Otthagyva a meccset, immár a konyhában

Kiss Tibor Noé

Kukorelly a futball minden rezdülését észreveszi, s hol hűvös, cinikus távolságtartással, hol gyermeki lelkesedéssel, szurkolói indulattal kommentálja ezeket. Kiss Tibor Noé írása Kukorelly Endre sport- és futballkönyvéről.

Kiss Tibor Noé írásai a Jelenkor folyóiratban>

A Pálya, avagy Nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon című kötetben Kukorelly Endre összegyűjtötte sporttal (= labdarúgással) kapcsolatos írásait – vagyis itt egy újabb „focis könyv”. A Kalligram Kiadó által megjelentetett kötetben 1986-ra datálható az első szöveg (a szovjet–magyar 6:0 kapcsán…), az utolsó pedig 2018 augusztusában íródott. Az írások nem időrendben követik egymást, a fejezetek egy-egy tematika köré szerveződtek. A profi sport kritikájával nyitunk, aztán van egy fejezete a nagy futballtornák kapcsán született írásoknak, a közös meccsnézéseknek és a „magyaroknak”. Ezekben a fejezetekben, illetve ezeken felül akad itt pamflet, vers, útinapló, parlamenti felszólalás, újságírói körkérdésre adott válasz – egyszóval a Pálya színes egyveleg. Hogyan fogjunk neki?

Például életrajzi alapon. A szerző futballíve: négy toborzókörön túljutva lett az FTC igazolt kölyöklabdarúgója, a kilencvenes években pedig belefogott a Magyar Íróválogatott szervezésébe, ahol még most is aktív, kábé hatvan éve futballozik. Nem is lehet elvitatni tőle a tapasztalatot, a Pálya hemzseg az olyan megfigyelésektől, amelyek aprócskának tűnnek, de valójában egyáltalán nem azok. Kukorelly a futball minden rezdülését észreveszi, s hol hűvös, cinikus távolságtartással, hol gyermeki lelkesedéssel, szurkolói indulattal kommentálja ezeket. „Nincs helyzet, ez viszonylag új jelenség. Nem bontakozik ki. Alig több, mint a gól, sokszor több a gól, mint a helyzet” – pengeéles megállapítás korunk futballjáról, amelyben, a szakkommentátorok nyelvén szólva, „felértékelődött a rögzített szituációk jelentősége”. A tökéletes gépezetté fejlesztett robotcsapatok kivédekezik egymást, a pályán nincs hely, „mindenki tud mindent”, s vagy egy zseni dönt (ezekből egyre kevesebb), vagy egy hiba, sokszor helyzet nélkül. (Kukorellynek amúgy a robotfocira is van megoldása egy szabálymódosítás formájában: 11 vs. 11 helyett 9 vs 9. Engem megvett.) Varga Zoltán kapcsán Bibót idézni („túlfeszített lényeglátó”) zseniális, mint ahogy az egész, Lakat T. Károly felkérésére készült Varga Zoltán-szöveg („Szívem vajon nem szent harag vevője?” Varga Zoltánról) zseniális, remeklés emberismeretből. Keveset tudok Vargáról, de az alapján mindent elhiszek Kukorellynek. Ugyanilyen remeklés az Isabellel a meccsen című írás Lisztes Krisztiánról és Kraszimir Balakovról szóló része. Lisztes óriási futballista volt, Balakov viszont világklasszis, pár évig együtt fociztak Stuttgartban a kétezres évek fordulóján. Kukorelly élőben nézi meg őket egy német bajnokin, és megállapítja, hogy Lisztes „a mezőny egyik legjobbja, de ez így nem jön át”. Balakov többet hibázik, eltűnik, eladja a labdát, mégis „ott van”, magától értetődően. Mert mindent „jelentőségteljesen” csinál, s ez a jelentőségteljesség a futballnak tipikusan az az eleme, amit nem mérhetünk statisztikával, egyszerűen csak érezzük. Kukorelly pedig pontosan érzi.

Azonosulni lehet a szerző „megnyitóundorával” is. Színes show-műsorok popsztárokkal, politikai erőfitogtatás – a sportot inkább csinálni érdemes, a sport az, amikor az ember az erdőben fut vagy a lakótelepen focizik. Ebbe a punk attitűdbe belefér a tömegsport dicsőítése és a versenysport elleni kirohanások sora, azonban ezek a kirohanások azok, amelyek a kötet gyenge pontjaira is rámutatnak. A 48. oldalon Kukorelly „ép ízület nélküli” húszéves tornászlányokat emleget – addigra már kábé az ötödik szövegben kerül elő ez a téma, a tornasport (megalapozott) gyalázása. De nem csak az olimpiai érmek bűvkörében élő versenysport ilyen visszatérő elem: tízoldalanként megtudjuk, hogy Kukorelly a németeknek, illetve kicsit bonyolultabban az olaszoknak drukkol (családi alapon), hogy túl sok a tizenegyes a meccseken, hogy milyen gáz dolog szidni a magyar focit (miért lenne az?), hogy Bácsi Sanyi (minden dagi focisták istene). Ez a számomra fárasztó ismétlődés a világversenyekről szóló írások olvasása közben ütközik ki leginkább. Kukorelly több helyen megjegyzi, hogy „unja a futballt”, 2008-ban egyenesen elfelejti megnézni a francia–olasz csoportmeccset, vagyis csak „nagyjából” nézi. „Pár éve ezt még nem értettem volna”, írja a szerző a 159. oldalon, miközben az unalom toposza már a tizenhat évvel korábbi, 1992-es Európa-bajnokság kapcsán is előkerült: „Ezen a héten tovább unatkoztam” (126.). A nagy futballtornákról szóló írások szinte nem is szólnak másról, mint erről a közönyről, erről az unalomról. Találomra: „Elkapcsolok a világbajnokság döntőjén” (2006), „Nemigen nézem az Európa-bajnokságot” (2008), „A világbajnokság nemigen érdekelˮ (2014). A foci már nem az igazi, nincsenek egyéniségek, kevés a gól, sok a tizenegyes. Sokszor elhangzik Varga Zoltán neve is, bezzeg. S miközben megértem azt az unalmat, amit ez a folyamatos meccsdömping, az állandó BL-láz, a rangadók láza, a nyári Eb- és vb-láz okoz, számomra bosszantó ez a redundancia. Oké, unjuk, de ennyire? Elképzelhető, persze, hogy Kukorelly trükkös, és ezekkel az ismétlődésekkel szándékosan provokálja az olvasókat, én azonban inkább arra gondolok, hogy az egész nem volt kellően átgondolva, és némi válogatás után előbb létrejött az írások sorrendje, majd az egészből könyv lett. A szerkesztési munkálatok megspórolásának gyanúját erősíti a bántóan sok névelírás („Catamaru”, „Poila” – uhh) is.

A futballról való beszédben nagyon nehéz kikerülni azt a közhelyet, miszerint a futball maga az élet. „Olyan ember vagy, ahogy játszol, úgy játszol, ahogy élsz” – a sport és a futball kapcsán szinte elkerülhetetlenek ezek a mondatok. Akadnak közöttük szimpatikus kitételek (például az előző), mint ahogy a szolidaritásról, a munkamegosztásról és a hierarchiáról (igen, arról!) szóló állításokkal is könnyen azonosulhatunk, exfutballistaként vagy civilként egyaránt. Ugyanakkor vannak kevésbé meggyőző elemei ennek a „futball = világ” axiómának: a férfiszocializációt azonosítani a futballal számomra például túlzás. Minden azon múlik, például a lányok körében aratott siker, állítja Kukorelly, hogy az ember tud-e kiflit rakni a labdába, vagy nem tud. Hát, az ember, még ha kisfiú is, meg egyáltalán, a kamaszkor, ennél talán színesebb, én legalábbis nem hinném, hogy ez a kifli örök érvényű lenne. S ha már a gendernél tartunk, a szerző kivételes érzékenysége ezen a téren valódi izgalmakat, ráismeréseket okoz olvasás közben. Még mindig annál az emlékezetes, 2008-as olasz–francia meccsnél járunk (2:0, gólszerzők: Pirlo, De Rossi), amikor L. D. (feltehetően a szerző barátnője) pimasz egyszerűséggel és teljes joggal nevezi hülyeségnek a futball egyik szabályát (hogy a tizenegyesnél a szabálytalankodó játékos még piros lapot is kap). „Lehetséges, hogy sokkal érdekesebb a konyha L. D.-vel, mint az olasz–francia mindenestől?” – teszi fel a költői kérdést Kukorelly, otthagyva a meccset, immár a konyhában. Alighanem mindannyian tudjuk a választ.

A könyv olvasása közben sokat gondolkodtam azon, hogy vajon a sport (= futball) iránt közömbös emberek számára mit tud nyújtani a Pálya? Tartok tőle, hogy nem eleget, a kötet tele van olyan bennfentes, kódolt utalással vagy poénnal, amit csak futballrajongók, beavatottak értenek. Az Ad hoc följegyzések című húszoldalas szakaszt például öncélúnak érzem, néhol csak pársoros meccsbeszámolók, vázlatok, ami a „futball misztériumából” (jaj) kizártak számára semmit nem mond. (Nekem, persze, mond, az 1994-es FTC–CSZKA Moszkva KEK-meccsen én is ott voltam az Üllői úton, Kolotovkin hagyta ki a tizenegyest, a Fradi továbbjutott, felejthetetlen meccs volt.) Ezekben a miniszövegekben gyakrabban kerül elő az is, ami minden (!) futballszöveg másik buktatója: a régmúlt dicsőségein való merengés, a pátosz. Régi, egyikünk által sem látott játékosok neveit soroljuk vég nélkül, a szemünk párás, hát. De legyek igazságos: szerencsére ez a tónus általában nem jellemzője a könyvnek, sokkal több a kukorellys játékosság. Mint ahogy egy futballról szóló könyv szempontjából szerencse (vagy pech, ki-ki döntse el magában), hogy Magyarország a tízmillió szövetségi kapitány országa, ahol az íróválogatott az aktuális Európa-bajnok, ahol feltalálták a gombfocit, ahol falvakban építenek stadionokat, ahol megszületett az Aranycsapat. Igaz, változnak az idők, és a mai iramhoz képest békebeli tempóban labdázgató „Aranycsapat az első perc végén kapná az első gólt Etyeken, nem is értenék, mi van” (263.), de akkor is, nálunk a futball alighanem még sokáig megmarad az egyik legfontosabb világmagyarázó jelenségnek. Lehet róla írni, merengősen a pátoszról, okosan az ellentmondásokról, érzékenyen a játék szereplőiről, színesen az unalomról. És hátborzongatóan szépen: a Pálya című vers egyszerre szociális tabló és a futballozás lényegét megragadó szonett. „Ülsz velük a napon” – végül is tényleg ez a lényeg, ez a napon ülés, ami a futball nélkül valahogy mégsem lenne.

(A szerző a Kukorelly Endre által létrehozott íróválogatott tagja.)

2019-05-28 14:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs