Pécs a kultúra városa?

Mohácsi Balázs

Kerekasztal-beszélgetést, illetve vitaestet szervezett a PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéke a Zsolnay negyedbeli m21 Galéria működése kapcsán. Mohácsi Balázs írása.

Mohácsi Balázs írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Tudósítani akartam az eseményről, de hamar rájöttem, hogy ez lehetetlen vállalkozás. A Reggeli kávézóban május 10-én megrendezett beszélgetés – hiszen igen tágas témája volt – hamar szerteágazott megannyi irányba, míg aztán a közönségkérdésekkel végleg szétfeszítette kereteit. Ez kritikus megjegyzésnek tűnhet, de nem annak szánom. Miért is illessem kritikával azt az eseményt, amelynek két órájában ötven(nél is több) pécsi polgár jelenlétében, sőt, az est második felében aktív párbeszédével azt a kérdést pedzegették, amelyet címmé emeltem, jelesül, hogy Pécs valóban a kultúra városa-e.

A beszélgetés kiindulópontjaként az m21 Galéria immár nyolcéves működése, valamint az abból levonható tanulságok szolgáltak. Illetve nem-működése: a beszélgetés legfontosabb premisszája volt, hogy a galéria nem működik jól: noha olykor helyt ad kiváló kiállításoknak, éves szinten a felhozatal inkonzisztens és arról árulkodik, hogy a helynek, ami a szakmai-művészeti koncepciót illeti, nincs gazdája. (Sőt, az utóbbi hetekben-hónapokban olyan hír is felreppent, hogy bezár a kiállítótér.) Emiatt a moderátor, Aknai Katalin művészettörténész első kérdései már eleve nemcsak a látlelet felvételét és kibeszélését célozták, hanem megoldási javaslatokat is vártak. Doboviczki Attila médiakutató rögtön az elején radikális álláspontra helyezkedett: azt a művészeti intézményt, ami nem működik jól, nem képvisel egyenletes és megfelelő szakmai színvonalat, szerinte be kell zárni, mivel az sokkal rosszabb, ha lassan vérzik ki, az ugyanis mentálisan árt a művészeti szcénának és a közönségnek egyaránt. Egyébként pedig a kiút nyilván ott kezdődik, hogy meg kell állapodni egy közösségileg elfogadható jövőképben. Gyenis Tibor képzőművész arról beszélt, hogy a kulturális szcénában már eleve az elmúlt tíz év is a kivéreztetésről, a sorvadásról, a leépülésről szólt, s emiatt a legtöbb jelenleg is aktív pécsi művész különböző módokon meghaladta ezt a helyzetet, és részben vagy egészben függetlenedett attól a paternalista rendszertől, ami még mindig jellemző az állami kultúrafinanszírozásra. Várkonyi György művészettörténész viszont arra a kérdésre, hogy „mi mit tehetünk?”, visszakérdezett, hogy „ki az a mi?” Senkik vagyunk egy olyan struktúrában, amikor valójában a fenntartó, a tulajdonos diktál – folytatta. Várkonyi egyébként egy ideig, többek között Gyenissel együtt tagja volt annak a szakmai testületnek, amelyet – mint utóbb kiderült, pusztán formális okokból, tényleges jogok nélkül – létrehoztak az m21 Galérián belül. A művészettörténész bosszús kilépő leveléből is felolvasott, amelyben azt nehezményezte, hogy Kozma István NB „rovásírással megspékelt ordas giccseit” annak ellenére akarták beengedni az intézménybe, hogy ezt a grémium egyhangúlag elutasította – végül is a kiállítást nem az m21-ben, hanem a Pécsi Galériában rendezték meg.

Természetesen az m21 Galéria (nem kielégítő) működése csupán a jéghegy csúcsa, s a beszélgetés hamar az EKF kapcsán dédelgetett tervekhez, valamint a város művészeti életének évtizedes igényeihez kanyarodott – amelyek, talán mondanom sem kell, megvalósítatlanul, kielégítetlenül maradtak. Várkonyi például elmondta, hogy szerinte az m21 Galéria infrastrukturálisan az ország három legjobb kiállítótere között van (a Ludwig Múzeum és a debreceni MODEM mellett/után), ugyanakkor a galéria valójában nem alkalmas világszínvonalú, regionális szinten, határon túlról is vonzó kiállítás megrendezésére, ugyanis nincsen klimatizálva. Ugyanez az oka annak is, hogy nem kerültek át ide a Janus Pannonius utcai múzeumból a Csontváry-képek, pedig ilyen (említsük meg: mind a beszélgetők, mind a közönség tagjai szerint rossz) ötlet is felmerült. Mindez annak fényében, hogy az EKF-projekt célkitűzése éppen az volt, hogy a várost kelet-közép-európai kulturális decentrummá, illetve „a Balkán kapujává” tegye, s ebben éppen a kiállítótérnek és a koncertteremnek lett volna/lenne kiemelkedő szerepe, meglehetősen elgondolkodtató.

