Szeretnék mondani valamit az életemről

Szvoren Edina

Az első mutatvány októberi lapszámunkból: Szvoren Edina prózájának részlete.

Szvoren Edina írásai a Jelenkor folyóiratban>

Anyám hatvan múlt, és festi magát, apám pedig barackmagból készít brossokat, mégsem mondhatom, hogy különös emberek. Csendes, vidéki életükbe nem illik semmi fennkölt vagy alantas. A képzelőerejüket meghaladó dolgok ellen úgy védekeznek, hogy igyekeznek nem gondolni rájuk. Szeretik a gondozott temetőket, a kiadós telefonbeszélgetéseket. Sok az ismeretlen jóakarójuk. Talán mert anyám ért az adóbevallásokhoz, van, hogy teli zacskó magozott meggy lóg a kilincsükön, aprósütemény, bizánci mazsola. Ha rájuk gondolok, gyerekkorom háromszintes babaházát látom magam előtt, amelynek mozgatható fejű, nemi szervek nélküli lakói morzsaporszívót tartanak kezükben, s akik küszöbben, kábelekben sosem botlanak el.


Mérsékelt, fegyelmezett emberek. Ha rossz hírt hallanak, először kinéznek az ablakon. Megnyugtatja őket az előkert látványa, amit anyám népesít be ingó fejű tulipánokkal. Cserjékkel, amik áttelelnek, fűszernövényekkel, amelyek elriasztják a rovarokat. Ha nem elég kinézni az ablakon, elsétálnak a Lábatlan-hídig, hogy szemügyre vegyék a derék horgászokat. A damilt motoros csévélő szedi a tárcsaházba, erről apám szépen, megindultan tud beszélni. A szüleim néha még mostanság is úgy érzik, magyarázatra szorul, hogy hatvanéves korukban összeszedték a cókmókjukat, és a fővárosból elköltöztek vidékre, közben pedig félek, hogy elfelejtenek fontos dolgokat. Először házat vásároltak. Megvettek egy L-alakú házat, ahol azelőtt cigányok laktak, s csak az után pattant ki az ügyem. Attól tartok, eljön az idő, mikor elfelejtik, hogy nem előlem menekültek el.


Apámék sokra tartanak, mert tudósok közelében dolgozom egy csöndes, hegyvidéki laboratóriumban, ezért nem szívesen gondolok arra a pillanatra, amikor a letartóztatásom híre eljutott hozzájuk. Úgy tudom, valaki fölhívta őket. Nekem mindenesetre nem volt erőm, hogy beszéljek velük.


Másképp gondol a szeretteire, akinek órákat kell utaznia, hogy megölelje őket. Nekem márpedig, ha meg akarom látogatni a szüleimet, vonatra kell szállnom. Térdemen nyitott könyvvel, öt és fél órán keresztül hallgatom az utastársak csúnya emberekről és szép gólokról szóló társalgását. Nem ítélem el őket sem azért, hogy beszéd közben csámcsogva táplálkoznak, sem pedig azokért a mondatokért, amelyekkel föl-alá futkosó gyerekeiket fenyegetik. Tudom, hogy nincs más választásuk. A könyvemmel meg akkor is lassan haladnék, ha csönd lenne körülöttem. Nem tudok figyelni, és egy kicsit azt hiszem, nincs is mire. Nem tudom, mi történt velem, de talán nem igaz maradéktalanul, hogy ez az egész egy hanyatlási folyamat része.


Beidéztek a rendőrségre. Vád alá helyeztek, bíróság elé állítottak, majd egy évekig tartó hercehurca után néhány hónapra börtönbe kerültem. Gyorsan ment minden, és ki lehetett bírni – a nagy dolgoknak legalábbis kitaposott útja van, ezért rendszerint jelentéktelenebbnek látszanak, mint a kicsik. Nem féltem, és különösképpen nem szégyelltem magam, de megrémisztett a gondolat, hogy a szüleim kilincséről eltűnhet a bizánci mazsola. Megfordult a fejemben, hogy talán akkor teszek jót velük, ha a jövőben elkerülöm őket, de mikor kikértem a véleményüket, magukhoz öleltek, és azt mondták: mindörökre a lányuk maradok. Mi mást mondhattak volna. Apám makacsul hisz abban, hogy józanul sosem csináltam volna ilyet. Állatokkal láttak.


A szabadulásom óta havonta, kéthavonta meglátogatom a szüleimet. A szobát, amit új házukban fönntartanak nekem, maguk takarítják gondosan, közösen. Sosem érkezem bejelentés nélkül, de ők azért hetente cserélik az ágyneműt, a vázában a virágot, vizet, tápoldatot, a régi, fekete-fehér tévé tetején a spenótzöld horgolt terítőt, ami a hírolvasók homlokára lóg. A szüleim úgy mondják: a szoba, ahol meghúzhatod magad. Nem szólok érte, nem javítom ki őket, pedig én nem szeretem, mikor így beszélnek. Hiszen senki nem üldöz, nem mentem tönkre, és megvan a magam – különös, mindennapi – élete. A munkahelyem is megmaradt, igaz, saját érdekemben áthelyeztek. Akkor kerültem föl a laboratóriumba. Aki nekem rosszat tett, mert képzeletével egészítette ki, amit nem láthatott, s egy szűk vonatfolyosón a fülembe súgott egy otrombaságot, az sem ártani akart. Az emberek szeretik a szójátékokat. Szodomica: ezt súgta fülembe az a férfi a vonaton. De ez kirívó eset. Egy bolti pénztárosnak egyetlen munkanapon több konfliktusban van része, mint amennyiben nekem volt egész eddigi életem során. S ha mégsem így volna: könnyebben viselem, mint a pénztárosok. A laboratóriumban egyedül az italautomata zajos. A tudósaink csöndben rögzítik az adatokat, csöndben ellenőrzik a határértékeket. Aki itt dolgozik, sok mindent kibír, és azt mondják, kötélből vannak az idegei, mint M. tanársegédnek vagy F. mérnöknek a dozimetriáról.


Furcsa, nem furcsa, korábban sokat veszekedtünk. Szabadulásom óta viszont szolid békében, szelíd szomorúságban telnek a szüleim házában töltött idők. Legalább, amíg ott vagyok velük, megpróbálok könnyíteni a terheiken. Segítek kerítést mázolni, gallyat gyűjteni apámnak. Ha kell, fölmászom az almafára, ha kell, beugrom az aknába, ahol térdig áll a víz. Elnézem anyámat, amint kifesti magát, aztán kikísérem a kertkapuig. Nem akarom zavarba hozni: sosem ajánlkozom, hogy elkísérem a piacra, a fodrászához vagy a könyvtárba, ahol heti tizenkét órában, nyugdíj mellett dolgozik. Figyelem apámat, ahogy a barackmagját farigcsálja, a biztosítótűt óvatosan a csonthéjba feszíti, aztán hagyom, hogy hunyorítva az otthonkám hajtókájára próbálja a brosst. Csorbának látom a vésőt, és tudom, barackmagból sosem elég, de apám váltig állítja, nincs szüksége semmire. Élete fájdalma, hogy nem lehetett szobrász, s hogy a brosstű ma már nem divat. Nem is látszik, hogy azelőtt cigányok laktak itt, bizonygatják a szüleim. Hatan voltak: két felnőtt, négy gyerek. A szüleim történeteket mesélnek róluk, a szegénységükről, a rossz fogaikról. Anyám lombseprűvel összeszedi az avart, apám egy fekete zsákba lapátolja a leveleket, én pedig csomót kötök a zsákra, és átlódítom a kerítés fölött, ki, az utcára, ahol nem járok máskor, csak vonattól jövet, vonathoz menet. Történt, ami történt, nem akarok több bonyodalmat.

 

(…)

2016-10-10 09:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs