Lehet, hogy ez lesz korunk kulcsregénye: „Az olvasók olyan jelenetekbe vannak belehelyezve, amilyeneket közülük sokan fájdalmasan maguk is átélhettek […].”[1] A könyv levélregény, és az anyaga az a tapasztalat, amiben nagyon sok embernek része lehetett: bezártság, depresszió, esetleg betegség, közeli családtagok és hozzátartozók betegsége, esetleg halála. És se búcsúzás, se normális temetés. A hátramaradó űr pedig összefonódik a pandémia egyéb hatásaival. Lehet, hogy a tragédia új struktúrája jött létre? De véleményem szerint ez a kulcsregényszerű olvasat egy publicisztikai-szociálpszichológiai helyzetkép közelébe sodorná a regényt. A szerző a maga nagy filozófiai műveltségével és médiatapasztalatával persze pontos diagnózisokat tud megfogalmazni, de ez a megközelítés most mégsem tűnik célravezetőnek.[2]

Kezdjük tehát másképp, most egy kicsit iskolásabban: adva van egy viszonylag sajátos levélregény (a levelek 2020 hosszú nyarán íródtak). Van egy egyes szám első személyű elbeszélőnk (Johanna), aki egy öreg barátjával (egykori filozófiatanárával) levelezik, akit Maxnak hívnak. A régi barát képeslapokat küld, és ezeken általában csak egy-egy rövid mondat szerepel. Amire aztán jön egy hosszú levél, néha több is: egy prompt reakció, amely sokszor indulatos, aztán egy megfontoltabb válasz, sokszor bocsánatkéréssel felvezetve. A képeslapokon fényképek vagy festmények reprodukciói láthatók. De hogy ezek hogyan viszonyulnak a lap hátoldalán álló mondat(ok)hoz, azt talán jobb, ha nem is kérdezzük. Összesen hat képeslapról van szó; az elsőn egy fénykép Patmosz szigetéről, melynek hátoldalán ez áll (kézzel, cirkalmas betűkkel írva): „Kedves Barátnőm! Hogy vagy? A Te öreg Barátod.” A Covid idején elég provokatív képeslap (Max valószínűleg Patmosz szigetén nyaral). De ez a provokáció nem ér célba. „Hetek óta nem tudok mást csinálni, mint dühöngeni és kétségbeesni. És ezért inkább nem írtam neked semmit. De most, miután megérkezett a képeslapod, el kell viselned engem és az érzéseimet.” A dühöngés és a kétségbeesés oka pedig ez: „Anyám halott. Meghalt, mert a maga átkozott könnyelműségében halhatatlannak hitte magát. Meghalt, mert vak politikusok nem akarták látni, hogy micsoda veszély közelít.” Az anya meghalt, és a hatósági intézkedésekre hivatkozva a kórház még az elbúcsúzást sem engedte meg.

A második képeslapon Pietro Perugino A Szűzanya a kisdeddel Keresztelő Szent János és Szent Sebestyén között (1493) című festményének reprodukciója látható. Ennek hátoldalán olvashatjuk az egész mű egyik centrális kérdését: „Kedves Barátnőm! Vigasztalódsz?” És ezután jött egy igazi dühroham: „Az első lapnál még azt gondoltam: jó, a maga szigetén talán tényleg nem tudja, hogy mi a helyzet a világon. De most? Nos, miután megtudtad, hogy hogy vagyok, küldesz nekem egy Szűzanya-képecskét, és még meg mered kérdezni, hogy vigasztalódom-e?” Ez a „vigasz” az egész mű központi kifejezése. A nagy kérdés az, hogy lesz-e itt vigasz, el lehet-e jutni a vigaszhoz? És egyáltalán mit jelent ez a „vigasz”? (Egy régebbi kifejezéssel ezt még „megbékülésnek” nevezték. Ennek használatát azonban Johanna kerüli, mert a szenvedést semmiképpen sem akarja összefüggésbe hozni a „sorssal”.)

Mindenesetre elhangzik egy szó, ami a filozófiailag iskolázott Johannában rögtön fölidézi a sztoicizmust és Seneca alakját (akitől több vigasztalást is ismerünk). És mintha csak a fent idézett kérdés valamiféle önerősítő tanácsot vagy praktikát is jelente. Seneca írja: „Tehát ne add magad, sőt csak ezért is vesd meg keményeden a lábadat, s ha bármi teher zuhan reád, meg ne roskadj alatta, még ha megriaszt is az első reccsenés. Az irigy sors semmin sem bőszül fel annyira, mint a lelki egyensúlyodon.”[3] Johanna először is hevesen tiltakozik a sztoikus gondolatkincs mozgósítása ellen. „Számodra is világos, hogy ez az egész fecsegés a »lelki nyugalomról« és a »kiegyensúlyozott vidámságról« a stresszes menedzserek és a túlterhelt háziasszonyok nasija.” Evidens-e, hogy így a sztoikusok egész gondolatkincsét – csak ezért – vissza lehet utasítani? (Mindenesetre a német nagyvárosok vasútállomásain és repülőterein lévő könyvesboltokban mindig kitüntetett helyen megtalálhatók bizonyos sztoikus szövegkiadások vagy válogatások – az utazó menedzserekre sandítva.) De nem lehet-e, hogy a sztoikus etikának van egy ettől független történelmi magja? „Ettől eltekintve: más volt-e a sztoicizmus valaha is, mint az a nagy művészet, hogy az objektív problémákat szubjektív módon hagyjuk elsuhanni magunk mellett?” És aztán a fölelevenített Seneca-olvasatok után egy még pontosabb kritikát is kapunk: „Hogy ez a férfiú buzgón írt vigasztaló leveleket, erre még emlékeztem. De hogy miért nem emlékeztem már semmire abból, amit írt, azt most újra megtudtam: mert a levelei tele vannak abszurd elbizakodottsággal.” De a sztoicizmus nem is csak a filozófiai irányzatok egyike volt, hanem néha átfogalmazott, néha popularizált változatban a kereszténységbe is belefolyt; méghozzá úgy, hogy Seneca maradt ennek a tradíciónak a középpontjában. Volker Meid írta erről nagyon szépen: „Ez arra tanít minket, hogy a fortuna hatalma mögött hogy lehet felismerni az isteni gondoskodást, és az élet visszásságai közepette is megtalálni […] a lelki egyensúlyt.”[4] Thea Dorn nem beszél e tradíció meghosszabbításáról, de sejtenie kellett, hogy ennek valahogy el kellett jutnia a máig.

És amikor már minden veszni látszik, amikor a vigasznak mintha még a lehetősége is elveszne, fordulat áll be. Johanna nagyjából négy hónappal az anya halála után írja le ezeket a mondatokat: „Meg kell változtatnom az életemet. El fogom hagyni Berlint. Vidékre költözöm.” Ez persze már szépen érlelődött: az anya halála és az általános Covid-helyzet jelentősége szép lassan föl is cserélődik. „Éppen az előbb fölvillant bennem egy gondolat, amely tartalmazhatna egy Seneca-féle vigasztalást: Milyen szerencse, hogy anyámnak már mindezt nem kellett átélnie.” És aztán egy kicsit később: „Jaj, drága mama! Ha valami belőled valahol itt van körülöttünk, akkor nagyon remélem, nem jut el a tudatodig, hogy micsoda rongyos tragédia zajlik itt.” Johanna és Thea Dorn is nagyon jól tudja, hogy ez másféle vigasz, mint amilyennel Senecánál találkozhatunk. Most mintha a vigaszt egyszerűen az időbeli eltávolodás nyújtaná. Négy hónap, mintegy százhúsz nap. És a „vigasz” így mintha inkább a gyászmunkába csapna át. A gyászmunka pedig egyszerűen az idő múlására épül. De ebben nem is lehetünk annyira biztosak, hiszen a könyv végén a szerző felidéz egy mély sztoikus hatásról tanúskodó keresztény imát. Most már ő is megbékült a sztoicizmussal, sőt ennek keresztény meghosszabbításával is.[5]

Uram, adj türelmet,

Hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni,

Adj bátorságot,

Hogy megváltoztassam, amit lehet,

És adj bölcsességet,

Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

A könyv végül egy képeslappal zárul, de ennek feladója már nem Max, hanem Johanna, egy baráti társasággal; valószínűleg egykori iskolatársak, és így mindannyian Max tanítványai. Üdvözletek, jópofizások. Dátum nincs, de minden bizonnyal úgy szeptember közepe táján járhatunk. A képeslap Capriról érkezett; végre lehetett utazni és nyaralni. (És azt csak mi, olvasók tudjuk: a fertőzések és a halálozások száma lassan újra elkezdett fölfelé kúszni.)

A könyv témája hallatlanul aktuális, de mégsem lett belőle igazán sikerült regény, méghozzá a motiválatlanságok, az ugrások és a bizonytalan belső szerkezet miatt.

(Fotó: ZDF & Svea Pietschmann)