Betonnárcisz

Szepesi Kornél
Cimkék: szepesi kornél

„Azt állítják, apám képmása vagyok. Én is látom őt, ha tükörbe nézek”. Szepesi Kornél írása.

 

Minden apámról szól. Ha anyát hívom, kihangosít, ilyenkor tudom, hogy ő is ott van, nem szól, csak hallgat, fülel, viszont ha őt hívom, beszédes, be nem áll a szája. Aztán átcsap udvariaskodásba, de nem érzem, hogy feszélyezne, vagy hogy legyünk már ezen túl, így értesülök arról, hogy vannak, egyáltalán, hogy léteznek, ők, a szülők, egy valaha el nem gondolt távolságban. Olyan minták jelennek meg, amikre nem számítottam, azt emelik ki, ami lényegtelen, de nem mozdulok a pozíciómból, hallgatok, mereven figyelek. Ha ezeket említik, talán mégis fontos dolgok, a minták nem változnak, csak újak születnek. Akkor érzem, hogy a részük vagyok, ha hallgatunk, vagy amikor elém jönnek a pályaudvarra, mert vonattal utazom haza, mikor, ha jön velem valaki, apám rögtön rólam mesél az autóban, nekik, a lányoknak, vagy bárkinek, akiket nem ismer, akiket még én sem pontosan.

A házat, amiben élnek, a valóság és a fantázia mossa össze. Visszavisz a gyerekkorba, mikor ideköltöztünk, mikor még félkész ház volt, felújítandó, apa, anya együtt dolgoztak rajta, a válaszfalakon, a burkolaton, a boltíveken, a kertben a rózsával és szőlővel befuttatott tereken. Az üres kutyaház is a valóság, hogy már nem szeretnének kutyát, mert idősek, vagy ezt érzik, az üreset, a lyukat, olyasmit, mint a már kikerült cserépkályha alkotta űr a nagyszobában. Azt állítják, apám képmása vagyok. Én is látom őt, ha tükörbe nézek, ahogyan erősödnek a ráncaim, ahogy kezd kopni a hajam, mintaszerűen, mint neki, az orrom ívét vagy az övét, már nem tudom. Amikor apa nincs, anya van. Mesél, hogy valaha virágokról tanult, de mára már semmire sem emlékszik, csak a kései nárciszra, valami Serotinus, ennek még a latin nevét is megjegyezte. Ott, ahol az ember kiirtotta az eredeti növényzetet, a keménylombú erdők helyén, a nem művelt területeken, a szúrós, örökzöld bozótokban alakul ki. Figyelem a tekintetét, arra gondolok, hogy apa soha nem hallja, mikor anya a virágokról beszél, ilyenkor mondjuk, hogy apa nincs, mert a kertben metszi a fákat, permetezi a cseresznyefát, gyújtóst hasogat, locsol, mezítláb, ha éppen olyan az idő, vagy olyanja van. Ilyenkor apa nincs, de tulajdonképpen ilyenkor van igazán. A kertben van otthon, ha elvennék tőle, meg is bolondulna, mondja anya, és mosolyog, mert halálosan komolyan gondolja. A városban, ahol én lakom, csak beton van. Nyáron fülledtséget áraszt, ott senki sincs mezítláb. A város nem apádnak való, feleli anya, mikor azt kérdezem, miért nem jönnek többet, és közben hagymát aprít, paradicsomot vagdal a pörköltalaphoz. Ha jönnének, megmutatnám a városi betonkeverők hangját, ütvefúrók zaját, aszfalttörők feszítését, éjjeli mentők szirénáját, akkor nem érezném a szakadékot, a ráncokat, a fáradtságot. Ha látnák, nem érezném csavargónak magam. Mámorítaná szemüket a kék neon, az utcalányok, a japán turisták, a tömött metrók, a vörös hold. Az, hogy éjjel nem látni a csillagokat. Sok tízemeletnyi szürke embert mutatnék, akik itt nőttek fel, a panelosok, ahogy a vidékiek hívják őket, akik soha nem itattak részeg gázóra-leolvasót, akik nem ismerik a tanyavilág megvadult kutyáinak közelségét.

De nincs nyár. Apával lehullott faleveleket gereblyézünk. Egészen szokatlan a lombgereblye fémes sercegése. Levisszük a leándereket és muskátlikat a pincébe átteleltetni, abba a pincébe, ahol gyerekkoromban a pingpongasztal volt felállítva. Kivéve, mikor nagy volt a belvíz, olyankor apa napokig szivattyúzta a derékig érő vizet. Napokkal később, mikor végzett, a pince falán vastagon megjelent a só, kristályosan, szálasodva, mint a kuvaszunkon a fehér szőr. Mikor ideköltöztünk, visszhangzott a ház az ürességtől. A friss vakolat, a cement, a ragasztó, a habarcs és a fugázó szaga ma is a családi házat idézik. A padlásra egy kötélen másztunk fel, mintha mindig testnevelésóra lenne. Élveztem, ha felmehetek, s csak később tudtam meg, az üveggyapot kvarchomokból készül, ezért vakarom véresre a bokám. A félkész padlástér ugyanis tele volt vele, ott, ahol apa a ház körül összegyűlt lomokat tartotta. Anya hívta lomoknak apa még hasznosnak ítélt holmijait. Ha baj volt az antennával, akkor is ide kellett jönni. Ha mákosodott vagy szellemképesedett az adás, anya felküldte apát, mozgassa meg a szerkezetet, majd mi lentről kiabálunk, ha változott valami. A faleveleket apa fekete zsákokba teszi, majd eltüzeli őket. Hatalmas füsttel égnek a kertünk végében, recsegnek-ropognak az apró gallyak, melyekkel eteti, táplálja, és a tűz egészen a szomszéd cserepekig csap, apának vörösre festik a lángok az arcát, temetési rituálé, nem nézni vissza, csak előre. Aztán jön a hétvége, a világvége, a vásárok, kocsisorok kacskaringóznak egészen a faluhatárig, a búza- és repcemezőkig, ahová mi is leállunk, onnan gyalogolunk be, reggel fél hatkor, álmosságtól szédülve. Lovakat vezetnek kantáron, állatvásár is van, nem csak bolha, amiért mi is jöttünk. Muzsikus cigányok hegedűje tokostul, Zastavához való bütyköstengely, kilencvenes évekből szelektált Macbook, ismeretlen családok diafilmeken, félmeztelenül, a huszadik század elejéről, nem érdekel, csak megveszed, mert olyat még biztosan nem láttál. Lángostól olajos ujjakkal turkálunk a földön, a portékákat belepi a por, itt szabályszerű nem mutatni, hogy tetszik valami, alkudni meg kötelező, már ha nem vagy mulya, mondja apa, nem mehetünk haza üres kézzel. Némi aprót mindenki kap ilyenkor tőle, azt lehet elkölteni délelőtt, mert délre már otthon kell lenni, feltenni a farokpaprikást, szellőztetni, kinyitózni, vizet adni a kutyának. Ebéd után kifekszünk a napra, kifeszíti a napfény a házunkon a cserepet, fehéren tükröződnek a szárítókötélen apa hófehér atlétái, lengedeznek, mint nyári kísértetek, és mi együtt izzadunk a napágyakon, a hintaágyon, a farönkön, a fűben fekve, elájulva a kánikulában. De most nincs nyár. A hideg házba érünk haza az állomásról, apa salaktalanít, a gyújtós fával és újságpapírral zörög, a hőmérséklet a tartályban lassan éri el a kellő hőfokot, lomhán indul a cirkuláció. A korosodó bőr olyan, mint a száradó beton, berepedezik, kikezdi a szél, farkasként harapja a hideg, lassul a vérkeringés, birkózik a test az elmúlással. Nem nézni vissza, csak előre. Nincs nyár, ilyenkor nagyobb a távolság is. A kertkapu olajozatlan nyikorog, a fű megfakult, a rózsák kiszáradtak. Anya ételt pakol, apa az ajtófélfának támaszkodik, onnan figyel, fülel, ahogy szokott, némán, és én megpakolva térek vissza a városba. Leszállok a Nyugatiban. Itthon vagyok? Figyelem az embereket, egy asszonynak segítek a vonatról leküszködni magát, megköszöni, ritka ez itt, mondja, majd elbúcsúzunk. Hazaérek, felnézek a tízemeletesre, egészen apró vagyok hozzá képest, az épület tömegként magasodik fölém, érzem, uralkodik rajtam. Felmegyek a lakásba, kipakolom az otthonit, megmikrózom a rántott húst, céklát nyitok, befőttet, kanállal a fedél alá. Tányérral a kezemben mászkálok a lakásban, a fürdőben hosszasan kémlelem az arcomat, eszem közben, rágós a hús, a tükörbe bámulok, figyelem magam, minden apró mozgást. Ha sokáig nézem, eltűnik az arcom, de nem ijeszt meg, gyakran előfordul, főleg, ha a gondolataimba merülök, pusztán a képzeletem játéka, leképzi az agyam a mögöttem lévő tárgyakat, kiegészítve a részletekkel, melyeket kitakar a fejem. Kimegyek a fürdőből, nem nézni vissza, csak előre, mára megszűnök létezni, de nem véglegesen, holnap kezdődik minden elölről.

2019-07-05 17:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs