Súlyemlegetés és bokszterápia

Kiss Tibor Noé

Május 17-én nyílt meg a Pécsi Galériában Varga Rita festőművész Szabad gravitáció című kiállítása. Kiss Tibor Noé megnyitóbeszédét Cseri László fotóival adjuk közre.

Kiss Tibor Noé írásai a Jelenkor folyóiratban>

Amikor áttekintettem Varga Rita kiállítási anyagát, újra és újra próbáltam megtalálni a kapcsolódási pontokat a munkák között, de sokáig nehezen boldogultam. Aztán Rita egyszer csak csillogó szemekkel magyarázni kezdte a Szabadkikötő első emeletén, hogy „ezt a műhelyt pedig jövő héten átköltöztetem a galériába, ahol bekerül majd a kiállítás terébe” – akkor, abban a pillanatban mindent megértettem. Hogy Rita számára bőven belefér az is, hogy meglévő képeket átalakítsa, feldarabolja, a korábbitól eltérő sorrendben állítsa ki vagy egyszerűen csak elköltöztesse a műhelyét: egy festő sokkal rugalmasabban tudja kezelni az életművét, mint egy prózaíró. Egy festő a munkáit újra és újra átcsoportosíthatja, a prózaíró ezt nehezebben teheti meg a bekezdéseivel vagy a mondataival. Ha egy regénynek vége, akkor annak vége. Világossá vált az is, hogy Ritának ez a munka, a festészet, a képzőművészet, a létezés maga az állandó változás, alakulás. Ez a lényege, megkockáztatom: az örök befejezetlenség. Ha pedig a traumákra gondolok, akkor az egész élet maga egy folyamatos feldolgozási folyamat. Szabad gravitáció, amelyben a trauma a gravitáció, a szabadság pedig ez a feldolgozási folyamat, Ritánál a képzőművészet nyelvén.

Az itt látott művek nagy része egészen friss munka, egy részük azonban, mint a „terrorbébis” ciklus vagy a videó, már látható volt korábbi kiállításokon. A régi és új alkotások összeszerveződése révén ismét valami új egész rajzolódik ki. A képek közötti laza kapcsolódások szimbóluma az a narancssárga háló, amely több képen is elhatárolja (?), kijelöli (?), megvédi (?) egymástól a tér különböző elemeit. A képek installációja is hordoz magában hálózatosságot, itt is megjelenik a rácsszerkezet, a töredezettség. Az egyik képen nők bokszolnak nyakkendőben, a fekete pöttyök félig kitakarják őket. Az Anima, Klári című munka kilenc részletében az egyes képelemek is külön képkockákba kerülnek, tovább erősítve azt a hatást, hogy az életünk mozaik, s úgy rakjuk össze, ahogy akarjuk. (Ha élhetek egy javaslattal, a felső sor második helyén lévő üres négyzetet kivenném, és kezdődhetne a képkockák tologatása, a kockakirakó. Aztán addig ügyeskednék a tologatással, míg összerakhatnám például a kineziológust párducfejjel, ha már a művésznőt is láthatjuk lófejjel a nyakán.) A művészi eljárások is a határok kérdését feszegetik. A boksz-sorozat képein grafitrajzokra ragasztott, a húszas években készült fotókat látunk, s ha nem lenne elég a fotó és a rajz elhatárolása egymástól, az alakok körvonalait Varga Rita rózsaszín festékkel körbekontúrozta. Kényszeresnek tűnő gesztus, térjünk is át mindjárt a traumákra.

Snittek következnek. Első. „A modern nő életéhez úgyszólván elválaszthatatlanul hozzátartozik az idegesség fogalma” – olvasom a Színházi Élet egyik lapszámában, amely 1928-ban jelent meg. A cikk címe Az ideges nő, illusztrációként pedig magas sarkú cipőben bokszoló nők szerepelnek. A képaláírás: Idegesség ellen legjobb a boxolás. Az írás hosszan taglalja azokat a nézeteket, miszerint „a nő életének legbensőbb magját még a primitív természeti ösztönök képezik”, vagy „van ebben a betegségben valami középkori homály”. Második. Néhány hónappal ezelőtt belebotlottam egy videóba a YouTube-on. Egy magyar bajnoki meccs összefoglalója volt a kilencvenes évek elejéről. A stadionban húszezer néző, a középkörben egy szőke hajú csinibaba, néhány zavartan álldogáló játékos, valamint a feketerigó, azaz a bíró. A nő belerúg a labdába, boldogan szökdécsel utána kettőt-hármat, integet, a közönség őrjöng, a riporter viccelődik. Nem csoda, a nő egyetlen viselete a tűsarkú cipő és a forrónadrág volt ezen a szép, tavaszi délutánon. Fut le a pályáról, a háttérben reklámok, Skála Metró, IBUSZ, ilyenek, de hát azokat éppen senki sem nézi, mert két hatalmas mell hullámzik a képernyőn. Harmadik. Valamelyik éjjel bekapcsolva marad a sportcsatorna egy hokimeccs után, erőemelő versenyt mutatnak. Egy húszévesforma fiú 330 kilót emel meg a térdéig, közben rázkódik az egész teste, mintha epilepsziás rohamot kapott volna, csak a nyála nem folyik, rossz nézni, sajnálom szegényt. Peckesen vonul le a szőnyegről, és most értem csak meg, miért járnak ilyen peckesen a súlyemelők: 330 kiló után ki tudná behajlítani bármelyik testrészét is anélkül, hogy szétroppan a teste? Annyi ereje még marad, hogy megmutassa a bicepszét, bazinagy. Amikor legközelebb felnézek a tévére, barna, olajozott férfitesteket látok, body building. Ők is a bicepszüket mutogatják. Mindenkinek mutogatnia kell valamit, mintha anélkül nem lenne semmi. Negyedik. Ritával ülünk a műtermében és beszélgetünk. „Elegem van ebből a testkultuszból” – mondja elhaló hangon.

Nem csoda, hogy a nők idegesek. Nem csoda, hogy a férfiak idegesek. Nem csoda, hogy mindenki rohadtul ideges. De a megoldás talán nem a boksz, hanem az az önterápia, amit Rita ezeken a munkákon keresztül folytat. A terápia nem a terheink emelgetése, éppen ellenkezőleg, a dolgok elengedése, megszabadulás a kötöttségektől, a gravitációtól. Szabad lebegés, még ha ez elsőre és talán másodikra is értelmetlenül hangzik. A képeket nézve sajátos időutazásban lehet részünk, s ez az időutazás a művész személyes élettörténetének transzformálása ebbe a kiállításba. Az „újra 25 éves vagyok” programja mindenki számára ismerős, aki egy csalódás, egy betegség, egy összeomlás után újrakezdésre vágyik, és volt is ereje ehhez. A Szabad gravitáció anyagában így kapják meg kitüntetett szerepüket a művész barátait, családtagjait ábrázoló nagyméretű festmények. Ezeken a képeken láthatjuk Rita lányát és édesanyját, láthatjuk festő- és szobrászművész barátait, a kineziológusát, továbbá Antát, a gazdát és Pusztát, az agarat. A restart kontextusában ők már nemcsak a portrék alanyai, hanem a művész életének és küzdelmeinek hiteles tanúi. Már-már zavarba ejtő ez a személyesség, ugyanakkor éppen ez az, ami megadja a súlyát ennek a kiállításnak – már amennyiben a gravitáció kapcsán van értelme a súly emlegetésének. Vagy emelgetésének. Nem tudom, nem vagyok se fizikus, se súlyemelő.

(Fotók: Cseri László)

2019-05-18 17:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs