Hogyan lettem hirtelen piszkosul gazdag Berlinben?

Kocsis Árpád
Cimkék: kocsis árpád

– Ön próféta – mondta.

– Sejtettem – törölgettem meg kézfejemet a mosogatólétől nedves mellényemen –, de most kérem, hagyjon dolgozni, megvonják a prémiumot, ha nem végzek időben. – Kocsis Árpád tárcája.

Kocsis Árpád írásai a Jelenkor folyóiratban>

Kedves Barátom,

 

a vész, hogy meggazdagszom, immár Damoklész kardjaként függ fejem fölött. Nyugtalanul alszom, forgolódom egész éjjel, a lepedő a nyakam köré hurkolódik, s hajnalban átizzadt ingben ébredek fel. Napközben félve lépek ki a folyosóra, nehogy valami történjék..., valami hibát kövessek el, és..., hiszen a baj olyan könnyen megvan. Egy pillanatra nem figyelsz, s máris piszkosul gazdag vagy! Így hát inkább kikapcsolom a telefonomat, bezárkózom, elsötétítem a szobát, és csak baráti levelekre válaszolok.

Ilyesmikkel traktálnak ismeretlen telefonálók: „Felhőket számolna? Gombokat fűzne tésztaszálra? Szaladó szemű harisnyákkal szemezne? Mindezekre mindig is igénye volt, de soha nem volt elég ideje? Nálunk megteheti! El sem hinné, mennyit fizetünk érte...”

Vagy: „Olvasna egy tea mellett az ágyban, elmélkedne a vécén ülve, céltalanul ődöngne a városban, s minden kődarabra, betontörmelékre rákérdezne, hogy: »Ez most mi? Ez most tényleg mi?« Mi megfizetjük! Talicskával megyünk önhöz naponta!”

Ezt a postaládámba gyűrték: „Kikapcsolná a telefonját, elsötétítené a szobáját, bezárkózna és csak baráti levelekre válaszolna, nehogy meggazdagodjon?! Remek gondolat! Használja aranykártyánkat – ráadásul mi fizetünk érte! Vonuljon magába velünk!”

 

RÉMES AZ EGÉSZ!

 

***

 

Kedves Barátom,

 

történt, hogy Berlinbe érkeztem után azt kérdezgették tőlem az ismerőseim egyre, ugyan mi okból is jöttem ebbe a szegény német városba, mire számítottam, mi hajtott ide: a kultúra talán?, a milliónyi ember, az olcsó döner esetleg? „Piszkosul gazdag akarok lenni!” – válaszoltam nekik a kofferemen ücsörögve, mire a fejüket csóválgatták csak, „vakmerőség!”, mondták, mentél volna inkább Bécsbe vagy Hamburgba..., de épp Berlin?

Márpedig én meg akartam tollasodni itt, lehetőleg rohamtempóban és módfelett. Éjt nappallá téve kóboroltam a város utcáin, minden villanypóznánál, kirakatüveg előtt, kocsmák ajtajában, pékségekbe vezető lépcsők alján megállva, forgóajtók mellé húzódva, hogy álláshirdetéseket böngésszek. S amikor már indiai szoknyaárusokkal, szarajevói burekosokkal és török édességárusokkal megvívtam a magam harcát, a kreuzbergi szállásom felé vettem az irányt, hogy életrajzaimat szerteküldjem, jelentkezéseimet postára adjam.

Hálátlan és félelmekkel teli elfoglaltság ez... Ki tudja, mi lett volna velem a rajnai borok nélkül, amelyek bár savanyúak voltak, hogy a nyelvem az első korty után a szájpadlásomra dermedt, s csak a tizedik után adta meg magát a vigasztaló zsibbadásnak, mégis vérrel duzzasztották meg írói vénámat.

Egy novella alapján dolgoztam, amit a hontalanok lapjából hasítottam ki, s amely érzékletesen taglalta egy bevándorló megpróbáltatásait. Úgy emlékszem, az elbeszélés azzal végződött, hogy a férfi az 53-as felkelés után visszaszökött a Szamos partjára, feleségül vett egy magyar nőt, szakállat növesztett és fölforgató röpiratokat adott ki szamizdatban. A beszámolóját itt-ott megkurtítottam, csiszoltam rajta, az utolsó bekezdést pedig elhagytam, s helyette a levélcímemet írtam, valamint apró betűkkel a telefonszámomat utóiratként, azzal a meghagyással, hogy mindenképp levélben értesítsenek.

Rettegtem ugyanis a megszólalástól. Később is, noha addigra már számos lakásban megfordultam, megannyi lakótárssal költöztem össze, jó pár párnára hajtottam le a fejemet, visszatérő álmom volt, hogy egy Rózsaszín Flamingónak elkeresztelt kocsmában a csapossal vitatkozom, akinek sehogy sem tetszik a kiejtésem. Miután végighallgattam, odafordultam hozzá sörrel a kezemben, s így szóltam: „– Tudod, hogy mit csinálnék azokkal, akiknek nem tetszik a németem? Megrágnám őket!” Ezzel hirtelen ráharapok a pohárra, s vihogva, mintha csak borotvanyelő lennék, elropogtatom fogam közt az üveget. Fémes ízzel a nyelvemen riadtam föl hajnaltájt évek múltán is.

 

*

 

Immár harmadik éve éltem Berlinben, s egyre jobban ment a feltételes módú igeragozás. Az idő tájt konyhai kisegítőként dolgoztam egy gyorsétteremben, s már régen lemondtam róla, hogy meggazdagodjam, amikor egyszer csak szólítottak, hogy a pultnál egy idős hölgy vár, mindenképp beszélni szeretne velem.

A nőt Barbara von Gavial-Gliscczinskinek hívták. Lengyel származású volt, konok és bigott katolikus.

Pénzt ajánlott, nem is keveset, munkatársának akart felkérni. Ahogy ki tudtam hámozni hadaró beszédéből, munkaközvetítő vállalatot vezetett, egy egyelőre közepes méretű céget, amely azonban jelentős jövő előtt áll, éveken belül a legnagyobb lehet Európában. Egy teljesen új munkafilozófiát emlegetett, amelyet állítólag én találtam ki.

 

– Ön próféta – mondta.

– Sejtettem – törölgettem meg kézfejemet a mosogatólétől nedves mellényemen –, de most kérem, hagyjon dolgozni, megvonják a prémiumot, ha nem végzek időben.

 

Barbara elfintorodott, homlokába hulló göndör, ősz fürjeit hirtelen fejmozdulattal hátradobta, majd ahogy jött, úgy távozott is az étteremből. Lecseréltem a telefonszámomat, új munkahelyet kerestem, ezúttal egy szappangyárba kerültem vevőszolgálatisnak. Újabb kilenc év berlini tartózkodás után el is felejtettem Barbarát.

Ő azonban nem feledkezett el rólam.

 

*

 

A múlt hétfőn, miközben épp unalmas és alulfizetett munkahelyemre, a neuköllni bevándorlási hivatalba készülődtem, csönget a postás, hogy sürgönyöm érkezett.

– Rossz hír lesz az, látom az arcán. Ami hétfőn a bíróságról érkezik, az vagy rossz hír, vagy egyenesen rettenetes.

– Az utóbbi lesz.

– Gyorshajtás?

– Rosszabb.

– Rosszabb?!

 

Csakugyan rosszabb volt. A levélben rövid leírás állt, miszerint két tiergarteni lakást, egy sportkocsit, egy tölgyfaberakásos vezérigazgatói bőrfotelt és harminchárom kanárit örököltem az egyik legnevesebb munkaközvetítő cég vezetőjének halálával.

Barbara 99 éves korában jobblétre szenderült. Az állami televízió élőben közvetített a temetésről, melyen többek közt részt vett a német és a lengyel köztársasági elnök, a lengyel katolikus egyház vezető testülete és koszorút küldött a sírjára a kanáritenyésztők világszövetsége, valamint Paul Auster író. A koporsót kísérő vonósnégyes Philip Glass ez alkalomra komponált requiemjét játszotta.

Az újságok persze fölkapták az öröklés hírét is, oknyomozó újságírók és paparazzik settenkedtek a kertembe, zaklattak telefonon, s mintegy csodaként tálalták a meggazdagodásom történetét. Mint sejthető, a tizenkét éve írott életrajzaim és álláspályázataim szolgáltak alapjául annak a vagyonnak, ami most az ölembe hullott.

Valahogy úgy eshetett, hogy a rajnai rizlingtől már szédülve téves telefonszámokat tüntettem föl az életrajzaimban, s akik nem vették a fáradtságot, hogy levélben válaszoljanak, s általában nem vették a fáradtságot, azok idegen otthonokba telefonáltak... Száz hívásból tíz helyen nem csapták le azonnal a kagylót, s így egy-egy embernek remek állása termett ott, ahol én csak paradicsomszószos tányérokat mosogathattam volna. Egyes vállalatoknál, pékségekben és szállodákban olyan jól mulattak az életrajzomon, hogy a nevem elhagyásával továbbküldték ismerőseiknek, barátaiknak vagy éppen, mint a Berlini Fácán nevű kocsmában, kiszögezték a falra. Egy vidéki társulat színre vitte az életrajzomból írt komédiát.

Barbarát egy reggel a Belügyminisztériumból értesítették, miszerint villanyszerelőnek jelentkezett az épületen dolgozó litván munkások közé Gavial Hazaviciniusz néven. Barbara sem csapta le nyomban a telefont, fitos lengyel orra üzletet szimatolt a hívás mögött. Két évébe került utána járni, hogy mi rejtőzik a téves értesítések hátterében.

Nem ismert fáradtságot. Barbara csakhamar munkaközvetítő vállalatot alapított, amely véletlenszerűen tárcsázott telefonszámokon értesítette az ügyfeleit a hasraütés-szerűen kiválasztott betöltendő állásokról. A téves hívások immár országos szinten egyet jelentettek azzal a reménnyel, hogy rosszul fizetett és unalmas munkahelyeinket valami rosszul fizetett, de újszerű munkára cserélhessük.

S ez az embereknek tetszett. Voltak olyanok, akik egy év alatt 33 alkalommal éltek a lehetőséggel, s az, hogy fürjszámlálótól a miskárolóig, gombvarrótól a harisnyaszemezőig számos helyen kipróbálhatták magukat, boldogsággal töltött el.

Hosszú ideig téma maradt egy-egy családban, ha a Gavial cég postai értesítőn vagy telefonon jelentkezett. Európai reklámdíjban részesítették azt a hirdetést, amelyen egy hatalmas gangeszi gaviál volt látható kitátott szájjal, alatta a felirat: „...úgy jön el mint éjjel a tolvaj.”

 

Ekkor keresett föl Barbara a gyorsétteremben.

 

Visszautasításomat prófétai puritánságom számlájára írta, s csak még jobban megerősítette az elhatározásában. Újabb kilenc év kitartó küzdelemmel győztesen került ki egy ruhaneműket árusító világcég pereskedéseiből, akik krokodilt láttak a cég márkajelében; gazdaggá tette annak az erdélyi férfinak a leszármazottjait, akinek a női magazinban megjelent, s mint kiderült, szász dialektusban írt novellájából az életrajzomhoz ötletet merítettem; filozófiai kutatóintézetet alapított Montréalban, amely a munkátlanság dicséretét hirdette, s közös vállalatvezetési modellt dolgozott ki a kanáritenyésztők világszövetségével.

 

Barbara boldogan és világ tizenkettedik legbefolyásosabb embereként halt meg. Miközben én gondtalanul kapálgattam a házam kiskertjében az őszirózsákat.

Ekkor könyökölt a kerítésemre a postás a bírósági sürgönnyel...

 

– Kapálgatunk, kapálgatunk?

– Ha ásóra nem telik...

– Nos, van itt Önnek valami.

 

Emlékszem, aznap éjjel rémálmomból felriadva, hosszú idő után először, ismét fémes ízt éreztem a nyelvem hegyén.

2015-02-21 08:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs