A Kommunikáció, média és kultúra doktori program, valamint a PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék szimpóziumát abból a szomorú alkalomból rendezték meg, hogy január 31-én elhunyt Beke László, aki amellett, hogy a magyar művészettörténész szakma kiemelkedő alakja volt, több szállal kötődött Pécshez is. Szerepet vállalt a szerveződő doktori program megalapításában, koordinálásában, és mind oktatóként, mind témavezetőként jelen volt 2004 és 2010 között. De oktatói tevékenységének lezárultával sem felejtette el a várost és az intézményt.

Beke László halála óta alig egy hónap telt el, így a hirtelen szervezett eseményhez nyilvánvalóan jobban illeszkedett a műhelykonferencia/workshop műfaja, hiszen még csak most kezdődhetett el az immár lezárult életmű mélyebb feltérképezése. Épp ezért az előadóknak sem volt lehetőségük arra, hogy átfogó kutatást prezentáljanak, inkább alakulóban lévő tanulmányok vázlatait, lehetséges kutatási irányokat ismerhettünk meg. Olyan, Beke László életművére vonatkozó lábjegyzeteket, amelyekből a későbbiekben ihletett tanulmányok születhetnek.

Az első szekció főként a művészettörténész hetvenes-nyolcvanas évekbeli munkásságához kapcsolódott. Témaválasztásait egyaránt jellemezte az akadémiai ízlés és az odafordulás a szubkulturális jelenségek felé. Ebben a részben György Péter, Havasréti József és Tóth Eszter előadásai hangzottak el, amelyek gazdagították a Beke Lászlóról kialakult képet, és kiemelték érdeklődési területeinek sokszínűségét.

György Péter előadása méltó bevezetője volt az emlékkonferenciának. Felhívta rá a figyelmet, hogy Beke munkásságának feldolgozásában milyen fontos szerepe van ennek a rendezvénynek, hiszen ezáltal kezdődik el a tudományos diskurzus és a feltáró munka a most már befejezett, teljes életműről. Az előadás középpontjában Beke Elképzelés-projektje állt. Ezt a kiállítási felhívást a művészettörténész 1971-ben küldte el huszonnyolc magyar alkotónak. Nemcsak képzőművészeknek, hanem költőknek is, például Tandori Dezsőnek. A kiállítási koncepcióban Beke úgy határozta meg a művet, mint az elképzelés dokumentációját. A Pécsi Műhelyhez kötődő alkotók közül is többeket meghívott, Lantos Ferencet, Aknai Tamást, Ficzek Ferencet, Kismányoky Károlyt, Pinczehelyi Sándort és Szíjártó Kálmánt – néhányukat a konferencia későbbi előadásai is visszatérően említették.

Havasréti József (Fotó: Kovács Gréta / Commonline)

Ezt követően Havasréti József, a műhelykonferencia egyik főszervezője előadásában az Irodalomtudományi Intézet Helikon című folyóiratának 1976/1-es számáról beszélt, amelynek központi témája a szubkultúra és az underground volt. A lapszámban Beke Lászlónak is jelent meg tanulmánya az underground jelenségéről és fő jellemvonásairól, melyeket főként a mozgalmiságban és a mindennapi élet esztétizálásában látott. Ezt követően Havasréti szembeállította a bekei underground-szemléletet Molnár Gergely 1976-os, a Mozgó Világban publikált tanulmányával, melyből meglepő különbségek bontakoztak ki. Ahogy a konferencia további részéből is kiderült, az undergroundhoz köthető eseményeknek fontos helyszíne volt Pécs a hetvenes-nyolcvanas években, amivel az utóbbi időszakban több könyv, tanulmány és kiállítás is foglalkozott. Legutóbb az ugyancsak a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék által szervezett A „DOZSO” az újhullám évtizedében (2021) című tárlatnak is a pécsi underground élet állt a középpontjában.

Tóth Eszter előadása szintén a pécsi művészeti szcénáról szólt. Az 1981-es Pszichorealizmus című kiállítást vizsgálta, amely egy pszichiáter, egy művész és egy művészettörténész együttműködéséből jött létre. Jádi Ferenc és Kismányoky Károly szervezte, Beke László nyitotta meg a kiállítást. A pécsi pszichiátrián kezelt betegek alkotásait mutatták be, amelyeket Reuter Camillo pszichiáter gyűjtött össze az 1930-as években. Beke mindig is élénk érdeklődéssel figyelte a mentálisan sérült betegek képzőművészeti alkotásait. Tóth bemutatójából kiderült, hogy több kiállítást is megvalósított ebben a témában, illetve a 2008-ban bezárt Lipótmező festészeti anyagát is Beke szerezte meg az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjteménye számára.

Az előadásokat követően két szálon folyt az eszmecsere. Egyrészt Beke underground-felfogását illetően, másrészt azokat a feladatokat érintve, amelyeket a művészettörténész jelölt ki az eljövendő nemzedékek számára. Ilyen volt például a magyarországi elmebeteg-művészet történetét feldolgozó munka létrehozásának időszerűsége is.

Tóth Eszter (Fotó: Kovács Gréta / Commonline)

A következő szekció távolabb került a Pécs-közeli tematikától, és az előadók általánosabb elméleti kérdésekkel foglalkoztak. Hadas Miklós a tudomány és művészet azonosságait és különbségeit tárgyalta. Max Weber A tudomány mint hivatás című megalapozó művével szemben azt állította, hogy bizonyos tényezők, mint például az ihlet, a mánia, a választott téma melletti irracionális elköteleződés, a művészetben és a tudományban egyaránt fontos szerepet töltenek be. Emellett úgy vélte, bár Weber szerint elkerülhetetlen, hogy a tudományos eredményeket bizonyos idő elteltével meghaladják (így azok nem tesznek szert a műalkotásokat gyakran övező időtlenségre), ennek ellenére a felfedezett tételek ekkor sem évülnek el, később is újrahasznosíthatók, újragondolásra érdemesek. Hadas állítása szerint Beke László is közvetítőként volt jelen tudomány és művészet között, hiszen olyan kérdések érdekelték, hogy miként válik a tudományosan elemezhető dokumentum kiállítási tárggyá, vagy hogyan válik egy performatív aktus, mint amilyen a már említett Elképzelés-projekt felhívása is volt, művészeti tevékenységgé.

Szijártó Zsolt ezt követően Beke médiumfelfogásáról beszélt, amelyet az Új médiumok – mi a teendő? című írásában próbált meg nyomon követni. A szöveg az 1989-es Elméleti konferencia című kötetben jelent meg. A kiadvány olyan időszakban született, amikor az egyetemeknek fel kellett készülniük a társadalmi, kulturális, mediális változásokra, ami oktatási kérdéseket is felvetett. Szijártó Zsolt kiemelte, hogy ilyen típusú konferenciát Pécsen is rendeztek Álomegyetem címmel. Beke tanulmányának célkitűzése az volt, hogy válaszokat próbált adni arra a kérdésre, milyen legyen az Iparművészeti Főiskola képzési struktúrája, milyen legyen a korszerű követelményrendszer, és ezt mennyire módosítják majd a nemzetközi művészeti, kulturális, társadalmi, szellemi változások és főként az új médiumok. Szijártó e kérdésfeltevésen keresztül igyekezett rekonstruálni ennek az átmeneti korszaknak a médiatörténetét, valamint azt, hogy miként került Beke látómezejébe az új média mint probléma.

A diszkusszióban számos kérdés felmerült főként Hadas Miklós előadása kapcsán a művészet- és tudományfelfogásokat illetően. A mediális változásokra vonatkozó reflexiók azonban már az utolsó szekció előadásainak kérdésfeltevéseit előlegezték meg.

Csengel-Plank Ibolya (Fotó: Kovács Gréta / Commonline)

Az utolsó szekcióban újra visszatértek a pécsi vonatkozások. Doboviczki Attila a Pécsi Műhely munkásságát vizsgálta, arra a kérdésre keresve a választ, hogy miért használt a művészkör fotókat. Előadásának címe megidézte Beke László Miért használ fotókat az A. P. L. C.? című tanulmányát, és e szöveg állításaival próbált választ találni a Pécsi Műhely motivációira is. Doboviczki bemutatta azokat a hetvenes évekbeli eseményeket, amelyekben a Pécsi Műhely tagjai és Beke László közösen vettek részt. Például az Elképzelés-projektet, a zágrábi Xerox, illetve a Szövegek/Texts kiállításokat, valamint Pinczehelyi Sándor első önálló kiállítását is Beke nyitotta meg. Számos olyan képet láthattunk a bemutatóban, amelyek dokumentálják ennek a közös munkának az eredményeit, eseményeit.

Csengel-Plank Ibolya is fotótörténeti kiindulópontokat választott Beke László munkásságának vizsgálatához. Előadásának fókuszában azonban inkább az építészet állt. Beke úgy vélekedik Kozma Lajosról szóló könyvében, hogy az építészetet a fényképeken keresztül is meg lehet érteni és ismerni. Az előadásban a két világháború között készült enteriőrfotókat láthattunk, amelyeken mind az építésznek, mind a fényképésznek fontos szerep jutott, hiszen annak ellenére, hogy főként reklámerejű képeket készítettek az alkotók, mégsem tudtak elszakadni a modern művészeti nyelvektől.

Pólya Tamás és Doboviczki Attila (Fotó: Kovács Gréta / Commonline)

Pólya Tamás a statikus művészetből továbblépve a videójátékok mediális sajátosságaival foglalkozott. Azt a kérdést vetette fel, hogy Beke László mediális szemlélete alapján mit lehet kezdeni a videójátékokkal, a művészettörténész 14 pont a videóról (1977) című írását választva kiindulópontul. Pólya a videójátékok vizsgálatánál ezúttal formalista esztétikai látásmódot működtetett az elterjedt narratív vizsgálat helyett, elgondolkodtatva a befogadót olyan kérdésekről, hogy ha úgy tekintünk egy videójátékra, mint egy műtárgyra, akkor mire hasonlít, illetve milyen komponáltsága van egyáltalán ennek a médiumnak.

Az utolsó diszkusszió kérdéseinek kereszttüzében rendhagyó módon nem az előadók álltak, hanem sokkal inkább a hallgatóság soraiban ülő Pinczehelyi Sándort kérdezték (meglepő módon főként) az előadók a Beke Lászlóval való kapcsolatáról. Emellett Doboviczki Attila előadásának kérdését is felvetették a festőművésznek: azt, hogy az emlékei alapján miért használt fotókat a Pécsi Műhely. Pinczehelyi hasonló válaszokat fogalmazott meg, mint amilyeneket Doboviczki adott előadásában. A fotók tehát mindig tanulmányként készültek valamilyen műalkotáshoz, és annak is jelentős szerepe volt, hogy a fotózás ebben az időszakban vált művészetként igazán elfogadottá.

(Fotó: Kovács Gréta / Commonline)

A Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék méltó búcsút vett Beke Lászlótól. Tudományos, alkotói pályafutásáról igazán sokszínű kép bontakozott ki. Az előadók inspiratívan hasznosították munkássága régebbi darabjait is, és a regionális vonatkozások beemelésével tovább színesítették a jelentős alkotói portrét. Mindezek miatt bízhatunk benne, hogy a konferencia tényleg csak a kezdete volt a nagy életmű feltárásának.

(Bélyegkép: Litera-Túra)