A fû csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes.
A gerle szürke hangját rigófütty pántlikázza,
rigófütty s nem tudom még, miféle száz madárszó.
Térdemre hangya mászik, kék lepke száll fölöttem,
a bokrok kusza rácsán halommá gyûlt avar-lomb
riasztva zörren olykor.
                  Szelid, rég ismerõs táj,
szeretném versbefogni dícséreted, de mintha
rokon-seregbe téved sok év után a vándor,
s az emlékes szemekbõl felé-leselkedõket
nem tudja megnevezni, csak nézi õket, én is
gyerekkorom kísérõ pajtásait köszöntöm,
fák, füttyök, bennetek, s jaj, hiába! nem tudom már,
hogyan szólítsalak meg.
Kabátom földre dobtam,
de melléfekszem inkább, csiklandja fû a bõröm,
ha végre visszajöttem, legyek valóban itthon.

A fû csak néha moccan, de zúg, de zúg a tölgyes,
a Daindolok gerince s a lágy-ölû Jakabhegy
kék hamvait cserélve fitogtatják a lombok,
s az égen mint fehér füst szétoldva és ziláltan
rohannak át a felhõk nyugat felõl keletre.