert nem látom egészen világosan, hogy a sárkány egyetlen dolgot jelöl-e vagy pedig egy nagy metafora. Az Archeopteryx éppúgy lehetetlen létező, ahogyan a sárkány, hiszen átmenet a dinoszaurusz és a madár között.

Cs.G.: Én nem tulajdonítok nagy jelentőséget a sárkányról szóló részeknek. Ugyanolyan locsogások, mint a könyv számos tipikus jelenete. Nem véletlen, hogy Rossbacher új regényének címe Schwӓtzen und Schlachten (Locsogások és csaták). Ezeket a szereplőket is szorítja, feszíti valami, de mindig csak elbeszélnek mellette: locsognak. Valójában mindenkit az Archeopteryx foglalkoztat, mégis a sárkányról beszélnek. Szerintem a sárkány-motívum is hasonlóképpen félrevezető jelként működik. A zsúfolt világ jellemzője, hogy elhint valamint, ami aztán zsákutcába vezet, ahonnan vissza kell térni.

M.R.: De akkor az összes beszélgetés félrevezető jel? Végül is nem hiába kapta a regény a sárkányról a címét...

T.B.: Az abszurd, sehova se vezető párbeszédek az osztrák-zsidó viccek logikáját követik. A csattanóban rendszerint ezekben nincs semmi nevetséges. Ha pedig a sárkány jelentéséről konszenzust teremtenénk, akkor figyelmen kívül hagynánk a szöveg vibrálását. Amit a legújabb könyvéről nyilatkozott az írónő, szerintem erre a regényre is igaz: a feltételes mód a fontos, nem pedig az állítás, a leszögezés.

M.R.: Engem az lepett meg igazán, hogy látszólag Klara és a férfiak viszonya áll a középpontban, ezekről a kapcsolatokról mégis alig tudunk meg valamit. Csupán arról értesülünk, hogy egy idő után szétmennek, de hogy pontosan miért, arról nem, sőt arról sem, hogy milyen jelentősége van ezeknek a kapcsolatoknak a szereplők életében. Ti nem találtátok különösnek?

B.P.: A szereplőknek valójában nincs közük egymáshoz. Olyannyira nincs, mint a kívánatosabbnál kívánatosabb ételekhez, amelyeket meglepő természetességgel és közönnyel fogyasztanak a regényben.

Cs.G.: Ez éppen úgy működik a könyvben, ahogyan az életben is…

T.B.: És ettől sokkal életszerűbb a regény, mintha megnyugtató válaszokat kapnánk.

B.P.: A fordítást milyennek találtátok?

M.R.: A magyar szöveg gördülékeny, újszerű.

T.B.: Elsőrangú. Szijj nem telepedett rá világával a szövegre, ahogyan például Parti Nagy szokott, aki – kétségkívül izgalmas átirataiban rendszerint a saját nyelvét érvényesíti.

Cs.G.: A német kritikák egyöntetűen azt emelik ki erényként, hogy minden szereplőnek saját nyelve van. Ez a magyar fordításban nem jön át, a beszédek elég egyformák. Nem tudom, meg lehetett volna-e oldani egyáltalán, hisz ez nagyon nehéz feladat. Egyébként magának Rossbachernek is különös a viszonya a nyelvhez. A regény felismerhetően Bécsben játszódik, bécsi nyelvet használna, csakhogy az írónő a saját bevallása szerint nem ismeri a bécsi nyelvet, soha nem élt ott. Voralbergben nőtt fel, ami már majdnem Svájc, és Németországban él, Lipcsében járt egyetemre, tehát a könyvet „csinált” nyelven írta. Ez pedig fordításban persze végképp nem tud átjönni.

T.B.: 2001-ben Pécsett Györffy Miklós nagyon pontos megállapítást tett arról, hogy tragikusan áll a német irodalom magyarországi recepciója. Közben figyelt az előremutató jelekre is, a Kleist-, Musil-, Broch-sorozatra, és a folyamatban részt vevő néhány kiváló fordítóra. De egészében véve még ezek mellett is gyér a betekintésünk a német irodalomba. Ehhez a megfigyeléshez azt tenném hozzá, hogy a klasszikusokkal még mindig nagy lemaradásban van a könyvkiadás, de a kortárs irodalomban azóta egy fokkal jobb a helyzet, köszönhetően többek közt a L’Harmattan vállalkozásának, a Valahol Európában sorozatnak.

 

A fotót Takács Dóra Katalin készítette.

2014-07-10 12:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs