Szatmári Áron: Majdnem negyed évszázada jött létre az UMZE Kamaraegyüttes, amely folytatni kívánta a Bartók Béla és Kodály Zoltán által 1911-ben alapított Új Magyar Zeneegyesület elképzeléseit. Vagyis olyan színvonalas kamaraegyüttes kíván lenni, amely értő módon szólaltatja meg a 20–21. század jelentős zeneműveit és zeneszerzői életműveit. Hogy áll ez a misszió?

Vajda Gergely: Minden misszió, amely lényegi változást akar elérni, nem egyszeri akció, hanem folyamatos munka. A színvonalas kamaraegyüttes működéséhez szükséges személyi feltétel, azaz minőségi, elhivatott muzsikusok folyamatos foglalkoztatása, köszönhetően az alapvetően állami forrású támogatásnak, jelenleg adott. Ez a minimum, innen lehet azután építkezni. A „mit? mikor? hol? és kinek?” kérdésekre adott újabb és újabb válaszokból áll össze azután egy közép- vagy hosszabb távon működőképes modern zenei együttes missziója. Úton vagyunk.
 

Sz. Á.: A misszió egyik eleme az értő előadás, a másik viszont az értő közönség. Milyen közönsége van ma a kortárs zenének Magyarországon?

V. G.: Van egy erős, hűséges és értő törzsközönségünk, amelynek kemény magját az újonnan alakult UMZE Baráti Körbe is meghívtuk. Olyan kört szeretnénk így, félhivatalos formában is kultiválni, amely nem a szűken vett szakma képviselőiből áll, amely külön biztatás nélkül is jár a koncertjeinkre, és értékeli mindazt, amit egy ilyen exkluzív „klub” keretében ajánlani tudunk. Ajánlatunk elsősorban a zeneszerzőkkel és a zenészekkel való személyes kapcsolat ápolásának lehetőségére, valamint legalább évi egy, kifejezetten a Baráti Kör tagjai számára szervezett eseményre vonatkozik. 2020 szeptemberében a BMC-ben vehettek részt a tagok Eötvös Péter legújabb ensemble darabjának próba-workshopján, amelyet maga a szerző vezényelt, és ahol így – válogatott közönség előtt – élőben alakult az új mű partitúrája. Ez volt a Baráti Kör számára rendezett első esemény, amelyen – a Covid19 helyzet ellenére – a tagok szép számmal meg is jelentek. Ami a törzsközönség és a jegyvásárló közönség bővítését illeti, az is a „missziós munka” egyik fontos eleme, és folyamatos innovációt igényel a részünkről. Szándékom szerint az UMZE saját rendezésű, BMC-s sorozatának minden koncertje a felcsendülő hangokon kívül is „szól valamiről”. Filozófia, irodalom, képzőművészet, valamint a társ-előadóművészetek mindegyike izgalmas és érvényes módon kapcsolható ahhoz, amit mi csinálunk, ennek minden lehetséges közönségvonzó hatásával egyetemben.

Sz. Á.: Mit jelent az „új magyar zene”? A mindenkori frissen írt darabokat, vagy van valami, ami az „új zenét” újjá teszi? Másként: mi az UMZE repertoárja? Mit játszotok és mit nem?

V. G.: Kétféle dologról beszélhetünk, ahogy ez már a Bartók–Kodály-féle egyesület esetében is így volt: új, magyar komponisták által írott művekről, tehát a legfrissebb hazai termésről, valamint az itthoni közönség számára új, mert élőben még soha nem hallott, a világ legkülönbözőbb helyein készülő alkotásokról. Egy jól működő előadó-együttes évada nagyban hasonlít egy izgalmas, interaktív múzeum kiállításaihoz, ahol az egy-egy kurátor által egymás mellé helyezett műalkotásokból kialakul egy kép, amelyben a hasonló vagy különböző művek egymást erősítik, és ahol ez a kép több lesz a prezentált művek összegénél. Témáink sosem erőltetettek, és általában inkább kérdések formájában artikulálhatók. Legutóbbi, Hidden Light (Rejtett fény) – Új zene Izraelből című hangversenyünkön azt „vizsgáltuk”, van-e, lehet-e ma még földrajzilag behatárolható zenei stílusokról beszélni. A válasz egyértelműen „nem” volt, miközben valahogy mégis sikerült aktuális helyzetjelentést készítenünk arról, mi is zajlik éppen most Izraelben, már ami a kortárs zenét illeti. A szezon egy All’Ongherese című programmal indult, ahol magyar zeneszerzők népzenei anyagokhoz, hangzásokhoz, hangszerekhez való viszonyát boncolgattuk, mindezt persze egy igen élvezetes, és önmagában, magyarázat nélkül is megálló koncert keretében.
 

Sz. Á.: Az együttesnek mi a szerepe a magyar zeneszerző-társadalomban? Vannak-e olyan irányzatok, iskolák, csoportok, amelyek közelebb állnak hozzátok?

V. G.: Épp az előbb említett népzenei ihletésű programról írta valaki, hogy itthon nem nagyon hallani ilyen változatos válogatást. A „téma” lehetőséget adott arra, hogy egymástól nagyon távol álló zenei világokat hozzunk össze, olyan szerzőket szerkesszünk egymás mellé, akik ritkán találkoznak ugyanabban a programfüzetben. Egyrészt a változatosság gyönyörködtet, másrészt a mai mozaikosan felépülő világban sokféle, egymástól nagyon különböző hangversenyformátum lehet érvényes. Az UMZE világába is – az izraeli esthez hasonló válogatástól az egyszerzős esteken és tematikus koncerteken át a beavató előadásokig – mindenféle belefér. Ezzel együtt azért szeretném, ha az együttes mellett a következő pár év folyamán kialakulna egy szerzői kör, akik a magyarországi minőségi zeneszerzést képviselik, és akiket mi is tudunk majd képviselni a világban. Ezt a „kört” el is neveztük az UMZE Zeneszerzői Páholyának, amely név az érintett szerzők körében is népszerűnek bizonyult.
​

Sz. Á.: Az együttes milyen fórumokat biztosít az új művek bemutatására? Gondolok itt a különféle zenei fesztiválokon, zeneszerző versenyeken és fórumokon való közreműködésre is. Hogyan kerülnek hozzátok közel egyes szerzők, míg mások nem? Ki a kezdeményező?

V. G.: Egy-egy fesztivál vagy verseny általában világos és kidolgozott ötlettel fordul hozzánk, és amennyiben az találkozik a mi missziónk céljaival, úgy természetesen mindig örömmel vállaljuk a felkérést. Ami az UMZE saját szervezésű koncertjeit illeti, ott elsősorban rajtam, a művészeti vezetőn múlik, hogy kitől és mit játsszunk, miközben persze a mi kínálatunk sem elválasztható a hazai, illetve a nemzetközi kereslettől. Kiindulhat a kezdeményezés az együttes vagy az UMZE Egyesület tagjaitól, de keresett meg már olyan ötlettel velünk eddig nem dolgozó szerző vagy előadó is, amelyet aztán örömmel karoltam fel és illesztettem be az évadba.

Fontos tudni, hogy egy szezon összeállítása olyan, mint egy négydimenziós sakkjáték. Nem elég egy sor remek darab, az együttes tagjainak adható inspiráló feladat, nem elég az, hogy valami nekem tessen, nem elég az sem, ha valaki mondjuk szponzorpénzzel felszerelkezve kopogtat be hozzánk egy kész ötlettel. Szimfonikus zenekari zeneigazgatóként már egy évtizede rakok össze teljes évadra szóló programsorozatokat. A Huntsville Symphony esetében persze teljesen más a kiindulási alap, mások a feltételek és az elvárások, mint az UMZE-nál: más a hely, más a közönség, más a feladat. Más a „mit? mikor? hol? és kinek?” kérdéssor, még akkor is, ha a végeredmény tekintetében bizonyos darabok mindkét együttes műsorpolitikájába beleférnek. Egy évad összeállítása érdekes metszéspontja a művészeti, politikai – itt most a szó legtágabb értelmében – és fiskális megfontolásoknak.
 

Sz. Á.: Ugye mondhatom, hogy kétlaki vagy? Miben látod a hazai és az amerikai kortárs zenei légkör közti különbséget? Mit tudsz meríteni ebből a kettősségből?

V. G.: Elsősorban perspektívát. A kortárs zene előadásában és népszerűsítésében hasznos perspektíva persze nemcsak a világ más részein folyó újzenei praxisok ismeretéből ered, hanem a zenefogyasztás általános szokásainak, technikáinak, mindezen dolgok üzleti oldalának ismeretéből is. A mai – poszt-posztmodern – világban minden lehetséges, és mindennek az ellenkezője is, és mindez egyszerre, egy időben létező, de legtöbbször átjárhatatlan univerzumokat eredményez. Lehet ezt pesszimistán „buborékban élésnek” is hívni, de ha az ember egyszer rátalál arra, miként lehet mégis az egyik buborékból a másikba átjárni, akkor ott azért sok, eddig kihasználatlan energia szabadul fel. Én amúgy is igyekszem a „népszerű”, „közönségbarát”, „avantgárd”, „kísérleti” és egyéb dobozoktól távol tartani magamat és a művészetemet, miközben persze állandóan újraértékelem a „mit? mikor? hol? kinek?” kereteit és lehetőségeit. Előadóként és szerzőként is – művészi kompromisszumok nélkül – mindig egy adott mű energiáit szeretném felszabadítani a közönség számára, és a megfelelő prezentációs keret megteremtésével elérni, hogy zavaró hatásoktól mentesen tudják befogadni azt.
 

Sz. Á.: Szándékod-e esetleg valamiféle hidat képezni, kiépíteni a két ország között?

V. G.: Reményeim szerint nem nagyon kell akarni, épül magától is. Annak ellenére, hogy, mint Amerikában mondják, „Beethoven is Beethoven is Beethoven”, azért még mindig, és persze folyamatosan, sok felfedeznivalója akad az óceán túlpartján kultúrát fogyasztóknak is, leginkább talán épp az európai újzenei kínálatot illetően, miközben a magyarok számára is bőven akad ismeretlen szerző az Új Világból. Most akarattal nem kortárs példát mondok: a sztenderd repertoárban nálunk például hanyagolják Aaron Copland, Samuel Barber, vagy hogy egy nem amerikai, de ott népszerű szerzőt mondjak, Jean Sibelius életművének nagyobbik részét. Ezen a területen mindig nyílik lehetőség „hídépítésre”, ami egyrészt tudatos, másrészt – „a híd én vagyok” – ösztönös.
 

Sz. Á.: Mennyire szoros az együttműködés egyes szerzőkkel? Mindennapos, hogy a művek bemutatásában, betanulásában részt vesznek a szerzők? Ez jó lehetőség a szerzőknek, de, gondolom, az előadóknak is.

V. G.: Ha egy mód van rá, akkor jöjjön és legyen ott a szerző, ha nem is az első, de a második vagy a harmadik próbán. Badarság lenne nem kihasználni azt a lehetőséget, hogy – Beethovennel ellentétben – Kurtág Györgyöt például meg tudjuk kérdezni egy-egy ütemről, hangról, karakterről.
 

Sz. Á.: Te ebből a szempontból milyen vagy? Szereted „uralni” a darabjaid bemutatását? Mint zeneszerző-karmester (sőt, előadóművész), mindkét (sőt, három) oldalt elég jól ismered. Volt már olyan élményed, hogy amikor valaki előadja a darabodat, akkor olyan aspektusokat fedezel fel benne, amelyeket addig egyáltalán nem?

V. G.: Szerencsére volt már erre több példa is, és egy kiváló előadó perspektívája mindig gazdagítja a szerző saját darabjáról alkotott képét. A híres-hírhedt Arany János-féle „gondolta a fene” lehet pozitív előjelű is. Amikor a saját műveimet vezényelem, az egyrészt egyszerűsíti a felkészülés folyamatát – a felmerülő zeneszerzői problémákra előadóként valós időben tudok reagálni –, másrészt sokszor skizofrén helyzetet idéz elő. Minél idősebb vagyok, annál inkább élvezem egy-egy művem „kívülről hallgatását”, és persze „külső fülnek” lenni is izgalmas kreatív feladat akár saját, akár mások darabjai esetében.
 

Sz. Á.: Mik a jelenlegi terveid, terveitek? Milyen futó projektek, sorozatok vannak? És mindezt hogy húzta keresztül a Covid első és második hulláma? Mit csináltok most?

V. G.: A lehetőségekhez képest zajlik a 2020–2021-es szezon, amelynek a gerincét saját BMC-s sorozatunk képezi. Lesz halasztás, közönség nélküli internetes streaming is, de amikor csak lehet és engedik, maradunk az élő előadásoknál, amelyeket persze mindig rögzítünk is. Várjuk, hogy az elhalasztott külső felkérésekből mikor és mit tudunk pótolni. Mi is mindent megteszünk annak érdekében, hogy tartsuk a kapcsolatot a közönségünkkel, akár e-mail hírlevél, akár Facebook-poszt formájában. Ezek nélkül már „normális” körülmények között sem lehet létezni. Amennyiben az egyre gyarapodó számú vakcinához fűződő remények beválnak, úgy visszatérünk az eredetileg tervezett menetrendhez.

Márciusban például a populáris zene és kultúra kortárs alkotókra gyakorolt hatását igyekszünk megismertetni a közönséggel John Adams, David Del Tredici, Michael Daugherty és Michael Torke amerikai komponisták, valamint HK Gruber osztrák zeneszerző darabjainak segítségével. Ezen a koncerten Barbie babától kezdve Supermanen át Dr. Frankenstein szörnyéig sokféle, első hallásra nem kortárs komolyzenei előadásra való fenoménnel találkozhatnak majd az érdeklődők. Áprilisban Láng István és Tihanyi László egy-egy félszcenírozott zenés színpadi műve kerül a BMC színpadára. A két műben színész által megformált beszélő és énekművész által megjelenített vokális karakterek lesznek egyszerre a színen, ami már önmagában is érdekes kihívások elé állítja mind az előadókat, mind pedig a közönséget.

A Covid-veszély elmúltával szeretnénk folytatni az Artisjus Jogvédő Iroda által támogatott Zenéről jelen időben sorozatunkat is, melynek célja, hogy Magyarország egyetemi nagyvárosainak muzsikus hallgatói és tanárai betekintést nyerhessenek az új magyar zene előadói gyakorlatába. A sorozatból eddig csak a győri esemény valósulhatott meg, hátravan még Debrecen, Miskolc, Pécs és Szeged.
​

Sz. Á.: Jelenleg milyen arányban van az életedben a zeneszerzés és a karmesterség? Min dolgozol éppen? A Covid miatti lelassulás melyik énednek kedvezett leginkább? Mire volt több időd?

V. G.: Az arány Covid-mentes időkben is folyamatosan változik, és akkor az időbeosztásomat elsősorban a karmesteri felkérések alakítják. Jelenleg Franciaország legrégebb óta működő újzenei együttese, az Ars Nova megbízásából komponálok egy körülbelül húszperces kantátafélét franciául, Agota Kristof szövegére. A részletekről majd inkább akkor számolnék be, amikor már kész lesz a darab. A Covid miatti lassulás érdekes módon inkább nehezíti a múzsák dolgát, pedig elméletben, ugye, több idővel és nyugodtabb körülményekkel számolhat az ember. Én „normális működés” esetén, mire leülök komponálni, fejben már sok mindennel kész vagyok. Ezt a fejben komponálást, felkészülést utazás közben, karmesteri és zeneigazgatói teendők közepette is tudom csinálni, és most valahogy éppen ez, a nyüzsgés hiányzik, mindaz, aminek ellenében meg kell teremtsem magamnak az alkotás lehetőségét.

Fotó: https://www.hso.org/