Amikor Aknai kérdésére a lehetséges megoldásokról, alternatívákról, az alulról jövő, civil kezdeményezésekről esett szó, Nagy Gergely, az Artportal főszerkesztője főleg budapesti példákat emlegetett, például az OFF-Biennálét, illetve a Küszöb-fesztivált, amelyek jellegüket tekintve függetlenek az államtól, nem pályáznak állami pénzekre, és opponálják az állami intézményrendszert. Ám Gyenis Tibor erről azt gondolja, hogy a rendszerváltás előtt már működtetett alternatív/illegál színterek és megjelenésmódok ma nem tűnnek – legalábbis hosszú távon – járható útnak, valójában új, újragondolt intézményrendszerre van szükség. A beszélgetés későbbi pontján hasonló véleményt fogalmazott meg Várkonyi is: az alternatív szcéna nem válthatja ki az intézményes művészetet. Ráadásul a művészek számára az ilyen oppozíciós projektek talán megoldást jelenthetnek, de nem az m21 Galéria működése tekintetében.

Természetesen anyagi kérdésekről is esett szó. Arról értesültünk, hogy miközben a debreceni MODEM jelenleg éves szinten mintegy 380 millió forintból gazdálkodik, addig az m21-nek idén 18 millió forintja van. Ahogyan az elhangzott, ez az összeg akár egyetlen komolyabb kiállításra is elkölthető volna, miközben a pécsi intézménykomplexumnak ebből az összegből kell kigazdálkodnia az alintézmények működését is. A résztvevők erre felemlegették például a százmilliós nagyságrendű összegekbe kerülő Leonardo-kiállítást és a Zsolnay Fényfesztivált. A – Várkonyi udvarias jelzőjével – „menedzserszemléletű” cégvezetés ezeket az igen kétes nívójú látványosságokat azzal a céllal szervezte meg, hogy profitot termeljenek. Mondani sem kell, hogy erősen veszteséges vállalkozások voltak. Ennek kapcsán szó esett arról, hogy egy képzőművészeti kiállításnak kell-e bevételt hoznia. Természetesen nem meglepő, hogy a magaskultúra nem termel eget rengető bevételeket. Várkonyi ezen a ponton rákontrázott Doboviczkira, mondván, azt az intézményt, amely ennyire leadta a szakmai színvonalát, és ennek ellenére sem teljesít jól a bevétel tekintetében, azt tényleg be kell zárni.

Mintegy egyórás beszélgetés után a közönség tagjai is kérdezhettek, hozzászólhattak, és számosan éltek is a lehetőséggel. Ebből a második felvonásból talán három epizódot érdemes felvillantani.

(1) A közönség soraiban ült Komor István közgazdász, a Zsolnay Negyed üzemeltetési igazgatója. Őt hívta tetemre Cseri László, mondván, szó nélkül hallgatta végig a beszélgetést, miközben elhallgathatatlan felelőssége van a jelenlegi helyzet kialakulásában. Komor, arra hivatkozva, hogy nem hivatalból, hanem magánszemélyként jött el, részben kitérő választ adott (illetve azt ecsetelte hosszan, hogy mennyire jól viseli a savazást). Mondandójából talán annyit érdemes kiemelni, hogy állítása szerint nem fenyeget a galéria bezárása, sőt, stabilizálni akarják a helyzetét. (Ennek kapcsán említsük meg, hogy nemcsak a kiállítótér bezárásáról szóló pletyka terjed az utóbbi időben, hanem egy olyan verzió is, miszerint a magasművészet címkéjével egyáltalán nem illethető állandó játékkiállításnak fog helyet adni a galéria. Ha ez volna a Komor által nagyvonalúan bedobott stabilizáció, az cseppet sem megnyugtató.)

(2) Komor azt is mondta, hogy ő és negyedbeli kollégái nagyon is nyitottak arra, hogy támogatólag álljanak a pécsi kulturális szcéna mögé, csak tessenek őket kezdeményezőleg megkeresni. Doboviczki erre válaszul raktári élményeiről mesélt, hiszen a 2017 őszén rendezett Pécsi Galéria 40 című kiállítás kurátoraként, illetve a Pécsi Műhely kutatójaként munkájának egy része évek óta oda szólítja. Méltatlan körülményekről számolt be: eleve az is megdöbbentő, hogy a ZSÖK-be beolvasztott Pécsi Galéria – nem lévén külön irodája – a raktárban tart fent egy íróasztalt. Abban a raktárban, amelyet szép lassan felparcelláztak a ZSN szervezeti egységei között, s így most a több száz millióra biztosított műtárgyak mellett például téli gumikat és egyéb holmikat tárolnak. Mindebből pedig minden biztató és szép szó ellenére azt a következtetést lehet levonni, hogy valójában a Negyeden belül nem becsülik kellőképpen a képzőművészeket (vagy netán magát a képzőművészetet), s talán legelőször ezt kellene rendbe tenni. (De mindennek kapcsán azt is felidézhetjük, hogy a Zsolnay Kulturális Negyed kialakításának korai fázisában arról is volt szó, hogy itt a különböző műhelyek állandó otthonra találhatnak, így például a város kevésbé jómódú, de nagy hagyományú fúvószenekarai – a bányák bezárása után fenntartó nélkül maradt Pécsi Ércbányász Koncertfúvószenekar és a szénbányák zenekarának 2013-ban centenáriumot ünneplő jogutódja, a Fekete Gyémánt Fesztivál Fúvószenekar – próbatermet, a képzőművészek pedig műtermet kaphatnak. Utóbbi azért is rendkívül aktuális, mivel a BÁZIS Szobrász Egyesületet éppen most akarja kirakni a város a jelenlegi telephelyéről.)

(3) Pál Zoltán szobrász – aki szintén a BÁZIS tagja – meglehetős szkepticizmussal szólt hozzá a diskurzushoz, mivel véleménye szerint a beszélgetésnek nem lehet érdemi foganatja pontos diagnózis nélkül. Arról beszélt, hogy hiba úgy gondolni a városra, mintha a nyolcvanas években volnánk, s ugyanaz volna a potenciálja Pécsnek, mint akkor. Pécs évtizedek óta nem potens, mondta, csak úgy csinál. Bezárta a siklósi és villányi alkotótelepeket, a Kisgalériát; a Nagygalériát, a Művészetek Házát beolvasztotta a ZSÖK-be; megszüntette az Echo folyóiratot – lajstromozta. (Tegyük hozzá, hogy pár évvel ezelőtt a Jelenkor is akkor jutott a csőd közelébe, amikor – 2010 után – a város csökkentette és a megye megszüntette a lap támogatását.)

Pál Zoltán úgy látja, a város impotenciáját az okozza, hogy nem képes az élménygazdaság és a turizmus felé nyitni. Várkonyi azonban ódzkodik ettől az iparágtól – abból a szempontból joggal, hogy az ilyen jellegű projektek eddig kudarcosak, legfeljebb vásári komédiába illők voltak. Ugyanakkor jogosan vetette közbe Nagy Gergely, hogy a tavalyi év a Pécsi Műhelyről szólt – nemcsak az országos, hanem a nemzetközi színtéren is, s hogy ez a műtárgypiacon is nyomot hagyott –, kíváncsi, hogy vajon a város mit tett/tesz hozzá ehhez a nemzetközi diskurzushoz. (Semmit.)

A kétórás esemény egyik tanulságát Várkonyi György fogalmazta meg frappánsan: a kultúrát középpontba helyező városmarketinges szlogen mára olyannyira nem állja meg a helyét, hogy még az is jobb volt, amikor Pécset „a mediterrán hangulatok városának” mondták. A másik tanulság pedig az volt, hogy Pécs városának a látszat ellenére – amennyiben egyáltalán így látszott – nincsen kulturális víziója. Ugyanis az, amit jelenleg öles betűkkel és harsogva hirdetnek kultúraként, az jó esetben viszonylag tisztességes tömegkultúra – mint például a Pécsi Egyetemi Napok legfeljebb a kisebb helyi bandák szerepeltetésével meglepetést hozó line-upja. Rosszabb esetben olyan dilettáns művészetgyalázás, mint a Király utca elejére odamutyizott, a pécsi szobrászokat megcsúfoló, Weöres Sándorhoz méltatlan és ráadásul a költőre egyáltalán nem hasonlító zsánerszobor. Mindeközben azok a műhelyek és alkotók, akiknek a munkájára támaszkodva a város elnyerte az EKF-et és kivívta a jogot, hogy a kultúra városaként hivatkozzon magára, cserbenhagyva sínylődnek, a megmaradásért küszködnek. A beszélgetés egyébként a Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék Reflexió és kritika című beszélgetéssorozatának első alkalma volt, a sorozat Pécs átalakuló kulturális-művészeti tereiről kíván diskurzust nyitni – tehát valószínűleg lesz még alkalmunk hasonló tanulságokat levonni a jövőben.

 

(Fotók: Pál Zsombor)

2018-05-14 17:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs