Ne várj jobb időkre!

Wolf Biermann

Nyári lapszámunkból ezúttal Wolf Biermann önéletrajzi szövegéből közlünk részletet, a fordító, Szijj Ferenc előszavával. 

 

 

 

 

 

 

 

Szijj Ferenc: Wolf Biermann

 

1976 szeptemberében meghalt Mao Ce Tung, és ezzel véget ért Kínában a rengeteg emberáldozattal járó „kulturális forradalom”. Októberben az NDK Népi Kamarája Erich Honecker pártfőtitkárt választotta meg az Államtanács elnökének – Honecker így nemcsak gyakorlatilag, hanem jogilag is az ország első számú vezetője lett. Novemberben az NDK hatóságai engedélyezték Wolf Biermann-nak, hogy az IG Metall szakszervezet meghívására koncertkörutat tegyen az NSZK-ban. Biermann költő és „dalcsináló”, vagyis aki maga adja elő az általa írt dalokat, de akkor már tizenegy éve fellépési és publikációs tilalom alatt állt rendszerkritikus dalszövegei miatt. Furcsa is volt, hogy kiengedték.

Wolf Biermann 1936-ban született Hamburgban. Apja zsidó származású kommunista volt, aki az egyik hamburgi hajógyárban részt vett az ellenállásban. Amikor a kis Wolf négy hónapos volt, apját letartóztatták, börtönbüntetésre ítélték, majd annak letöltése után Auschwitzba vitték, ahol 1943-ban megölték. Apja halála „soha be nem gyógyuló seb” maradt Biermann számára.

Biermann kommunistaként nevelkedett, és 1953-ban, tizenhat éves korában, röviddel a június 17-i kelet-német munkásfelkelés előtt átköltözött az NDK-ba. Az érettségi után politikai gazdaságtant tanult a berlini Humboldt Egyetemen, de 1957-ben megszakította tanulmányait, és 1959-ig rendezőasszisztensként dolgozott a Berliner Ensemble-nál. Utána filozófiát és matematikát tanult.

1960-ban kezdett verseket és dalokat írni. Rövid idő alatt az NDK legnagyobb perlekedőjévé vált, miközben ragaszkodott kommunista elkötelezettségéhez. A tilalom évei alatt dalai kéziratban terjedtek, és könyveket, lemezeket csak Nyugat-Németországban tudott megjelentetni. A hatalom számára így is kényelmetlenné vált a költő-énekes, ezért igyekezett megszabadulni tőle. Biermann önéletrajzának itt olvasható részletéből kiderül, miképp használták ki erre a célra a kelet-német hatóságok az énekes nyugat-németországi turnéját. Az állampolgárságtól való megfosztás módszerét Honeckerék nem nagyon alkalmazták. Akitől nagyon meg akartak szabadulni, azt inkább „rábeszélték”, hogy „önként” költözzön át az NSZK-ba. Biermann erre nem sok hajlandóságot mutatott, ezért cselhez folyamodtak, távollétében „hontalanították”.

A drasztikus intézkedés elleni tiltakozás meglepte a pártvezetést. A Biermann által is idézett tiltakozó levél prominens aláíróit a legkülönfélébb módszerekkel próbálták jobb belátásra bírni, illetve megfélemlíteni vagy az országból kiebrudalni. Ugyanígy vagy még keményebben felléptek a kevésbé neves tiltakozókkal szemben is.

Wolf Biermann úgy fogalmazott: „elvesztettem a barátaimat és az ellenségeimet is”. Közönséget mindenesetre nyugaton is talált, ő lett az NSZK-ban a legnagyobb példányszámban eladott lírikus, koncertjeivel bejárta az országot és Európát, elhalmozták díjakkal és kitüntetésekkel. A nyolcvanas években aztán eltávolodott korábbi meggyőződésétől, elszánt antikommunista lett. Amikor a berlini fal leomlásának huszonötödik évfordulóján meghívták a Reichstagba, hogy énekelje el Bátorítás című híres dalát, keményen beszólt a kommunista utódpártnak, a Baloldalnak.

Ne várj jobb időkre – hangzik önéletrajzának címe. Érdemes hallgatni rá, nem fogunk csalódni.

 

 

Wolf Biermann: Ne várj jobb időkre!

Részlet

 

 

A porosz Ikarosz
Kölni koncert. Kiutasítás. Tiltakozások. Hamburg.

 

Eljött az utazás napja. Az NDK-útlevelemben ott volt a vízum értékes pecsétje. Nem jött telefonhívás, nem vonta vissza a vízumot a minisztérium. November 11-én egyik kezemben a kicsi, a másikban a nagy Weißgerber-gitárommal, vállamon az útitáskámmal kiléptem a házból. Senki nem kísért el. Úgy indultam el világgá, mint a legkisebb fiú a mesében – háromszáz méter a Friedrichstraßén lefelé, el az öntöttvas sas mellett a hídon, aztán még pár lépés a pályaudvar oldalában álló „Könnyek Palotájáig”. Megvolt az útlevél- és vámellenőrzés, nem kötöttek bele semmibe. Amikor kiléptem az emberek visszatartására kitalált folyosólabirintusból, a pályaudvar elzárt részére jutottam, és felszálltam a nyugat felé induló S-Bahnra.

Biermann Nyugaton lép fel! Megtörtént az elképzelhetetlen, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Tizenegy évvel a legutóbbi nyugati koncertem után megint egy S-Bahn ablakához szorítottam az orrom. Balra a romos Reichstag, jobbra a Charité kórházépületei, alig hihettem, de tényleg a világ másik oldalára zakatoltam át, a Bahnhof Zoo felé. Jurek Becker ünnepélyes szavaira gondoltam. Még meglátogatott előtte való nap, és azt mondta: „Ha ez az utazás csapda lesz, akármilyen formában, nem hagyjuk szó nélkül. Vagyis én legalábbis nem.” Ilyen félelmekről nekem még nem voltak sejtelmeim, amikor az S-Bahnnal átmentem a fal felett – ahogy ma már tudom, mindössze húsz keletnémet pfennigért egy új életbe, egy idegen világba.

Carsten Krüger nyugat-berlini filmes várt a pályaudvaron. Mindent előkészített, egy magánlakásban már felállították a kamerát egy interjúhoz. A Spiegel tudósítójában, Jörg Mettkében megbízhattam. Már előre megbeszéltük, hogy az interjút csak a beleegyezésemmel és csak az NDK-ba való visszaérkezésem után teszi közzé. A terveimről beszéltem: hat koncert Kölntől Bochumon és Münchenen át Hamburgig. És semmi fecsegés újságoknak vagy tévéknek. Csak le akartam szállítani a hangokból álló árumat, és aztán a hónap végén irány haza.

Este meglátogattam a barátomat, Günter Grasst. A műveit nem ismertem annyira, mint amennyire egy barátnak illett volna, de őt magát nagyon szerettem. Manapság néha arra gyanakszom, hogy ő talán épp fordítva volt velem és a dalaimmal. Ezen az első estén meghívott a berlini házába. Úgy volt, hogy főpróbát tartok a kölni koncertre. Ez nem volt hülyeség, mert tényleg kellett némi gyakorlás. Az éneklésnek az esztétika mellett erőnléti oldala is van. Tizenegy évig mindig csak kicsiben, néhány barátnak énekelni, amikor úgy hozta a kedvem, nem épp megfelelő edzés egy hétezer fizető nézőnek adott, professzionális koncert szigorú ökonómiájához.

Grass meghívta néhány barátját, ismerősét – válogatott közönség. A szép nők mind olyan okosnak tűntek, az okos férfiak olyan szépnek – ami annyit jelent: nem gyakorlott nyugati szemmel láttam őket. Amikor elénekeltem a műsoromat, és elteltem a bizonyossággal, hogy ezt Kölnben is ugyanígy meg tudom csinálni, Grass kiment a konyhába, és egy tojással tért vissza. Odaállt közénk, és bohócos mozdulattal elővette a háta mögül a tojást, és a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogva felmutatta. Ez, mondta a kasub felmenőkkel rendelkező író, egy régi kasub szokás. A lényege az, hogy képes-e valaki egészben lenyelni ezt a nyers tojást! És már el is tüntette a tojást a Fontane-Bismarck-bajusza mögött a szájában, és recsegve szétrágta a tojás héját. A sikeres cirkuszi mutatvány után mosolyogva állt ott, és rettentően örült. A hölgyek felnyögtek: ó!, ah! és pfúj!, ugyanis a tojássárgája lecsorgott Grass alsó ajkán.

Miután így ellopta előlem a show-t, ingerkedő pillantással, felteszem, kasub módra, azt kérdezte tőlem, én is meg tudom-e csinálni ezt a kis mutatványt. Halált megvető bátorsággal egy tojást kértem. Rögtön hozott egyet. De borzalom! Túl nagy volt. Olyan tojást hozott, ami egy kicsit túl nagy volt, legalábbis nekem. Csak nem egy kacsatojást tartogatott nekem ez a gazfickó? Kitátottam a számat, amennyire tudtam, szétnyitottam az állkapcsomat, újból és újból megpróbáltam. Nem ment. Az elegáns hölgyek kuncogtak, a férfiak nyerítettek. Ekkor fogtam a tojást, és a tenyeremmel rácsapva a fogaim között betoltam a számba. A nyúlós massza kibukott az ajkaim közül, a tojássárgája az államon lógott, aztán megrágtam az undorító tojáshéjat, és nagy nehezen lenyeltem az egészet. Így végül Kolumbusz tojását csináltam a vetélytársam tojásából.

Amikor Grass vendégei elmentek, leült velem beszélgetni a barátom, és nem kertelt: „Meg vagy őrülve? Ezzel a műsorral nem léphetsz fel Kölnben!” Nem akarom egykori barátom érdemét groteszk túlzással kisebbíteni. De az igaz, hogy ezen az estén olyan veszélytől mentett meg, amire én álmomban sem gondoltam volna. Ezen az egyetlen főpróbán én, az újonc kizárólag újabb dalokat énekeltem, amiket nyugaton még senki sem ismerhetett. Azt vettem a fejembe, hogy nem fogom a kölni közönséget a régi dolgokkal untatni. „Hülyeség! – mondta Grass –, legalább az est felében olyan dalokat kell énekelned, amiket mindenki ismer a lemezeidről. Hiszen ezért jönnek az emberek! És hogyan élvezhetnék az új dalaidat, ha nem hallgathatják meg a számukra ismerőseket?”

Másnap, november 12-én a tegeli repülőtérről Kölnbe repültem. A két Németország felett szálló repülőgépen összeeszkábáltam egy új műsort. Kölnben Peter Laudan várt. November 13-ára, a koncert napjára virradó éjjel elkapott egy kiadós megfázás. Magas láz, rekedtség, torokfájás. A nagy nap reggelén olyan rosszul voltam, hogy sírhatnékom volt, az ellenségeimnek meg persze nevethetnékje. Az NDK-s főelvtársak szempontjából ideális időzítés. Ráadásul milyen nevetséges: a sárkányölő köhög! Egyszer az életben előttem a lehetőség, hogy a nyilvánosság előtt tündököljek, és akkor az egész meghiúsul egy taknyos orr miatt. Az ágyban izzadva és egyfolytában orrot fújva diktáltam a cédulámról az új programot Peter Laudannak, aki legépelte. Ma is látom magam előtt a képet, ahogy Peter az ágyam melletti asztalkánál ül, látom, ahogy az IBM írógép szupermodern gömbfeje vidáman táncol a papíron. Kora délután, amikor elkészültünk, csoda történt velem. Hirtelen az egész megfázás megszűnt. Olyan volt, mint egy csodálatos, sőt, egyenesen Walter Benjamin-i megmenekülés – ami azt jelentette, hogy befészkeltem magam Angelus Novus híres szárnyai alá a jeges szél ellenében, amely a munkás-paraszt paradicsomból fújt a Rajna felé.

A kölni kerékpáros csarnok hatalmas színpadán gyorsan letudtam a hangpróbát. Hétezer ember fért be. Minden jegy elkelt. A hangosító berendezés hipermodern volt, az utolsó sorban, a színpadtól száz méterre ülő hallgató is olyan jól hallott, mintha ott ült volna velem szemben. A technikai csodát – mint mondták – a hangjeleket késleltető eszköz vitte végbe. De akárhogy is – azt vettem észre, hogy ugyanolyan normálisan tudok énekelni, mint otthon a szobámban. És jó meleg volt odabent, a székek kényelmesek voltak. Fiatal voltam, ami azt jelenti, még a régi voltam. Úgy gondoltam magamra, mint az igazi kommunistára a hamisakkal szemben. A gyűlölve szeretett NDK minden életveszélyes betegsége ellenére számomra még mindig a makacs reményt jelentette.

Tisztában voltam vele, hogy rendkívül szűk ösvényen kellett egyensúlyoznom. Kertelés nélkül el akartam énekelni és mondani az NDK-val kapcsolatos – annak idején úgy mondtuk: – építő kritikámat. De a legélesebb támadásaimat – különösen néhány név szerint pellengérre állított pártvezető ellen – a nyugati közönség előtt el akartam hagyni. A legélesebb gúnydalaimat amúgy is elénekeltem és tömegesen el is terjesztettem az évek alatt ott helyben, Keleten, ahol több bátorságra volt ehhez szükség, mint a vasfüggöny nyugati oldalán.

És mellesleg a lényeg: nemcsak vissza akartam menni, de úgy akartam visszamenni, hogy ne kapcsoljanak le a határon, és ne kerüljek egy annál is mélyebb lyukba, mint amiben a turné előtt voltam. El akartam kerülni, hogy a nyugaton élő baloldali-alternatív szimpatizánsaim netán azzal hozakodjanak elő: „Te vagy a hibás! Nem kellett volna itt nálunk, Nyugaton olyan dalokat énekelned, mint a Stasi-ballada, a Népszerű ballada vagy a Kínában, a Nagy Fal mögött.” És én Kölnben – figyelj csak, kedves Heiner Müller – ezt a hibát nagyon okosan és bizonyíthatóan elkerültem.

Mégis tévútra kerültem. Akadt egy közbekiabáló. A legkedvezőbb pillanatban lőtt ki egy verbális rakétát. Felszólított, hogy magyarázzam meg az álláspontomat 1953. június 17-éről. Bevetettem egy dialektikus trükköt: a népfelkelésnek politikailag Janus-arca volt! Félig munkásforradalom a sztálinisták ellen, félig régi fasiszták próbálkozása nem sokkal a háború után. Az igazság az, hogy én erről meg voltam győződve, ugyanis ismertem Hermlin novelláját, A parancsnoknőt, és elhittem annak irodalmi propagandahazugságát. Ismertem ezenkívül Robert Havemann barátom tudathasadásos elbeszéléseit – ő annak idején felelős beosztású elvtársként részt vett a Minisztériumok Háza előtt a Sztálin sugárút építőmunkásaival folytatott egyenlőtlen szócsatában. Ismertem a különböző verzióit is annak a regénynek, amelyet Stefan Heym erről a veszélyes tabutémáról írt. És főleg nem ismertem még a kölni sportcsarnokban azt a kőkemény rabbi-bölcsességet, hogy a féligazság egész hazugság.

Apámnak ezen a napon, november 13-án volt a születésnapja. Auschwitz-felhője éppen a Rajna-vidék felett járt, ezért majom alakjában leugrott hozzám, és leült a mellettem álló harmóniumra, mint egy kintornás majmocskája. Csak én láttam. Ha túl indulatos dalt akartam elénekelni, esetleg hiúságból, akkor vicsorított, és rázta a fejét: „Ne itt Kölnben. Ne itt Nyugaton!” Mégis elénekeltem néhány harapósabb gúnydalt, olyanokat, mint a Tényleg? és az Elegem van!, mert elég nevetséges lett volna, ha ostoba ravaszságból az egész estét politikamentes szerelmi dalokkal tudtam volna le. Persze nem sejtettem, hogy akár a „Csip-csip csókát” is énekelhettem volna egész este, ugyanis az NDK-ból való kiutasításomat a SED vezetése már régen, jóval az utazásom előtt eldöntötte. Csak ezt nem tudta senki.


 

2017-07-11 10:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs