A híres magyar sláger dalszövege szerint nekünk, magyaroknak a Balaton a Riviéra. A „magyar tenger”-ként is emlegetett tó kétségtelenül fontos nemcsak idegenforgalmi, de kulturális szempontból is, hiszen a nemzeti identitás egyik alapvető összetevője. A Balaton kiváltképp a trianoni békediktátumot és a vasfüggöny leeresztését követően vált első számú nyaralóhellyé, a két világháború közöttre és a Kádár-korszakra tehető az aranykora, amikor is politikai és gazdasági okokból kifolyólag korlátozott volt a külföldre utazás. A tó és környéke így gyakorlatilag azt az igényt szolgálta ki, hogy az emberek szívesen kikapcsolódnának a tengernél, de erre nincs vagy csak a kiváltságosok számára van lehetőség, úgyhogy tulajdonképpen tengert kell szimulálni. Ez olyan jól sikerült, hogy máig a külföldi turisták is szívesen látogatják a Balatont, sőt 1989 előtt a kettészakadt Németország családjai és baráti körei itt találkoztak egymással, persze a Stasi, az NDK politikai rendőrsége és a magyar állambiztonság figyelő szemei követték őket.

Csak mozifilmjeinket tekintve rengeteg hazai alkotás használta ki kreatívan a Balaton és vidéke kitüntetett kulturális jelentőségét a filmtörténet során (szatíra: A veréb is madár, lélektani dráma: Elveszett paradicsom, bűnügyi film: A Pogány Madonna, nemzedéki közérzetfilm: Szezon). A két legújabb példát nagyjából egy hónapos különbséggel mutatták be augusztusban és szeptember közepén: Kerékgyártó Yvonne (Free Entry) Együtt kezdtükje, valamint Tiszeker Dániel és Lévai Balázs (#Sohavégetnemérős) újabb közös műve, a Nyugati nyaralás más-más jellegű és műfajú történethez, de egyaránt frappánsan értelmezik és alkalmazzák a balatoni nyaralást és közeget.

Végső soron mindkét alkotás besorolható a vígjáték zsánerébe, de az Együtt kezdtük inkább a dráma felől, a Nyugati nyaralás inkább a kémfilm irányából közelít hozzá. Kerékgyártó Yvonne műve a komolyabb, lélektani vetületű felnőtté válási és nemzedéki közérzetfilm. Cselekménye a 12. c osztály érettségijével és bankettjével indul, ahol még az élet előtt álló fiatalok összetartanak és lelkesek, látszólag örökké barátok lesznek. Persze az ellentétek már elő-előbújnak, így például Marci, akinek nagyapja egy balatoni borvidéket hagy örökül, sikertelenül próbálkozik Franciskánál, főleg, hogy különböző irányba indulnak el a középiskola után. Renátó és Juli kapcsolatát már ekkor megmérgezi Juli az osztály előtt jófej tanár, négyszemközt kibírhatatlan édesapja, és Geri sem túl boldog amiatt, hogy a nagyszájú és minden lében kanál Ádi folyton piszkálja. Az ő sorsukat követi a cselekmény tíz évvel a bankett után, Juli és Renátó nem túl vidám esküvőjének három napján, amikor az ellentétek kiéleződnek, a szőnyeg alá sepert konfliktusok előkerülnek a Balaton-felvidéken.

A Nyugati nyaralásban egy család áll a cselekmény centrumában. Maurer Gyuri tipikus jég hátán is megélő munkásember, autószerelő, akinek az a szerencséje, hogy a befolyásos hatalmasság, Suhajda elvtárs kedveli őt, így protekciós az 1980-as évek közepének Magyarországán. Abban reménykedik, hogy eljuthat családjával az igazi Riviérára, azonban kisfia nem kapja meg az útlevelet, így végül Suhajda elvtárs tanácsára a „magyar Riviéra”, a Balaton mellet döntenek. Kapóra jön Maurernek, hogy az NSZK-ból Magyarországra hazatért disszidens, Herr Molnár nála hagyja luxusautóját a papírjaival két hétre, így egy balatoni ötcsillagos szállodában élvezhetik a nyugati turistáknak járó kiváltságokat. A probléma csak az, hogy Molnárt figyeli a magyar állambiztonság és a Stasi is, ezért a Maurer család rövidtávon bajba kerül.

Az Együtt kezdtük és a Nyugati nyaralás nagy erénye, hogy mindkettő kreatívan használja fel a balatoni közeget, azaz a tó és környéke nem pusztán díszítőelem, hanem kulturális és földrajzi sajátosságai miatt fontos dramaturgiai funkcióval bír. A szatirikus Nyugati nyaralásban természetesen elsősorban az üdülés miatt kerül a centrumba a Balaton, amelynek napos és árnyoldala egyaránt megjelenik a filmben. Már maga az alapszituáció is beszédes, azaz rávilágít a Kádár-korszakban és ma is aktuális problémára: a Balatont nem mindenki élvezheti egyenlő mértékben. A magyarok nagy része Maurerékhez hasonlóan legfeljebb csak akkor juthatna hozzá az igazán színvonalas szolgáltatásokhoz, ha a külföldi turista, illetve mindenkori hatalom képviselője vagy cinkosa lenne. Azért persze Tiszeker Dániel és Lévai Balázs csínján bántak a társadalomkritikával, a Nyugati nyaralás nem működik valódi szatíraként, humora nagyrészt félreértésekből és nyelvi botlásokból ered (Maurer nem tud németül, mégis NSZK-ból hazatért magyarnak adja ki magát, a lányától tanult néhány szót igyekszik a legügyetlenebb módokon kombinálni és kiejteni).

A társadalomkritikát inkább a bűnügyi, illetve kémfilmes cselekményszál foglalja magában. Ez a játékidő második felében válik dominánssá, amikor megjelenik egy összekötő, aki azt hiszi a németül semmit nem értő Maurerről, hogy valóban Herr Molnár, így átad neki egy bizalmas anyagot. Bujtor István Ötvös Csöpi-filmjeiben inkább sikeresen, Tímár Péter a Zimmer Feriben rendkívül rosszul oldotta meg a komédia és a bűnügyi film összefésülését, Tiszekeréknek ez szerencsére összességében sikerült. Természetesen nem így folyt a beszervezés a Kádár-korszakban, ahogy az is meglehetősen hiteltelen, amilyen módon az állambiztonság emberei megfigyelik a hősöket, miután leleplezték őket, hiszen feltűnő öltözetük és viselkedésük egyértelművé teszi, hogy ügynökökről van szó. A család „ellenzéki” pálfordulása és akciói is hemzsegnek a logikátlanságoktól, Tiszeker Dániel és Lévai Balázs mégis képesek ezt olyan szórakoztató módon tálalni, hogy a kémfilmes sztori végig feszült és érdekes maradjon.

Ahogy a Bujtor-féle krimikben, úgy a Nyugati nyaralásban is hangsúlyos, hogy a Balaton Kelet és Nyugat fontos találkozási pontja volt 1989 előtt, ilyen módon ez a közeg felkínálja magát az izgalmas kémjátszmához. A film társadalomkritikája inkább a múltra irányul, azaz komikus túlzásai ellenére is megragadja a besúgórendszer lényegét a hatalom és a kisember egyenlőtlen, kínos kapcsolatában. Jól demonstrálja a diktatórikus rendszer arcátlanságát és a kisember kiszolgáltatottságát, hogy az egyik találkozó során az állambiztonság embere megissza Maurer röviditalát a sajátja után, majd az egyik – szintén beszervezett – énekesnő felhörpinti a kétségbeesett családfő koktélját is. Ebben a jelenetben kéz a kézben jár a humor, a keserű szatíra és a kémfilm feszültsége. A logikai bukfenceket és a vígjáték műfaján belül is zavaró túlzásokat pedig képes feledtetni a remek színészi játék, élen a főhőst játszó Mészáros Mátéval, a feleségét megformáló Pokorny Liával és az állambiztonságiakat alakító Szervét Tiborral és Znamenák Istvánnal.

Az Együtt kezdtük más, mélyebb, több főszereplőt mozgató alkotás, amelyben a balatoni fürdőzés és üdülés csak egy epizód erejéig jelenik meg, az esküvő három napját a történet hősei a Balaton-felvidéken töltik el. A Balatonnak mint tájnak itt többféle funkciója is van. Egyrészt a közeg, a szituáció kikapcsolja a főszereplőket a mindennapok valóságából, és visszarepíti őket tíz évvel korábbra abban az értelemben, hogy újra együtt van a 12. c osztály. A már a harmincas éveik felé tartó fiatalokkal remekül sakkozik Kerékgyártó Yvonne, így már az első találkozásaik alkalmával nyilvánvalóvá válik: mindenki megváltozott, nem értik úgy egymást, mint naiv 18 évesként. Az Együtt kezdtükhöz azért remek választás az idilli balatoni táj, mert éles kontrasztban áll az egykoron eszményi, de visszafordíthatatlanul megváltozott, elidegenedett és szétszakadt osztályközösséggel. A Balaton ideális hely lenne arra, hogy a fiatalok megismételjék a bankett eufóriáját, azonban az idő múlásának, az érésnek az a tragédiája, hogy senki sem úgy látja a világot és saját életét, ahogyan egykoron. Az Angliába szakadt Marci sokkal határozottabb Franciskával, sokkal inkább érti, hogy mit szalasztott el az érettségi után, a bulin, amikor elengedte a lányt, ám határozottsága így, hogy Franciskának már van (angol) barátja, erőszakos nyomulás, ami békétlenséget szít. Ugyanígy a mókamester Ádi, aki újabban már szívbetegséggel és még súlyosabb nihilizmussal küzd, korántsem tűnik már annak a laza és „jófej” fiúnak, aki 18 évesen volt, Gerin csattanó poénjai kifejezetten sértők, sőt bomlasztja velük a társaságot, és az ő esetében sem gyerekjáték, hogy – akár a banketten – flörtöl Julival, aki immár egykori jóbarátja, Renátó felesége.

Az Együtt kezdtük tehát egyfelől annak a tragédiáját mutatja be a balatoni idillel kontrasztban, hogy az eszményi gyerekkor visszafordíthatatlanul elmúlt, és ami egykor jópofa csínytevésnek vagy romantikus kalandnak tűnt, az most már súlyos bűn a béke és a (volt) barátság ellen. Másfelől erős, ugyanakkor didaktikus motívum a balatoni borvidék. Marci nagyapjától örökölt szőlője egyszerre kötődik a szerelemhez (az itt készült bort Franciskáról nevezte el nagypapa és unokája) és az örökséghez, az identitáshoz. Marci a borvidéket éretlen, felnőttkor előtt álló tinédzserként elutasítja, Angliát és a bárpultos robotot megtapasztalva, tíz év múlva, mikor már kialakult az önazonossága, mégis felértékeli. Azaz Kerékgyártó Yvonne a felnőtté érés folyamatát ábrázolja Marci történetén, a borvidék mint identitás elfogadásán és persze a jó bor nemesedésén keresztül. Lényegében mindegyik főszereplő szálán az a tét, hogy végleg maguk mögött hagyják a felhőtlen és felelőtlen gyerekkort, illetve megtanulják, hogy felnőttként felelősség és döntések nehezednek a vállukra, hogy minden tettüknek és szavuknak komoly következményei lehetnek: barátságokat rúghatnak fel, kapcsolatokat, sőt életeket tehetnek tönkre.

Kár, hogy Kerékgyártó Yvonne, illetve a forgatókönyvírók nem tudtak mértéket tartani, illetve nem szántak elég időt a végkifejlet kidolgozására. Az Együtt kezdtük az utolsó, nagyjából tíz percig ha nem is kiemelkedő, de sokak számára ismerős konfliktusaival lebilincselő, magával ragadó, minden ízében őszinte és életszagú emberi dráma. Ám a végére összecsapottá, erőltetetten optimistává válik, kvázi borreklámmá, már-már országimázsfilmmé egyszerűsödik az utolsó, formailag kétségtelenül profi módon megvalósított montázsszekvenciával. Egyébként a színészválasztás az Együtt kezdtük esetében is telitalálat: főként fiatal, pályájuk elején tartó színészeket alkalmaztak a főbb szerepekben (az Ádit megformáló Köves Zsombor kiemelkedően jó, bár hálás a harsány karaktere is), Mucsi Zoltán pedig végre nem ordítja végig a játékidőt, hanem egy visszafogottabb őrültet hoz remekül.

A nyár végének és az ősz elejének két Balaton-filmje tehát nem hibátlan alkotás, de örömmel állapíthatjuk meg, hogy a fiatal alkotóknak is vannak komoly gondolatai a Balatonról, és a filmtörténeti hagyományhoz hozzáteszik a saját Balaton-értelmezésüket (míg a Nyugati nyaralás A veréb is madár és az Ötvös Csöpi-filmek párdarabja, addig az Együtt kezdtük például András Ferenctől a hasonló történetű Az utolsó nyáronhoz köthető).