Egy veteránolvasó feljegyzéseiből

Nagy Imre

Veteránolvasónk, Nagy Imre ezúttal Garaczi László Hasítás című könyvéről és a korábbi lemurkötetekről ír.

Nagy Imre írásai a Jelenkor folyóiratban>


Egy lemur vallomásai. Garaczi László új könyvének, a Hasításnak alcíme is van: (Egy lemur vallomásai 5.) Ez arra ösztökél, sőt kötelez engem, hogy mielőtt erről a 2018-as kötetről beszélnék, összefoglaljam a lemur-ciklus korábbi állomásaival kapcsolatos tapasztalataimat. Főként azért, hogy olvasóimat ezek fellapozására serkentsem, de ha valaki erre nem vállalkozik, segítsem abban, hogy az előzményeket megismerve az új (akár önállóan is élvezhető) kötetet egy felettes szöveghálózatba tudja helyezni, ami elősegíti a megértést. A vallomások első kötete, a Mintha élnél huszonnégy évvel ezelőtt jelent meg. A szövegvilág alapmotívuma, a menekülés, az elbeszélő önnön személyiségét meghatározó elszakadási kísérlete környezetétől s önmagától, egykori valójától, már itt megcsendül. Azért használom a személyiség és a valója kifejezés kettős megjelölését, hogy elválasszam a narrátor alakját a szereplőétől, akire ekkor még nem alkalmazhatom az én szót. Legfeljebb távoli célként, meg-megújuló kereséseként. Ez a menekülés-motívum összefügg azzal a szerzői eljárással, amelynek révén a szerző felajánlja ugyan az olvasónak az önéletrajzi olvasás lehetőségét, de ugyanakkor, ügyes szabadulóművészként, vissza is vonja ezt az ajánlatot. Két módon: egyrészt az elbeszélő folyamatosan felbontja az időrendet, miáltal a narrátor és a szereplő viszonya állandóan más megvilágításba kerül, másrészt pedig erősen hangsúlyozódik, hogy itt nem annyira az események formálják a szöveget (mint az önéletrajzi munkákban általában), hanem jelentős mértékben ez utóbbi, tehát a szöveg alakítja az eseményeket. A Mintha élnél című első részben klipszerű vágások, gyors ritmus jellemzik a formaalakítást, valószínűleg az emlékezőt és a hőst elválasztó nagyobb időbeli távolság, valamint a szabadabb gyermekkori (és gyermekkori tudatot idéző) asszociációk jelzése céljából. A nyelv performatív, valóságot formáló erejének érzékeltetése – ez a ciklus másik fő motívuma – szintén ezzel a szerkesztési eljárással függhet össze. „A szavak megfordításával olyan szorongást keltettem környezetemben, hogy beszédmódomat is egyszerűsítenem kellett. Áóuácska, mondtam a hálóruhámra, később, érettebb fővel megengedtem magamnak a letisztultabb zsizsama lexémát. Az alvást nyelvfejlődésem e második, termékeny szakaszában ajuszkának hívtam, tarka műanyagkacsámat pedig váratlanul, de következetesen tortacsatának.” Ez esetben nem csupán szavakról, valamiféle privát nyelvről van szó, hanem inkább a szavak hatásáról, és e téren felettébb meglepő módon keveredik a gyerek és a felnőtt elbeszélő szólama: a zsizsama szó a gyereké, de a mellette álló lexéma kifejezés már a felnőtté. Az elbeszélő mindkét idősíkon jellegzetes szavakkal teremt világot, vagy pontosabban: világ-aspektust. E téren a nyelvi játék is fontos szerepet játszik: ennek remek példája a „szuszfájront” kifejezés az elájulásra vonatkozóan. E kötetben indul el a hős nevével való játék: a szerzői név mellett a későbbi ragadványnevekre gondolok: Csont (mert sovány), Optika (mert szemüveges), Rácz (mert ez a szerkesztő szerint jobban mutat a megjelenő írások felett, mint a sajátja).

A második lemur-történet, a Pompásan buszozunk három évvel később követte az elsőt. Ennek tárgyát a kamaszévek képezik. Fegyelmezettebb szerkesztésű, s ez alkalmasint az életrajzi alakulás változását sejteti. A történet keretét a „lecsúzlizott lignimpexes nőci” esete, illetve az ezért kapott igazgatói rovó ügye adja, s a beszédhelyzet kontúrjainak erősítését szolgálja a „pompásan buszozunk”, illetve a „pompásan utazunk” szófordulat ismétlődése, ami, persze, ironikus természetű. Más egyebek mellett a diákkori világban megjelenő erőszak jelenete nagyon is idézőjelbe kényszeríti a pompásan határozót. Az elbeszélést játékosnak tűnő, de nagyon is elgondolkodtató ellenpontok lüktetése viszi előre. Ilyen a filozófus apuka esete, akiről kiderül, hogy nem ismeri a lesszabályt (ez, ha jól meggondoljuk, nem csupán frappáns poén), majd a kommunista szóval űzött, ám a kamaszvilág határain messze túlmutató játék. „Bácsi néni kommunista volt, a házmesterség bizalmas állás. Kommunista volt muszájból, de nem feltétlenül kommunisták ölték meg a lakóját, Jellemes Lajosnét, és még kevésbé valószínű, hogy ő maga ölte volna meg, mint ahogy Pálffy Györgyöt viszont bizonyítottan és bevallottan a kommunisták ölték meg, pedig ő nem is muszájból volt kommunista – persze kérdés, mi a muszáj.” Ebben a miliőben Lemur Miki verséről, a „Milyen a Közértben a hús?”-ról kiderül, hogy nem is olyan vicces. Ahogy az első könyv a szerzői névvel űzött játékot, a második inkább az alcímben szereplő lemur szóra koncentrál. Reflektál is erre a kettős jelentésű, macskamajomra és szellemalakra, kísértetre is vonatkozó szóra (a későbbi kötetek ennek árnyalatait fogják majd kibontani), ami a jelentéstulajdonítás elmozdítása által ugyancsak a szöveg kettős kontúrját erősíti. Egyaránt vonatkozik a felidézett gyerekre, illetve kamaszra, valamint az elbeszélő ironikus önszemléletére. (A következő kötetben a lemur-alak a fikció szereplőjeként is megmutatkozik.) Bennem azonban – bár ez csupán az én saját olvasói asszociációm – még egy másik, lehetséges jelentése is felidéződik ennek a szónak. Az ősidők feltételezett, később elsüllyedt kontinensét Lemúriának nevezik az ezzel foglalkozó szövegek, túlélőit pedig lemúroknak. Akik kevesen vannak, itt járnak közöttünk (nem is olyan régen süllyedt el az a földrész), de nem könnyű őket felismerni. Azért ez mégsem lehetetlen, ha a nyelvükre figyelünk. Különös módon beszélnek, és kedvelik a játékos, egyéni szóleleményeket. Töretlenül hiszik, hogy a szavakkal tárgyakat, sőt alakokat is lehet létrehozni. És ezt meg is teszik. Csak hát idegennek érzik magukat a világban. Akkor is, most is.

Az Arc és hátraarc (2010) konkrét témáját az elbeszélő sorkatonai szolgálatának eseményei adják. Az ezzel kapcsolatos seregbeli epizódok (mint amilyen a kopasz fák leveleinek visszaragasztása celluxszal) a felidézett világ abszurditását érzékelteti. Ez már a főmotívummá váló pokolra szállás első fázisa. A menekülés-motívum ezzel párhuzamosan radikálisan felerősödik: a hős folyamatossá váló önkínzás, sőt öncsonkítás (egyik ujjának brutális eltörése) révén próbál szabadulni, ami végül sikerül neki, bár nem sok öröme lesz benne. A katonaság egyetlen haszna a megszerzett tapasztalat. Ami nem kis mértékben nyelvi tapasztalat. Mert e könyv igazi témája: a nyelv. Abban a világban, amelybe hősünk belekerül (amelybe, mint mondtam, alászáll), sajátos és erősen karakteres beszédváltozat működik. Abszurd, mint maga a világ. Ezt a beszédformát a hősnek – éppen a tapasztalat megszerzése és elbeszélhetősége érdekében – el kell sajátítania. Ennek érdekében valóságos szógyűjtési mánia lesz úrrá rajta. „Berakta a fehér színű, MNOSZ 5617-es dossziéba az elmúlt hónapokban gyűjtött különleges szavakat: tápos, gumi, polpityu, gyohaberci, alhangya, rajcsúr, dandár, csucsa, pinázó ujj, hatásbemutató, makkolás, kanalazás, Bolond-torony, ráéhezés, pusztai meténg, szennyes ínfű, öldöklő aszat, závárzatvastagítvány, bazóka, jakumó, koporsós, […] radarista, prizma, hátéká, Sernevál, Varia-bútor. A dosszié roskadozik a cetliktől.” Hősünket valóságos szósivatag veszi körül. Ebben barangolva a laktanyabeli idegen nyelv – a tapasztalatok begyűjtése érdekében – már-már saját nyelvvé válik. És a szerző – szerintem – éppen e téren követ el egy sajnálatos hibát. A trágár tábori zsargon ugyanis túlságosan rátelepszik a szövegre, mintegy beszennyezi azt. A felidézett világ természetének bemutatásához kevesebb beszólás, tiszti-altiszti szófordulat is elegendő lett volna. Mintha gyengülne az elbeszélő nyelvi ellenállása, és veszteségre állna küzdelme a nyelvvel. Pedig az más téren tovább folyik. Ami kudarcaival együtt is termékeny felismeréshez vezet. „Szabó egyszer a répaföldön azt mondta, a szavak és a dolgok csak súrolják egymást, mert a szavak sorban vannak, a dolgok halomban […], körbetekerheted mondatokkal, földíszítheted, mégse kerülsz beljebb.” Ez a nyelvkritikai felismerés rendkívül fontos a továbbiakra nézve, főként majd hősünk íróvá válásának folyamatában. Fontosnak vélem, hogy a lemur-motívumhoz szorosan kapcsolódik a fogságba ejtett egér epizódja. És ha a főhősre figyelünk, látjuk, hogy időnként hárman vannak: mellette ott áll a lemur-alak és a titokzatos Öreg, akik némán, de arcjátékkal és gesztusokkal reagálnak az eseményekre. Ezek a jelenetek a ciklus legszebb lapjai közé tartoznak.

„Éhezés, vérköpés, vakulás. Vascsővel a vállamon, csukott szemmel, lendületből nekimegyek a fának. Fekszem a sárban, valaki kiabál, mit művelek, nem látok a szememtől. Reggel a zúzódás láttán undorodva leenged az orvoshoz. Éhezés, vérköpés, vakulás, várunk a fehér székeken, valaki mossa a vécét. Utolsónak hívnak be. Finom iroda- és gyógyszerszag. Leveszem a kötést. A többire nem kíváncsi, megírja a beutalót, tisztelgés gyanánt lezseren fölemeli a mutatóujját.” Ez a részlet a katonatörténet kulcsfontosságú eseményének ismételt felidézése, de már a következő kötetből való, a Wünsch hídból. (2015) Kapcsolódni látszik az előzőekhez, az alcímben azonban nincs jelzés arra nézve, hogy ez a könyv a lemur-ciklus 4. darabja (az Arc és hátraarc esetében is elmaradt a 3-as szám), a sorszámra azonban két okból is következtethetünk. Erre mutat a kötetek megjelenésének kronológiai rendje, s majd a Hasítás címlapján szereplő 5-ös szám visszafelé is besorolja a könyvet. A Wünsch hídban, bár, mint az idézett szövegrészből is kitűnik, fel-felbukkannak a korábbi emlékek és motívumok (így a lemur-képzet és a nyelvkérdés), ám a szövegformálás alapvetően más, az írásfolyamat széttöredezett, az epikus váz szétesik. A jelen idejű leírások távlat nélkülivé válnak, síkszerű mozaikot szemlélünk. Az életrajzi narráció felbomlik, miáltal a Wünsch híd valójában kilép a ciklus rendjéből, önállóvá válva pedig erejét veszti.

És most a Hasításról! (Mint a korábbi köteteket, ezt is a Magvető adta ki.) Ez a könyv visszakanyarodik a korábbi elbeszélések narrációs medrébe. Fő témája egy újabb, a korábbinál is komorabb pokoljárás. Alászállás a nagyvárosi lét, a kábítószeres éjszakák mélyére. A történet érintkezik azzal a késő modern és az azt követő szövegvilággal, amelyet, mások mellett, Burgess és Burroughs képviselt, bemutatva az egyén kaotikus lelki világának és a rátelepedett politikai rendszernek a kapcsolatát. Ez az összefüggés Garaczinál is hangsúlyos: a töprengő hős egy árnyékot lát elsuhanni az ablak előtt, majd megtudja, hogy egy öngyilkos asszony volt, aki kiugrott az ötödikről. „Én két emelettel lejjebb a Hector Servadacot olvastam. Nem vettem észre semmit. Egy árnyék suhant el az ablak előtt. Galambok. Leesett egy kiteregetett párnahuzat.” Az elbeszélő tud valamit, amit a hős még nem ért.

A cselekmény kezdetekor a narrátor a huszonnégy éves egykori énjére pillant vissza, később pedig közli, hogy már negyvenkét éves, vagyis mintegy negyedszázad eseményei kerülnek szóba. A „Bildungsroman”-jelleg ebben a kötetben a legtermékenyebb, talán azért, mert egy hanyatlásnarratívával társul. Amikor megismerkedünk hősünkkel, alkalmi munkából él, a Szociológiai Intézet kérdezőbiztosa. „Dolgoznom kell, különben elvisznek. Választhatok, hogy raktári segédmunkás leszek, földmérő, kérdezőbiztos vagy öltözőőr. Felvesznek alkalmi szerződéses közvélemény-kutatónak a Szociológiai Intézetbe. Nem érdekel a köz véleménye. Az első interjúkból kiderül, hogy a köz nem a véleményét mondja el, hanem próbálja kitalálni a helyes választ.” Tehát később elhatározza, hogy inkább fiktív válaszokat fog gyártani. De még a valós interjúk idején végzetes hibát követ el. A sors ugyanis tálcán kínálja neki azt a nőt, aki a könyvben felbukkanó, elmosódó arcélű Lizák, Kamillák és Petrák között az egyetlen, aki mellett hősünk felelős felnőtté válhatott volna. Ez a nő Flávia, a negyvenéves fogorvosnő. A főszereplő érzékeli is ezt a nagy lehetőséget, de megijeszti az őket elválasztó húszévnyi korkülönbség, valamint Flávia érett, komoly asszonyisága. És még valami: ez a huszonéves fiatalember író akar lenni, s ehhez szükségesek az infernális tapasztalatok, a kallódó lelkek átmeneti sorsközössége. Amikor ismét felkeresné Fláviát, annak már nyoma veszett. Az alászállás sötét tónusait szatirikus színezet, olykor pokoli humor ellenpontozza. Ilyen a szemétgyűjtőbe rejtett droggal kapcsolatos, szinte burleszkfilmbe illő kaland. Az elbeszélő vicces, de sír a papír. A történetbe emlékképek illeszkednek: az úttörőtábor eseményei, a pszichológiai kezelés képei, s Kornél, a papagáj, aki nem akar szabad madár lenni. „Béla bácsi kinyitja az ablakot, Kornél idegesen borzolja a tollát, és visszarepül a kalitkába.”

A könyv címe többféleképpen értelmezhető. Én a kisgömböc meséjére, Lacika egyik kedves történetére tippelek, amelynek falánk hősét végül kihasították, hogy az elnyelt emberek – Kornéllal ellentétben – kiszabadulhassanak rabságukból. De másra is gondolhatunk. Ezt a szót a városi szlengben is használják. Önreflexióként is felfoghatjuk. A hanyatlástörténet szólamát ugyanis egy lelki-tudati építkezés ellenpontozza. A Hasítás a főhős íróvá válásának története, úgy is mondhatnám, hogy az elbeszélt szereplő elbeszélővé alakul. Ennek a folyamatnak a fokozatait a szövegbe beépített novellák, parafrázisok alkotják. Ilyen az ’56-os történet a tankkal és az Öreggel, akit később elítélnek, a remek és parodisztikus Hófehérke-értelmezés, valamint Csontváry Zrínyi-képének ironikus interpretációja. Olivér és Rozi története már a közelmúltban játszódik.

A hivatás megtalálása előtt még a nyelvvel való küzdelemnek sorsdöntő menete is hátravan. A negatív kód hatalmára való rádöbbenés. A leggyakrabban használt magyar szavak listáján ugyanis az a névelő után a nem következik. „Második leggyakoribb szavunk a nem. Az igen nincs is az első tízben, talán még a talán is megelőzi” – töpreng hősünk. Ennek a felismerésnek a súlyát akkor értjük meg, ha a negatív grammatika pszichológiai és világszemléletbeli következményeire gondolunk, ami ma már a szaktudományok által is vizsgált kérdés. Mi következhet ebből? „Röviden és férfiasan nemet kell mondanunk a világra.” De ez csak az egyik lehetséges következtetés. Összefügg azzal, amit később így fogalmaz meg a főszereplő: „Az agyam tele, a szívem üres.” De ennél mégis súlyosabb az a gondolat, amellyel hősünk élettapasztalatait összegzi. „Az élet megrágott, kiköpött, végre magam lehetek.” Itt történik meg a hasítás. Mert ekkor már túl vagyunk a tagadáson. Ez állítás. Ami már régóta érlelődött a lélekben. A Hasítás rövid elemzésének zárásaként ezért hadd idézzem az Arc és hátraarc utolsó szavait: „Készen állok. Minden itt van. Bármi lehet.” Igen. Ez a helyzet.

 

2019-01-14 15:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs