Bár a 20. századi világirodalmat jelentős mértékben meghatározó latin-amerikai boom minden jelentősebb tagja (Cortázar, Gárcia Márquez, Vargas Llosa, Fuentes) nagy ismertségre tett szert idehaza, de valahogy a dél-amerikai irodalom mind a mai napig nem kerül a megfelelő helyére hazánkban. Az újabbak közül Bolaño vagy Piglia térhódítása ellenére még mindig van számos olyan tengerentúli szerző, akiről egyszerűen még csak nem is hallhatott a legtöbb magyar olvasó.

Ezen az áldatlan helyzeten próbál meg változtatni az utóbbi idők egyik legszimpatikusabb és talán leginkább hiánypótló célokat kitűző kiadója, a Sonora (nevét Bolaño Vad nyomozókja után kapta), mely kimondottan olyan latin-amerikai művekre koncentrál, amelyek valamilyen gyökeresen új, Magyarországon eddig ismeretlen nézőpontot hoztak be az irodalomba. Nemrégiben látott napvilágot az argentin María Gainza nagyszerű, az önéletrajziságot művészettörténeti témákkal vegyítő esszéregénye, a Látóideg, ám még talán ennél is sokkal egyedibb és nehezebben értelmezhető mű a kiadó tavaly megjelent első kötete, a mexikói Mario Bellatin kisregénye, a Jacobo, a mutáns.

Bár Bellatin neve nálunk nem cseng túl ismerősen, az 1960-as születésű, eredetileg teológiai és filmművészeti végzettségű alkotó nemcsak a spanyol nyelvterületek egyik leginkább bálványozott szerzője, de egyik legfurcsább alakja is. Bellatin minden megjelenése valóságos performansz, egyszer egy hozzá megszólalásig hasonló színészt küldött el maga helyett könyvbemutatóra, máskor egy interjúkérdésre válaszolva hosszan értekezett valójában nem is létező kedvenc szerzőjéről; néha szerzetesi csuhában áll a közönség elé, máskor meg inkább születése óta hiányzó alkarjára épített különféle furcsábbnál furcsább polgárpukkasztó protézisekkel.

Ennek tükrében persze az lett volna a legmeglepőbb, ha az első magyarul megjelent kisregénye beférne bármilyen hagyományos irodalmi skatulyába, de – szerencsére – nem ez a helyzet. Bellatin ugyanis azon ritka szerzők közé tartozik, akik valóban vadonatúj ötlettel álltak elő, és azt gyakorlatilag hiba nélkül építették be művük szövetébe. Talán José Carlos Somoza nevét említhetném hasonló példaként, aki az ezredfordulón megjelent Athéni gyilkosok című regényében az általa kitalált „eidézis” eszközével élve hozott létre egy merőben szokatlan posztmodern meta-krimit (az eidézis lényege, hogy az író bizonyos szavak, metaforák ismételgetésével az eredeti szövegtől független képet vagy gondolatot hív életre az olvasó elméjében, amelyek megjelenése természetesen nagyban befolyásolja az eredeti szöveg befogadását is), ám Bellatin talán még rajta is túltett a mutáció, mint szövegszervező erő szépirodalomba emelésével.

Ha már az egész szöveget a mutáció uralja, mindenképpen meg kell említenem, hogy a magyar kiadás Bellatin eredeti művének immár a harmadik, ám valószínűleg még mindig nem végleges verziója. Az eredeti 2002-es megjelenés még egy képekkel és grafikákkal erősen megtűzdelt vékonyka kötetet eredményezett, amelyet azonban a szerző amerikai fordítójával folytatott levelezése kapcsán jelentősen kibővített 2014-ben, mi pedig ezúttal ezt a két kötetet kapjuk meg egyben, igaz, képek nélkül.

A Jacobo csalóka egyszerűséggel indul, az elején még úgy tűnik, hogy pusztán egy untig ismert és mára már jobbára elkoptatott posztmodern „talált kézirat” történetet kapunk, hiszen egy rövid dőltbetűs rész után arról értesülünk, hogy amit olvasunk, az a neves osztrák író, Joseph Roth egy rég elveszett és csak részben megtalált regényének, A határnak a szövege. Ezeken az egyébként hangulatos oldalakon ismerjük meg az apró galíciai településen élő Jacobo Pliniakot, a helyi kvázi-rabbit, és a feleségét, Juliát, akik egy kis határmenti fogadót üzemeltetnek, hogy ennek álcája alatt Jacobo segíthessen az egyre szaporodó pogromok elől menekülő zsidóknak átjutni a határon, szabadidejében pedig a helyi ifjúságot oktassa.

A két egymásba fonódó szál, a fiktív regénytöredékek és az ezt kommentáló szerzői (?) hang szépen kiegészíti egymást, ám legkésőbb akkorra mindenki számára világossá válik, hogy nem egy 20. század eleji talált művet olvasunk, amikor a hirtelen (a töredezett kézirat miatt előfordulnak nagyobb időbeli ugrások) Amerikában termett Jacobo egy rituális fürdőzés után, évtizedekkel később saját nyolcvanéves lányaként, Rosa Pliniansonként bukkan a felszínre. Az olvasó pedig mit tehet az eddigi viszonylag realista szemléletű szöveg után? Megpróbál alkalmazkodni a fejleményekhez, és megpróbálja értelmezni, vajon mit is jelenthetnek a zsidóságát eddigre már jobbára elveszítő kisvárosban sorra nyíló tánciskolák a maguk furcsa szabályzataival, és vajon miért akarja őket elpusztítani a reinkarnálódott (?) idős asszony egy általa életre hívni kívánt gólemmel?

A mű második fele, tehát az eredetileg második verzióként (?), folytatásként (?), újraértelmezésként (?), kiegészítésként (?) megjelent Jacobo, reloaded nemhogy nem válaszolja meg az eddig felmerült kérdéseket, csak újabbakat szül. Bár ez a rész elvileg az amerikai fordító, Jacobo Steinberg – nem, mielőtt bárki erre gondolna, ez kivételesen nem irodalmi játék, tényleg így hívják az úriembert – levelére adott válaszként született meg, érdemi válaszokat valójában nem kapunk, csak az első részben beinduló mutáció üteme kezd egyre gyorsulni, így szinte oldalanként veszítjük el, majd találjuk meg újra a folyamatosan változó szöveg által nyújtott kapaszkodókat.

Az elvileg a fordítói levélre válaszoló szerzőről ugyanis kiderül, hogy nem maga az író, hanem egy misztikus élményt átélő alak (pontosabban folyamatosan változik, hogy kiként hivatkozik magára), egy szúfi szerzetes (a valóságban maga Bellatin is előszeretettel jelenik meg szúfi köntösben), aki vallási megvilágosodásában számtalan új összefüggést megért, és többek között ennek révén tárul elénk a kézirat hiányzó része, amelyben Jacobo leginkább Jóbként, az egyik leghíresebb Roth-regényhősként jelenik meg előttünk, hogy jószándékú és bűntelen emberként mindent elveszítsen – ezúttal azonban nem Isten, hanem leginkább a történelem „kegyéből”.

A kisregény vége felé egyre gyorsul a szöveg mutációja, egyik elbeszélőtől és elbeszélői szinttől kerülünk át a másikhoz, hogy közben ne csak a szerző/elbeszélő nagyapja kapjon szerepet a kavargó regénytörmelék között, de megjelenjen ebben az új valóságban még egy, a fiktív Roth-műből ismerős nő is, na meg az ő patkánybőrből cipőket varró és ezért (?) meggyilkolt, Bruce Lee-re megszólalásig hasonlító ázsiai harcművész szeretője…

Bellatin ezen a szűk másfél száz oldalon csúcsra járatja a szöveg mutációját (vagy ha másként nézem, az olvasóival folytatott trollkodást) és a folyamatos rekonstrukciót (a fiktív Roth-mű életrehívását; csak félve említem meg, hogy egyébként a valóságban is létezik egy Joseph Roth által írt A határ című alkotás, amelynek azonban semmi köze az itt olvasottakhoz). Az ezzel párhuzamos dekonstrukciót követően (a szerző gyakorlatilag mindent azonnal lebont szinte az építéssel egy időben) a végére az olvasó már egyszerűen képtelen elhinni, hogy a szöveg amerikai fordítója most vajon tényleg azért írt Bellatinnak, mert úgy gondolja, hogy a könyvbéli Jacobóhoz hasonlóan ő a saját dédanyja reinkarnációja, vagy ez az egész megint csak egy újabb (trollkodási) szint…

A Sonora Kiadó már ezzel az első kötetével is elérte a célját, hiszen Mario Bellatin személyében valóban egy olyan alkotót ismertetett meg a hazai közönséggel, aki egy új, idehaza még nem látott színt hozott az irodalom világába, egy olyan szerzőt, aki kisregényében úgy radikálisan posztmodern, hogy közben nem tűnik el a hagyományos realista olvasat sem, úgy beszél vallási, történelmi és kulturális témákról, mint csak kevesen, és úgy fajsúlyos, hogy mit sem veszít játékosságából, és végül megtanít arra, hogy ha a világot meg akarjuk érteni, „folyamatos mutációban lévő olvasónak kell maradnunk”.

(Bélyegkép: Ulf Andersen)