Kapaszkodás a versbe

Ágoston Zoltán beszélgetése

Bertók László

Decemberi lapszámunkat – a költő születésnapjának apropóján – Ágoston Zoltán és Bertók László beszélgetésének részletével ajánljuk.

Bertók László írásai a Jelenkor folyóiratban>

– Ágoston Zoltán: Beszéljünk a most megjelenő Firkák a szalmaszálra kötetről, ennek kapcsán is a két nagy témáról, a betegségről meg az öregségről, amelyek egymás mellett állnak a kötetben, ugyanakkor el is különülnek egymástól, hiszen, ahogy ezt a Rajtad áll című kétsoros mondja: „Rajtad áll vagy bukik, hogy kitessék: az öregség több mint a betegség”. Részletes leírásra kerül mindkettő, ugyanakkor megjelenik a kettő egyenlősítésével vitatkozó küzdelem és dac is, például a Tanács című versben: „Fáj, leszakad a vállad, a nyakad? Emeld magasra a homlokodat” vagy egy Radnóti-rájátszással a Gerinces címűben: „Legalább ne csak meggörnyedve járkálj, halálraítélt, ha így is, úgy is fáj”. Beszéljünk egy kicsit arról, hogyan is van ennek a kettőnek a viszonya, és lehet-e azt mondani, hogy az ember az öregség állapotából rálát az életére, van-e olyan perspektíva, ahonnan egyben tudja látni az egészet?

– Bertók László: Azt hiszem, ehhez valami kegyelmi állapot kellene, mert általában a pillanat vezérel. Régen is azt mondtam, hogy azt írom, amit élek, és most is ez a helyzet. Küzdelem zajlik, az általad idézett sorok is arról szólnak. Ami megszületik, az el is múlik, de ezt nem szabad lemondóan és passzívan tudomásul venni, hanem, ha másképp nem, akkor szóval, de elsősorban akarattal, gyógyszerrel, mozgással valamiképpen szembeszállni és igyekezni megmaradni ugyanannak, aki mindig is voltam. Nem véletlenül az a címe a könyvnek, hogy Firkák a szalmaszálra: egyrészt firkák, mert én magam is úgy érzem, hogy ezek nem nagyszabású versek, nem olyanok, mint amilyeneket korábban írtam és amire törekedtem, hanem pillanatnyi benyomások, ami ugyanakkor mintha valami desztillált része volna annak, amit megéltem, amit gondolok a világról. Az egyik frappánsabb, sikeresebb, a másik kevésbé az, ezért nevezem firkáknak. Nagy elődeimként említeném Arany Őszikéit, az öregkori verseit, vagy – ugorjunk egy nagyot – Határ Győző Télikéit. Egyik fiatalabb volt mint én, amikor írta, a másik öregebb volt már, de azt hiszem, valahogy ők is erre gondoltak. Ahogy Arany írja: „Isten veled, jobb részem arany álma! / Hű Toldi, Csaba, isten veletek! / Oly messze a cél, oly magas a pálma! / Rég törve lelkem, és a test beteg.” Vagy ahogy a tavaly megjelent könyvemben, az Ott mi van?-ban írom: „Most akkor az utolsó szalmaszál tart, / vagy firkáid tartják a szalmaszálat?” Ez egy kicsit nagyképű vagy talán nagyon is emberi dolog. Hogy mivel ebbe bele tudok kapaszkodni, mivel sok minden nem megy már, néha-néha sikerült elkapni egy ilyen szalmaszálat, felkapni a tollat, megírni ezt a firkát, ami talán segített abban, hogy a szalmaszál is tart még.

– A könyvben hol áttételesebben, hol meg közvetlenebbül, megjelenik a vég kísértete. Van, ahol sejtelmesen, máshol ironikusan, nyersebb formában. Az egyikre példa az Ami utolér: „Mozogni, menni el, menekülni tőle, hogy amíg utolér, ne legyen előnye”. A másik példa a Szelektív ingeráram című: „Szelektív ingeráram, ultrahang, / amit mégsem, azt majd a nagyharang”. Ez egy fanyar viccel, szinte vállrándító gesztussal utal a végre, ugyanakkor az egészben folyamatosan jelen van a groteszk minőség a megszólalásban, amit Roskó Gábor rajzai fel is erősítenek. A személyes vonatkozáson túllépve számomra a lét törékenysége, esendősége az, ami a korábbiaknál is erősebb hangsúlyt kap ebben a kötetben. Te mennyire érzed ezt így?

– Korábbi verseimben is már, az elmúlt tizenöt-húsz évben is (amit Csűrös Miklós a kései költészetemnek nevezett, és most Nagy Imre újonnan megjelent könyvének is ez lett az alcíme) előjöttek már ezek a dolgok. Amikor egyszer csak úgy éreztem, hogy a szavak elveszítették eredeti jelentésüket és a hosszúkákban a szinonimáik felsorolásával, zárójelekkel, kérdőjelekkel próbáltam pontosítani őket, ez már az esendőséget, az emberi egyénnek és fajnak is a mindenséggel, elmúlással szembeni kiszolgáltatottságát jelzi. Ennek tudomásulvételében és elviselésében talán segíthet az, ha az ember egy kicsit ironikusan fogja föl a dolgokat és nem egy az egyben.

– Van egy nagyon erős metaforád egy helyt, a vers mint anyaöl, amihez menekülni lehet.

– Igen. Ha jól emlékszem, olyan környezetben tűnik fel ez a motívum, ahol az ifjúságomban történt bebörtönözésre emlékezem, mikor is a vers a menekülés lehetőségét jelentette. A környezetem azt gondolta, amit anyám is mondott, hogy „Ha a versekért becsuknak, ne írj verset”. Hogy majd abbahagyja és bólogató János lesz belőle, ha nem, akkor nagy ellenálló. Én egyik sem lettem, de elmúlt egy-két év és újra írni kezdtem, és bizony nagyon sokáig tartott, amíg rátaláltam egy hangra, amiről azt gondoltam, hogy az enyém. Ezekről a kétsorosokról még annyit, hogy régebben, úgy ötvenéves korom körül is írtam ilyeneket Magyar epigrammák címen, de korábban is. Mindig tetszett nekem ez a forma. Arany János is írt ilyeneket.

– Meg Csorba Győző.

– Igen, a Noteszlapok például. „Szigorú rendeletbe kéne adni, kinek mit van joga mutogatni”, írta Győző. Vagy Aranynál, hogy „Itt nyugosznak a honvédek: Könnyű nekik, mert nem élnek!”. Mindegyikben szarkazmus van. De Goethét is említhetném. Mikor harmadikos gimnazista koromban mellhártyagyulladással otthon feküdtem Vésén, könyveket hoztak nekem a paptól. Többek között egy Goethe-kötetet is, amit Szász Károly, a püspök fordított, Ebben voltak kétsorosok is, az egyik így szól: „Sohse felelsz ellenidnek, kik úgy megmartak? – Hát te szeretsz oly útra lépni, mit teleszartak?” Vagy Kiss Józseftől ez: „Hétszer tíz év egy emberélet – félig elalszod, félig elfecsérled”. Ezeket gimnazista koromban olvastam, azóta bennem éltek.

2011 novemberétől 2012 augusztusáig kilenc hónapig nem írtam verset, amikor harmadszorra-negyedszerre katéterezték a szívemet, és a szívklinikán feküdtem, és mivel nem tudtak egyik karom erein sem fölmenni, ezért ágyékon keresztül érték el a szívemet. Utána keményen „befásliztak” az ágyékom körül, hogy ne tudjak mozogni, mert ebben el lehet vérezni. Huszonnégy óráig kellett így feküdnöm. Nagyon kényelmetlen volt, nem tudtam elaludni. Valamikor este tizenegy körül jött egy éjszakás doktornő, aki azt mondta nekem: „Magát aztán jól megkínozták!” Ott írtam, illetve jutott eszembe (persze ezek csak akkor maradnak meg, ha az ember leírja) az első ilyen kétsoros. Van egy olyan mondás, hogy „Nem látja a fától az erdőt”, amit megfordítottam úgy, hogy „Aki millió esetet lát, / az látja-e az erdőtől a fát?”. Utána pedig a Hullámfürdőbe jártam, ahol a reumatikus bajaimat kezelték: fürdő, vízi torna, masszázs, ultrahangos kezelés, és akkor született a „Szelektív ingeráram, ultrahang, / amit mégsem, azt majd a nagyharang”. Aztán jöttek egymás után ezek a versek. Már a mostani kötet leadása óta is összeállítottam két csokrot a kétsorosokból. Egyelőre úgy érzem, hogy ez tart életben.

 

(A teljes beszélgetés az archívum jövő februári frissítésekor lesz elérhető. A Jelenkort megrendelheti nyomtatott és pdf-formátumban is.)

2015-12-12 13:45:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs