Királylányok helyett

Vilmos Eszter

Felénél jár a DESZKA. A kortárs magyar drámáért rendezett fesztivál főszereplői idén a fiatal alkotók és a női szerzők, rendezők, színészek, sorsok. Vilmos Eszter tudósítása.

Vilmos Eszter írásai a Jelenkor folyóiratban>


Az idei program friss, változatos és igazán színvonalas. A magas minőség részben Pass Andrea érdeme. Ő az, aki a fesztiválon két olyan darabbal is szerepel, amelyet szerzőként és rendezőként is jegyez, illetve akit a DESZKA idén díszvendégének választott. Mind a Trafó és a Füge együttműködéséből létrejövő Eltűnő ingerek, mind a független színészekkel is dolgozó vígszínházas A vándorkutya felejthetetlen, érzékeny és formabontó előadás. Az Eltűnő ingerek azáltal lesz szívfacsaró, hogy a megfelelő helyeken sziporkázóan humoros, A vándorkutya pedig azért lesz igazán felemelően vicces, mert emellett tökéletes arányban sötét és feszültségteli. Pass Andrea a csontig hatoló groteszk virtuóz művésze.

Az Eltűnő ingerek főszereplője a betegség: az tagolja az előadás terét és idejét, illetve köré szerveződik a cselekmény. Hosszú lappangás után agyvérzésként manifesztálódik, majd agydaganatként azonosítják, végül gyilkossá válik. Amit a színpadon látunk, az csupán a betegség logikája, a beteg ember percepciójára gyakorolt hatása alapján értelmezhető. A daganat hordozóját, a családapa szerepében megjelenő Endrét (Hajdu Szabolcs kiváló alakításában) végigkísérjük néhány banálisnak tűnő családi és munkahelyi jeleneten, melyek a halál árnyékában válnak valószínűtlenül jelentőségteljessé. A kamaszlány (Petrik Andrea) felé tett, majd elhárított közeledési kísérletek, a feleséggel (Pető Kata) zajló viták és a főnökkel (Kárpáti Pál) folytatott harc apró mozzanatai később az agyvérzéses állapot szürreális dimenziójában jelennek meg újra kaleidoszkóp-szerű körforgásban. A sokrétű zene, a kreatív fényjáték és a mértéktartó mozgásszínházi elemek mind ennek a lüktető, magával ragadó ritmusnak engedelmeskednek, míg női cipőben és pincérruhában be nem tipeg a halál (Pallag Márton), sőt, egy kicsit még utána is.

A vándorkutya főszereplője egy plüss. A játékkutya az óvodás csoport családjai között ingázik: minden hétvégén más vigyáz rá, majd a kutya – az előadásban csak említés szintjén szereplő gyerekek hangját kölcsönvéve – beszámol az otthon látottakról. Ártalmatlan játékból tehát hamar fenyegető, mindentudó transzcendens lénnyé válik, akit a rettegő szülők párnák alatt dugdosnak, akinek kendőt kötnek a szemére, aki körül csak lábujjhegyen járnak, és akitől hiába próbálnak megszabadulni, mindig visszatér. Pass Andrea előadása a kortárs populáris műfajok kódjainak használatával eleinte azt az érzést keltheti a nézőben, hogy felhőtlen szórakoztatásban lesz része, rendhagyó színpadi megoldásaival és a legmélyebb emberi félelmek, valamint a válogatott párkapcsolati borzalmak színrevitelével mégsem habkönnyű, esti mókát, hanem katartikus művészi élményt kínál. A színpad tereként funkcionáló amerikai konyhás nappali eszünkbe juttathatja a társasházakban játszódó tévésorozatok egyenlakásait. A különbség csupán az, hogy A vándorkutya különböző családjainak lakóhelyei nemcsak kísértetiesen hasonlítanak egymásra, hanem egyetlen térré olvadnak, ahol a házaspárok szimultán vannak jelen, mintha csak a vándorplüssben tárolt információk lennének egymásra vetítve. Így kerül egy szobába a kettős életet élő, rejtélyesen meggazdagodott Vilmos (Hirtling István) meddő felesége (Gilicze Márta) és közös gyereküket nevelő élettársa (Petrik Andrea), valamint a demens anyját (Halász Judit) kerülgető Klaudia (Majsai-Nyilas Tünde) és a konyhában posztmodern kertitörpéket farigcsáló férje (Jászberényi Gábor). Ugyanebben a konyhában leszünk tanúi néhány nem beleegyezésen alapuló szexuális próbálkozásnak a „nagy krokodil” (Karácsonyi Zoltán) és a „kis kroki” (Tar Renáta) között. Ahogy a szereplők színpadi jelenléte, úgy olvad egymásba szürreálisan a vándorkutya, a demens nagymama és a pletykás házaspárok tudáshorizontja, mígnem valóban egy lakásba kerülnek egy spontán házibuli keretében, ahol minden a felszínre tör, és közös erővel kiiktatják a vándorkutya médiumát a társasági életükből, aki aztán vissza-visszajár kísértetként, és egy pillanatra mindenkit kutyává fertőz: a szereplők négykézlábra ereszkedve vonítani kezdenek.

Szintén két darab szerzőjeként találkozhatunk a DESZKÁn Gimesi Dórával. A kecskeméti Ciróka Bábszínház Hogyan fogjunk csillagot? című, lélekmelengető előadása egy angyaltanonc története, aki az (angyal)iskola rugalmatlan elvárásrendszerébe nem illeszkedve saját kreativitását, nyitottságát és empátiáját hasznosítva választ pályát: éneklő angyal, felhőpumpáló vagy csillagszedő helyett a legnemesebb hivatást betöltve gyerekek őrangyalává válik. Kuthy Ágnes rendezésében a minimalista, sokrétű díszlet (Mátravölgyi Ákos munkája) és a bábszínészek (Ivanics Tamás, Szörényi Júlia, Lendváczky Zoltán) tehetségének összhatásából szerethető, kompakt mesejáték született. Gimesi Hamupipőke-átiratát a győri Vaskakas Bábszínház vitte színre Tengely Gábor rendezésében. A kissé ingerszegény előadásban nem egészen világos, miért kellett a Grimm-mesét mesterségesen visszacsempészni egy új történetbe, amely már korántsem tündérmese: nem az elvarázsolt Hamupipőke szépségébe szeret bele a jóképű herceg, hanem a bolondos, könyvmoly árvalány színes személyisége tesz mély benyomást a szemüveges, udvari maníroktól mentes, rejtőzködő királyfira. A mostoha sem eredendően rosszindulatú itt, eleinte a legjobb tudása szerint igyekszik illemre nevelni új férjének lányát, akárcsak saját gyermekeit, a történet vége felé mégis a klasszikus gonosz mostohát látjuk a színen, aki a darab igazsága szerint már megérdemli, hogy bűnhődjön. A mese elmaradhatatlan kellékei, tehát mind az (egyébként ötletesen láthatatlan) üvegcipő, mind a szétválogatásra váró lencséket és borsókat reprezentáló, hatalmas jógalabdák funkciójukat vesztik a cselekmény szempontjából, ahogy a címszereplő neve is, hiszen nem a hamuból, hanem a borsók közül kell hosszasan válogatnia a lencseszemeket. A mágikus elemeket kiiktatja a mese: tökhintóra nem lesz szükség, hiszen Hamupipőkének saját kerékpárja van, ahogy báli öltözéket sem kell rá varázsolni, mert épp kéznél van egy csinos ruha.

Hasonlóan kifordított királylány-történetként indul Erdős Virág rímes Pimpáré és vakvarjúcskája. Pimpáré nem szeret fésülködni, csokis helyett magos kekszet enni, és egyáltalán nem akar férjhez menni, pláne, miután rádöbben, hogy szülei, a királyi pár, a család anyagi nehézségeinek kiküszöbölése végett próbálnak neki gazdag, kékvérű házastársat keríteni. Már éppen azt gondolhatnánk, ez a mese, amelyet Somogyi Tamás félig bábos, félig élő szereplős rendezésében a debreceni Vojtina Bábszínház vitt színre látványos és kreatív képi világgal, végre önálló női szerepmodellt kínál aprócska nézői számára a jól ismert, kiszolgáltatott királylánykarakterek helyett. Egészen addig ringathatjuk magunkat ebben a hitben, amíg a tervezett eljegyzés napján el nem rabolja Pimpárét egy elvarázsolt királyfi, a madáralakban létező Vakvarjúcska, aki első megszólalásával nyilvánvalóvá teszi, hogy mostantól ő a férje: itt fordul át a színpad a sötét varjúvilág díszletébe. A királylány egy ideig tiltakozik, hiszen továbbra sincs ínyére sem a házasság, sem a fa tetején lakás, ráadásul teljesen akarata ellenére került ebbe a helyzetbe, ám Vakvarjúcska megmenti néhány veszélytől, amelyekbe teljes mértékben ő sodorta bele a lányt, mire a királylány menthetetlenül beleszeret a fogvatartójába, és egész életét (emberlétét és családját) feláldozza, hogy asszonya lehessen. Pimpáré és Vakvarjúcska történetét értelmezhetjük két szélsőségesen eltérő kultúra találkozásának feszültségeként is, a reflektálatlanul hepiendként érzékeltetett történetvég azonban nyugtalanító érzést hagy a bábelőadás befogadójában.

A DESZKA első négy napja alatt többször is abban a helyzetben találta magát a közönség, hogy a színpadról egyetlen nő néz vele farkasszemet. Oláh Zsuzsa, Kiss Ágnes és Pallai Mara mind monodrámák szereplőiként küzdöttek hősiesen a nézők figyelméért. Oláh Zsuzsa a Mintapinty című egyszínészes darabban alakít egykori funkcionáriusfeleséget Szabó K. István rendezésében. Kovács Dominik és Kovács Viktor drámája egy szűkös konyhából idézi fel a még szűkösebb ötvenes éveket. A bensőséges közelségben lévő színpadon tevékenykedő asszony a neki jutó néhány négyzetméteren végigjátssza az érzelmek teljes skáláját, végigtapogat, megiszik, felpróbál, kiborít, arrébb tesz mindent, ami a keze ügyébe kerül. Hasonlóan tesz Kiss Ágnes is, aki a saját maga által rendezett, Wonder-full, avagy Nóra csodaországban című kaotikus, mégis vontatott előadásban alakítja Ibsen Nóráját, aki válása után Alízként dolgozik a békéscsabai Disneyland Csodaország-részlegén.

Mielőtt végleg megfogadnánk, hogy soha többé nem ülünk be monodrámára, megjelenik a színen Pallai Mara, és teljesen lebilincsel minket. Az Apa lánya című darab, amelyet Háy János szövege alapján Hoffer Károly rendezett, egy lengyel ápolónő történetét dolgozza fel, aki többezer gyermeket mentett ki a varsói gettóból. Az egyszerűnek tűnő, cellaként funkcionáló tér olykor meglepetésszerűen megnyílik: oldalt egy rejtett fiók, fent egy titkos csapóajtó, az ablak mögött árnyékok. Noha a színésznőn kívül más ember nem lép a színpadra, mégsem érezzük magányosnak vagy különösebben természetellenesnek. Pallai Mara mindvégig azt tudja éreztetni velünk, hogy valódi párbeszédeket hallunk, és minimális színházi eszközzel egészen összetett szituációkat képes a néző szeme elé varázsolni. Szoknyája alól vagy a fal téglájának hitt kisfiókból emberi arcokra emlékeztető tárgyak, majd valódi bábok bukkannak elő. Ők együtt mesélnek gyászról, idegenségről és gyilkos ideológiákról.

Az idei fesztiválprogram több produkciója is kísérletet tesz arra, milyen az, ha a játszók saját (vagy sajátként megjelenített) történeteiket mesélik el a színház terén belül. Az Orlai Produkciós Iroda Second life, avagy Kétéletem című előadásában, illetve A tudás 6alom csoport Cigány magyarjában minden szereplő a saját nevét használja a színpadon, és egyes szám első személyben tesz vallomásokat. Utóbbinak szövege Horváth Kristóf és a társulat közös munkájából született, a rendező pedig Császi Ádám. A játszók (Farkas Franciska, Pászik Cristopher, Pápai Rómeó, Varga Norbert és Oláh Edmond) maró humorral és elsöprő lendülettel osztanak meg személyes hangvételű, ám pontosan koreografált (gyakran rímbe is szedett) történeteket mélyszegénységről, hajléktalanságról, függőségről és kirekesztettségről.

A Dömötör András rendezte Second life öt színésze (Járó Zsuzsa, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Ötvös András és Schruff Milán) arról fantáziál, miként alakult volna az életük, ha a színészet helyett más szakmában helyezkednek el (például cukrászként, pilótaként vagy politikusfeleségként). A zenéjében, fénytechnikájában, ritmusában és humorában kifogástalan előadás minden nyomasztó tanulsága mellett a legszórakoztatóbb dolog, ami kilencven percben történhet velünk. Szintén a színházcsinálást tárgyalja Znajkay Zsófia Rendezői változata, melyben a négy színházi alkotót játszó három színész (Hajduk Károly, Laboda Kornél, illetve Kurta Niké két szerepben) valóságszintek között lépkedve, elkeseredetten próbál adekvát színházi nyelvet találni az anya elvesztésének traumájára. Válaszokat természetesen nem találnak, kérdéseket – mind esztétikai, mind filozófiai természetűeket – viszont annál inkább.

A DESZKÁnak még a fele hátravan, mi, fesztiválozók pedig lankadatlan figyelemmel és nyitottsággal várjuk, milyen kérdéseket tartogat még a kortárs magyar dráma. A válaszok ráérnek.

2019-04-04 17:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs