Dahmer szemüvege

Venyercsán Dávid

Trier legújabb filmje üres blöffé válik az indokolatlanul elnyújtott játékidőben. Venyercsán Dávid írása Lars von Trier új filmjéről.

Lars von Trier megítélése kettős. Létezik egy Trier, aki nyilvános szereplésein általában botrányt kelt, kíméletlen marketinggépezetté alakítja át magát, a cél pedig többirányú, de többnyire a hírverés, a személyes kultstátusz kivívása. És létezik még egy Trier, aki az előzővel ellentétben a háttérben húzódik meg, és aki gyakran szöges ellentéte az interjúkban és nyilvános megjelenéseken kirajzolódó énjének. Ez a Trier – habár témaválasztásait nézve mindig is kerülte a „szokványos” történeteket és gyakran nyúlt tabusított alapélményekhez – érzékeny, széles műveltséggel rendelkező művészként bukkant fel a képkockák között. Ékes példa erre előző filmje, a már címadásában is figyelemfelkeltő A nimfomániás, amely, ellentétben a rendező által is felerősített reklámkampányával, számtalan, az észak-amerikai filmterméssel gyökeresen ellentétes, de jóval szívszorítóbb, érzékenyebb jelenetet tartalmazott. Példaként említhető az a jelenet, melyben a főhősnő, Joe, utoljára találkozik apjával a kórházban. Beszélgetésük alatt az apa véletlenül, egy óvatlan mozdulattal kihúzza saját katéterét, a vizelet pedig átáztatja a lepedőt. Hasonló jelenet elképzelhetetlen egy átlagos amerikai drámában, ahol jóval olcsóbb eszközökkel igyekeznek kifejezni a főhős veszteségét és az erős apa képével való végleges szakítását. Triernél azonban mind az alapszituáció, mind pedig a főhősnő ráeszmélése apja gyengülésére és elvesztésére – amely a naturalista ábrázolás miatt még erősebben hat – nagyon élesen rávilágít a rendező európai művészetfelfogására. A ház, amit Jack épített pedig lényegében felfogható ennek az amerikai kultúrkörnek a paródiájaként, amely nem az apatikus érzelgősséget, hanem az amerikai társadalom erőszakcentrikusságát forgatja ki, mindemellett pedig a sztereotipikus férfiképből eredő alkotási kényszer kérdéskörét járja körül.

A film egy Jack nevű sorozatgyilkos tizenkét évig tartó gyilkosságsorozatát mutatja be, egy közte és egy rejtélyes Verge nevű férfi között zajló beszélgetésbe ágyazva. Jack elbeszélése az első gyilkosság után a számára fontos „műveit” emeli ki csupán, így a film kisebb-nagyobb időbeli ugrásokkal összesen öt mészárlást mutat be, melyek közben és között megismerhetjük a gyilkos indítékait, előéletét és esetleges motivációit, ám az elmondható, hogy a film tetemes részét maguk a gyilkosságok, illetve Jack Verge-nek adott indoklásai teszik ki. Jack központi indítéka az alkotói vágy: habár mindig is építész akart lenni, végül (főleg szülői nyomásra) mérnök lett belőle, és mivel – Jack fejtegetése szerint – a mérnök csupán az építész által művészi szabadsággal megalkotott terveket megvalósító, számító iparos, a művészet iránti rajongását a gyilkosságokban képes csak kiélni.

A film központi témája pedig a művészeti alkotás problémája körül forog, erre is utal a cím, ugyanis Jack nagy álma, hogy saját kezűleg, saját tervei alapján tudjon felépíteni egy házat, ám nem képes megtalálni a tökéletes formát és az anyagot, amely feltöltheti azt, éppen ezért fordul a gyilkossághoz: egy olyan tetthez, amelyben kiélheti minden vágyát, amely valamilyen szinten kapcsolódik a kreativitáshoz. Ezen a ponton kapcsolódik be a filmbe az amerikai miliő és társadalom paródiája: a meghatározatlan időben játszódó filmben Jack szinte zavartalanul vadászhatja le és kínozhatja meg nők és férfiak több tucatját, miközben végigkísérhetjük „fejlődésútját”, a hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosságtól egészen a minden részletében megtervezett mészárlásokig. Mindeközben pedig a rendőrség és az állampolgárok semmit sem tesznek: a nyílt utcán cipeli véres áldozatait, sőt, a film legironikusabb pontján órákkal később, két hullát hurcolva visszatér a tett színhelyére, mert nincs megelégedve az áldozatokról készült fényképekkel. Trier iróniája azonban túl egyértelmű, ugyanis olyan sztereotip toposzokat forgat ki, mint a társadalom rajongását a sorozatgyilkosok iránt (a filmben hallható egyetlen zene David Bowie Fame című dala), a nagyvárosi elidegenedést, az amerikai műveletlenséget, de talán a legszembetűnőbb ebből a szempontból maga Jack figurája, aki az első gyilkosság után minden átvezető nélkül hirtelen Jeffrey Dahmer elhíresült, azóta már a pszichopata gyilkosok ponyvaszerű alakjainak jelmezévé váló szemüvegét kezdi viselni. Trier filmjének referenciáit a Dahmer szemüvegéhez hasonló jelenségek teszik ki, éppen ezért sokszor úgy tűnik: arra a szintre süllyed le, amit vagy részben jogosan, vagy teljesen felszínesen kritizálni próbál.

A fentiekhez még hozzákapcsolódik a bevezetőben érintett trieri botránykeltés, mely a film explicit, esetleg egyenesen tabudöntögető momentumait érinti. A film egyrészt sokszor humorral vegyíti a gyilkosság aktusát és sok olyan helyzetkomikumot épít fel például egy hulla elrejtéséhez, amely elsőre igen meghökkentőnek hathat, ám gyakran működik, oldja a film alapvetően borús tónusát, ám Trier legtöbbször Tarantinóhoz hasonlóan lubickol a saját maga által megírt dialógusokban, helyzetekben, amelyek így indokolatlanul túlnyújtottá válnak. A botránykeltés szándéka más részről pedig azokban a jelenetekben nyilvánul meg, amelyek meghökkentést, a felháborodás kicsikarását tűzik ki célul, tehát olyan jelenségeket dolgoznak fel, amelyek (szinte) képtilalom alá esnek. Ilyen eset például a gyerekgyilkosság: az erre vonatkozó íratlan szabályt Trier rendkívül direkt és explicit módon sérti meg, úgy, hogy közben igyekszik a gyilkos tekintetét, nézőpontját előtérbe helyezni – éppen ezért nem működik, hiszen képtelenség ábrázolni egy ilyen figura motivációit, indokait. A film e momentumai sokszor a humoros jelenetekhez hasonlóan öncélú, funkció nélküli látványossággá alacsonyodnak le. Érződik itt is az amerikai „erőszakkultusz” kritikája, melyet sokszor vádolnak azzal, hogy habár a szexualitást tűzzel-vassal üldözi, a gyilkosság, az erőszak széles nyilvánosságot kap, beépül a mindennapokba, a műsorrend meghatározó elemévé válik. Ám ezen tabuk lebontásának hatása visszafelé sül el, hiszen a sokszor erőszakra épülő médiakínálatot jóval meghaladják a vásznon látható jelenetek, amelyeket így a néző nem képes beépíteni a film egészébe, kirívóvá és ízléstelenné válnak. Ez pedig nem a rendező bátorságára utal, sokkal inkább fölösleges hergelés.

Ezekből látszik, hogy habár A ház, amit Jack épített sokszor valóban elgondolkodtató és intelligens módon próbál reagálni a kortárs erőszakábrázolásra, Jack figuráját pedig Matt Dillon erején felül igyekszik megtölteni vibrálással és energiával, Trier legújabb filmje üres blöffé válik az indokolatlanul elnyújtott játékidőben. A főszereplő valóban megtestesíti a folyamatos médiamegjelenés miatt ismert toposszá vált emberi gonoszt, amelyet pontosan az állandó szerepeltetés helyezett egyfajta elidegenített, emberfeletti státuszba, utóbbi jelenség lerombolására azonban kísérletet sem tesz a film, így nem túl eredeti módon a film végére kiderül, hogy az amerikanizált Verge valójában Vergilius, aki a pokolba kísérés közben kérdezgeti Jacket a földi tetteinek miértjeiről. Habár a miértekre nem ad választ, motivációi és magyarázkodása épp annyira üresnek hat, mint a film maga. Hiába próbálja Jack saját tetteit művészi alkotásként beállítani, hiába igyekszik a film ezt az elképzelést ironikus módon megfeleltetni a modern társadalom egyik valódi problémájának (tudniillik, hogy a különböző médiumok a távolság kiépítésével valóban tárgyakként láttatják a halott testeket), Trier másik énje ezúttal rejtve maradt, és nem maradt más, mint az olcsó látvány, az egyszerűen dekódolható referenciák, a hírözön és Jack felvehetetlen nézőpontja. Trier ezúttal megmaradt a botránynál.

 

2018-12-22 17:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs