Egy veteránolvasó feljegyzéseiből

Nagy Imre

Veteránolvasónk, Nagy Imre ezúttal Krasznahorkai László és Grecsó Krisztián új könyveiről ír.

Nagy Imre írásai a Jelenkor folyóiratban>


Krasznahorkai László új könyvének, az Aprómunka egy palotáért című elbeszélésnek (Bp., Magvető, 2018.) Herman Melvill, egy alacsony beosztású manhattani könyvtáros a narrátora, aki a nagy amerikai író, a Moby Dick meg nem értett, életében mellőzött szerzőjének vonzáskörében él. Erre a helyre a sorsa jelölte ki. Neve csak egy hiányzó e betűvel különbözik az íróétól (megjegyzem, ez az e betű csak később, már az író életében kapcsolódott a szerzői névhez), ő is az East 26. Streeten lakik, és szintén dolgozott a Custom Office-nek, mint Melville. Mintha alakja is annak az „Al-Segéd-Könyvtárosnak” a reinkarnációja lenne, aki a Moby Dick elején jelenik meg, s a regény bevezetéséül szolgáló idézeteket összegyűjtötte. A könyv szövegét a mi Melvillünk parttalanul áradó monológja alkotja, amely – Krasznahorkai írásmódjára jellemzően – két lazának, spontánnak látszó, valójában nagyon is tudatosan szerkesztett mondatból tevődik össze, három betétszöveggel. Melvill napjait, könyvtárosi munkája mellett, s egyre inkább az helyett, naplóírással tölti (már 21 füzetet írt tele), és az általa Melville-járásnak nevezett séta rituális, hétről hétre történő megismétlését tekinti fő feladatának. Azt az útvonalat követi zarándoklatszerű módon, amelyet a kortársai által negligált, figyelemre sem méltatott író nap mint nap megtett lakásától a vámhivatalig, ahol éhbérért, napi 4 dollárért dolgozott. Ám ezen az útvonalon korábban már más is járt: a Melville-rajongó Malcolm Lowry, a Lunar Caustic és a magyarul is olvasható könyv, a Vulkán alatt szerzője. Vagyis ezek az utak egymásra íródnak, az Aprómunka hőse követi Lowryt, aki pedig a Moby Dick szerzőjének nyomában jár. Ám hősünknek ehhez a Melville-járásához az építész Lebbeus Woods is ösztönzést adott, a „The Lower Manhattan” című, kegyetlenül leleplező projekt megalkotója. „Úgy járkáltam ezeken a járásokon – mondja –, mint aki biztosan a Melville-i, a Lowry-i és a Woods-i nyomokat követi”. Vagyis a Moby Dick szerzőjének sorsa (a meg nem értettség archetípusa) háromszoros fénytörésben tárul föl előttünk.

E három sorsban annak felismerése is közös, hogy a világ a folyamatos katasztrófa állapotában létezik: „mind a hármójuk pontosan tudta – mondja Melville-járó hősünk –, hogy a valóság természetes nyelve a katasztrófa”. A regény cselekményének helyszíne szemléletesen igazolja ezt, mert könyvtárosunk szerint ez a város „egy fékevesztett gonosztevő megvalósult rémálma”, amelynek jelképe a város alatt látható behemót szikla. Az egymásra vetített képsorokhoz, Melville, Lowry és Woods sorsához azonban még egy negyedik is csatlakozik, a mellőzés és kirekesztés magyar képlete, a könyv szívszorítóan szép epizódja. Ez a Concertót író Bartók Béla emléke, akinek útja New Yorkban a West 57. Streeten lévő szerény lakásából vezetett életútja végső állomásához, a West Side Hospital egyik szomorú kórtermébe. Fontos tisztázni, hogy ezek a történetek nem a mellérendelés hagyományos elve szerint kapcsolódnak egymáshoz, hanem az egymásra, sőt egymásba vetítés szerves egységet teremtő szövegformáló elve szerint kötődnek együvé. Krasznahorkai szövege palimpszeszt, át-áttűnő, összeolvadó szövegek organikus rendje.

A könyvtáros elbeszélő katasztrófaélményének ősforrása a Moby Dicknek Lowryn és Woodson átsugárzó tapasztalata, mely szerint a világegyetem valójában lélektelen űr, s a fehér bálna megölése (amelyet sokan deicídiumként, istenölésként értelmeznek) az eltorzult létezés démoniságának (démonivá válásának) betetőzése. Megjegyzendő, hogy ez a véres esemény – a szoptató bálnaanyák édeni ártatlanságú jelenete után – azért is különösen és végtelenül tragikus, mert Ahab kapitány, aki vakmerő, engesztelhetetlen és természetfeletti bosszúra szomjazott, a fehér bálna (önmagát is halálba taszító) elpusztításakor a világ természete szerint járt el. Ez a kitérő azért nem felesleges talán, mert az Aprómunka akár a Moby Dickhez írt kommentárként is felfogható.

A Melville-járások tapasztalata alapján nagyon is érthető, hogy könyvtárosunk beszédében egyre inkább egy őrületbe süllyedő tudat jeleit észleljük (a könyv alcíme: Bejárás mások őrületébe). Képtelen terve a könyv címét adó toronnyal kapcsolatosan, amely egy Örökké Zárva Tartó Könyvtárat rejtene, ahová tehát nem léphetne be olvasó, voltaképpen a katasztrófa tudatát komor jelenléte által hordozó jel, olyan, mint Flavius Josephus szerint hajdan a Sziriat földjén megépített két oszlop, amelyekre egykor felírták a bekövetkező kataklizmára figyelmeztető titkokat. Hősünk elképzelt tornya tehát ellenakció lenne, válasz a pusztulásra. Az utókornak címzett figyelmeztetés. Ha lesz utókor. Ám az írás mindig feltételez olvasókat is. Akkor hát az üzenetnek – jelen esetben ennek a könyvnek – kettős értelme is van. Esztétikai érték (ahogyan a könyvtáros mondja efféléről töprengve, „kivételes légkör van egy adott térben”, szerintem itt és most e könyv szövegterében), s ezen túlmutatóan a mai kornak szánt komor üzenet. És ez a létrehozott poétikai értéknél nem kevésbé fontos. Ehhez a kegyetlen próféciához ugyanis, ha jól megértjük, vigasz társul. Mert jobb egy fenyegető vész tudatában élni, mint gyanútlanul.

S ha az imént elkalandoztam a Moby Dick felé, most hozzáteszem, hogy az Aprómunka közvetlen előzménye Krasznahorkai életművén belül A Manhattan-terv. (Ez a különösen szép tervezésű könyv is a Magvetőnél jelent meg, szintén 2018-ban, Ornan Rotem fényképeivel.) Ennek a történetnek (és a fentebb elmondott másiknak is) az inspiráló forrása az a pillanat, amikor az elbeszélő, aki ezúttal azonosnak tekinthető a szerző Krasznahorkaival, arra gondolt, hogy „van három részeges géniuszom, akiknek mind megvolt a maguk útvonala Manhattanben. Woods, Melville, Lowry.” A könyv szövege ezúttal a konkrét címzetthez, az író alkotótársához, a fényképész Ornan Rotemhez intézett beszéd (levél, beszámoló) narratív mintázatát követi. Ehhez a monológhoz társulnak a fekete-fehér fotók. Krasznahorkai Melville-járása tehát nemcsak olvasható, de látható is. Az epizódokat követve megpillanthatjuk a Bellevue Hospital rácsos kapuját (itt kezelték Lowryt), s mintha mi, olvasók is ott lennénk Melville dolgozószobájában, és kipillantva az ablakon azt látjuk, amit ő látott, amikor a Moby Dicket írta. Ez a könyv a szerkezet szempontjából is tükörképe az Aprómunkának, mert a szövegtér hasonló helyén hozza – ezúttal a látvány, a személyes tapasztalat nyelvén – a Bartók-epizódot. Elmondom még, hogy Ornan Rotem egyik fényképén a tengerpartot látjuk, hatalmas hullámokat, s a fenyegető, tarajos vízfal előtt egy magányos madarat. S ekkor ismét a Moby Dickre gondolunk, annak egy helyére: „mint egy lovasát vesztett harci mén, a gazdátlan óceán elönti a földgömböt” (fordította Szász Imre, 1989-es kiadás, 340. oldal). És mikor A Manhattan-terv végére érünk, belépünk az Aprómunkába. „Elkezdtem és leírtam, pontosan úgy, ahogy volt. És nem az lett a címe, hogy A Manhattan-terv,  hanem az, hogy Aprómunka egy toronyért. A két könyv szorosan fogja egymás kezét.

 

A családról és a szerelemről.  Grecsó Krisztián Vera című új regénye (Bp., Magvető, 2019) az előzetes híradások, valamint az első olvasói reflexiók szerint az örökbefogadás témáját dolgozza fel. Ez valóban így van, a könyv hőse egy tizenegy éves, negyedik osztályos kislány, Tátrai Vera, aki megtudja, hogy azok, akiket ő mamának és papának szólít, nem vér szerinti szülei. A cselekmény 1980-ban játszódik, időtartama mintegy fél év. Néhányan úgy közelítették meg a történetet, hogy mivel az akkori hagyományoknak, szokásoknak megfelelően a nevelőszülők eltitkolták a kislány előtt az igazságot, ez súlyos hiba volt, mert ily módon Vera hazugságban élt. Ez, persze, nem ilyen egyszerű, de most tekintsünk el attól a körülménytől, hogy nem csupán ártalmas, kárt okozó, de kegyes, jó szándékú hazugság is létezik. Kétségtelen, hogy e kétféle szándék gyakran hasonló eredményhez vezet. A valóságra való rádöbbenés Vera számára is sokkhatással jár. Ez a téma tehát kétségkívül benne van a regényben. Mégis úgy vélem, ha itt megállnánk, megrekednénk a történet felszínén. Mert ennek a szép regénynek az örökbefogadási téma mellett, vagy inkább mögötte van egy másik, igazibb tárgya: s ez a család. Az az elemi emberi életközösség, amely kölcsönös szereteten, bizalmon és az összetartozás mindennap átérzett, megélt felelősségén alapul, és Vera sorsa arról tanúskodik, hogy az így felfogott család vérségi kötelék nélkül is létrejöhet. (Legyen szabad itt egy személyes megjegyzést közbevetni. Már nagyobb fiúcska voltam, körülbelül annyi idős, mint Vera, mikor megtudtam, hogy az anyai nagyapám, nagyanyám második férje – az első, az én horvát nagyapám katonaként fiatalon meghalt az első világháborúban –, nem „igazi” nagyapám. Ezt először nem akartam elhinni, mert annyi kedvességet kaptam tőle, majd amikor ezt a tényt mégis tudomásul kellett vennem, egyáltalán nem csökkent a szeretetem iránta. Ha most visszagondolok rá, ez a helyzet csak növeli a tiszteletemet emléke iránt.) Verában a megpróbáltatások leküzdése után megerősödik az összetartozás érzése, s a mamát immár édesanyámnak szólítja. Sorsa ellentétes barátnője, Sári történetével, akinek „valódi” szüleit, mint a kislány maga is megtudja, csak a látszat és a megszokás kapcsolja össze. Az anya színésznő – a könyv legplasztikusabban megformált mellékszereplője –, aki az életben is szerepet játszik, leginkább önző önmagát adva elő, s a kislányát is saját képére akarja formálni. (Félő, hogy ez sikerül majd neki.) Sárinak van családja, de mégsincs. Vera viszont családra lel. A regény legfelkavaróbb jelenete, amikor Vera, aki már tisztában van helyzetével, éjszaka felébred, nem találja a szüleit, azt hiszi, hogy elhagyták, s elindul a hideg szegedi éjszakában, hogy megkeresse őket.

Vera története másfelől nézve – magam is elcsodálkozom, mikor ezt leírom – szerelmi történet. Ez a kislány, talán kétes helyzetében lelki fogódzót keresve, olyan kölcsönös baráti érzelmet táplál egy ötödikes lengyel fiú, Józef Lehocki iránt, amiről ő nem tudja, hogy az szerelem. Ám az együttlétek boldogsága, az egymás iránti aggódás azzá teszi ezt a kapcsolatot. Természetesen az életkori adottságokból következően e kapcsolat nélkülözi a testi vonatkozásokat, de talán éppen ezért, lelki tartalommá sűrűsödve válik a kislány számára életre szóló élménnyé. S ez akkor is megmarad, amikor a fiúnak zenész apjával vissza kell térnie hazájába. Bizony, a szerelemnek sokféle változata van, és úgy látszik, nem függ az életkortól. Gondoljunk arra, hogy egykor egy kilencéves firenzei kisfiú szerelmes lett egy nyolcesztendős kislányba, s ez az esemény még az irodalom történetére, sőt az egész európai kultúrára is nagy hatással volt. Örkény István pedig az emberi élet kései szakasza felől szemlélődve írta meg a szerelem témáját a remek Macskajátékban, de talán abban azért téved, hogy a dolog ebben a változatban szükségképpen komikus vagy groteszk lenne. Grecsó Krisztiánnak ellenben kétségkívül igaza van, amikor hősnője érzelmeit, a gyerekből kamaszlánnyá váló, azaz ily módon is határhelyzetbe került Vera lelki-tudati tartalmait a szerelem emocionális modellje felől szemléli. Pszichológiai éleslátással, dicséretes tapintattal, férfi íróként (ebből a szempontból) Németh Lászlóra emlékeztető intuícióval. És a szöveget áthálózó érzékhatásokkal, a gyermeki psziché működését idézve. Közben Vera szókincse is változik, módosul. Ez a nyelvi motívum még inkább hitelesíti a lélekrajzot. A „darvadozik” szóval való találkozás Verát kíváncsivá teszi a szó jelentésére, sőt a benne rejlő hangulatra is. A foncsik szó viszont már-már kihullana beszédéből, ami lelkifurdalással tölti el: „Vera a kedvenc szaváról is leszokott már, ahelyett is azt mondta, hogy copf, pedig tudta, ha ilyeneket mond, bántja a mamát, mert az olyan, mintha eltévedt volna, mintha nem akarná tudni, hogy ezek az ő titkos szavaik, amiket a mama messziről hozott, otthonról, a falujából, Szirmabesenyőből.” A foncsik szó a szövegben fel-felbukkanó irodalmi utalásokkal is kapcsolatos, mert az Oravecz nagyszülőkre utal, s ez nem csupán Vera számára fontos rokoni kapcsolat, de azt hiszem, egyúttal a szerző burkolt írói vallomása.

Mondanom sem kell, hogy Grecsó avatott birtokosa a nyelvnek. Bakit csak egyszer találtam: a Jakab nevű osztálytárs a 188. oldalon „harsogva” falja az almát. Úgy gondoltam, itt a hersegve szó lenne a megfelelő. De száz oldallal később jön egy jelenet, ahol Vera és Sári Jakabbal és az apukájával, a szegedi nagyemberrel találkozik (elhallgatom a papa nevét), s akkor arra gondoltam, hogy talán mégis inkább a harsogva volt a megfelelő kifejezés. (Egy hibát találtam, az se az volt.)    

Grecsó Krisztián könyve fő vonásaiban a fejlődésregény műfaji szerkezetét követi. Ennek keretei között a szerző a cselekményt rendkívül érdekfeszítő módon beszéli el. Elárulom, hogy én az olvasást nem is tudtam abbahagyni, reggeltől késő estéig végigolvastam a könyvet. Rutinos olvasóként az is örömömre szolgált, hogy közben a szöveg működése is feltárult előttem, érzékeltem az elbeszélés módszereit, hogy úgy mondjam, a narrátor fogásait. A szálelvesztési technika ősi eljárás, ezúttal is beválik, és fontos szerepük van a vissza-visszatérő álomleírásoknak, a rejtett ismétlődéseknek. De végső soron az a legfontosabb, amit legszívesebben elbeszélő kedvnek, lendületnek neveznék, amelynek áradása magával ragadja az olvasót. (Néha az írót is, de ez esetben ez nem okoz gondot.) Ám azt még azért megjegyzem, hogy a regény, amelynek hősnője az igazságot kutatja, Vera nézőpontjából adódóan a nyomozás folyamatának, a rejtély fokozatos feltárulásának szerkezetét követi. A gyakran rejtőzködve figyelő, a felnőttek beszélgetéseit izgatottan dobogó szívvel hallgató Vera fokozatosan táguló tudathorizontjának találkozása az olvasó vélt vagy valós feltételezéseivel, ismereteivel mindvégig izgalmas feszültséget eredményez. Vagyis az olvasó párbeszédet folytat a regénnyel. És ennek akkor sincs vége, amikor az olvasást befejezve letesszük a könyvet.

 

2019-05-27 11:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs