Mivel civil munkám ugyanolyan elmélyült figyelmet kíván, mint az írás, nem vagyok termékeny szerző. Öt kötetem jelent meg eddig, kiadás előtt a hatodik. Folyóiratokban viszonylag rendszeresen publikálok, a Jelenkor ban most először – annak ellenére, hogy Pécsett voltam diák, s valamikor bejártam Szederkényi Ervin főszerkesztő szemináriumára. Kéziratot küldeni valamiért mégsem volt merszem, talán mert olyan nagynevű helyi szerzők csoportosultak mindig is a lap körül, akik mellett, úgy gondoltam, úgysem rúgnék labdába.
Szenvedélyes olvasó vagyok. Nap nálam nem múlhat el anélkül, hogy legalább száz-százötven oldalt el ne olvassak egy könyvből, akár már századszorra is. Az olvasás puszta élvezete mellett ezt szövegtanulmányozásnak hívom, hiszen az írást is tanulni kell, amire mind a mai napig nem találtam hatékonyabb módszert. Ha okosan válogatja meg az ember, kit olvas, nagyszerű mesterségbeli tapasztalatokra tehet szert. Mivel az angolszász prózán nőttem fel, többek között Cheever, Malamud, Capote, Updike műveit forgatom – hogy csak a közelmúlt nagyjait említsem.
Negyvenéves írói munkássággal debütánsnak lenni egy lapnál furcsa, de felemelő érzés. Mintha újrakezdené az ember azt a gyötrelmes, fájdalmakkal és örömökkel teli küzdelmet, ami az írói pályafutást általában jellemzi. Ám ha ezt olyan színvonalú folyóiratnál teszi, mint a Jelenkor , akkor, azt hiszem, nincs restellnivalója.
A lecsúszott zsindely Ahogy befordult a sarkon, megrökönyödve tapasztalta, hogy át kell mennie a túloldalra, mert egy építési állványzat elzárja az útját. Reggel, mikor munkába ment, az állványzatnak még nyoma sem volt, és semmi jel nem utalt arra, hogy itt valami készülődne. Eloldalazhatott volna a járda és az úttest közötti keskeny sávban, de veszélyesnek találta: az utca meglehetősen nagy forgalmat bonyolított, a belváros lakóinak jelentős része ezen az útvonalon hajtott ki az elkerülőre. Így az átkelés sem tűnt biztonságosnak, mert zebrát nem festettek fel, száz métereket visszagyalogolni meg nem akart. Mérgelődött magában, még akkor is, mikor átérve láthatta, hogy második szomszédja, Lőw fogott valamiféle felújítási munkálatokba. Ezen nem is csodálkozott, mert a Lőw mindig fogott valamibe, anélkül, hogy neki erről egy szót is szólt volna. Általában mindenről tudott, ami az utcában történt, de Lőw nem szokta megosztani vele a terveit. Kíváncsi lett volna, van-e területfoglalási engedélye, mert csak így önkényesen lezárni az utca egyik felét a gyalogosforgalom elől – na, ez éppen a Lőwre vall. Úgy tenni, mintha lenne engedélye, miközben nincs.
Megállt, mint aki a forgalom gyérülésére vár, hogy visszajusson a megszokott oldalra, de inkább csak azért, hogy alaposan szemügyre vegye az állványzatot. Irdatlanul magasra nyúlt, felért egészen az eresz aljáig, a legfelülre fektetett pallóról pedig akár a tetőre is fel lehetett jutni. Komplett homlokzati felújításról lenne szó, töprengett magában, esetleg a tető újracserepezéséről? De hisz sehol sem látott omladozó vakolatot vagy megsérült zsindelyt, minden a legnagyobb rendben tűnt Lőw házán, mégis felújításba kezd ez a zsidó. Nem tudta róla, hogy zsidó, csak önmagában nevezte annak, mert mindig mindenre volt pénze, és mindig az elsők között járt, ha házfelújításáról volt szó.
Tekintete átvándorolt a saját házára, a valamikor fehérre festett, ma már szürkének is aligha nevezhető homlokzatra, majd a kifakult palatetőre, amit már évek óta tervezett átrakatni, de sosem bírta rávenni magát. Nem kellett tüzetes szemlét tartania ahhoz, hogy észrevegye, valamivel a kémény alatt az egyik pala meglazult, lecsúszott, annyira, hogy jó faliórányi lyuk keletkezett a helyén, amelyen eső, hó simán befolyhat. És bizonyára be is folyt, csak nem figyelt fel rá. Eddig valahogy eszébe sem jutott, hogy alkalmanként ellenőriznie kellene a tető állapotát, úgy gondolta, ha egyszer megcsinálták, az úgy is marad, időtlen időkig. És mivel az utca túloldalán is csak elvétve közlekedett, sohasem jutott eszébe, hogy direkt azért menjen át, hogy felnézzen, rendben van-e minden. Lám, ennek a Lőwnek van gondja rá, pedig két kamaszgyerek lóg a nyakán, plusz egy beteges feleség, akit akkor látni csak, mikor háziköntösben kiles a középső ablakon, hogy megnézze, merre jár a postás.
Szerencsére tiszta égbolt és vakítóan tűző nap nézett vissza rá, ahogy fejét még hátrébb döntötte, még így délután ötkor is, úgyhogy ijedtsége enyhült valamicskét, de ettől fogva az a lecsúszott pala maradt gondolatainak középpontjában. És nemcsak ezen a napon, de a rákövetkezőkön is. Létrája nem volt, hogy felmásszon, és megnézze, mekkora a baj – valószínűleg fel sem mert volna mászni olyan magasra, ha lett volna is –, cserepes meg ezért a munkáért nem fog kijönni neki. Arra gondolt, ha a Lőwnél elkezdenek dolgozni, megkér egy munkást, másszon át a tetőkön az övére, és tolja a helyére azt az átkozott palát. De belátta, hogy teljesíthetetlen az elképzelés, mert mire odáig vergődne, összetörne egy csomó másikat, és őt szidná valamennyi szomszédja. Végső kétségbeesésében arra is gondolt, hogy a kerekeken álló állványt áttolnák az ő háza elé, s arról javítanák ki a hibát – elvégre miért is ne. Ha van kereke, akkor bizonyára tolható is, a járda állapota is lehetővé tenné. De belátta, hogy túl nagy macera ez egyetlen vacak zsindelyért, és Lőwtől sem szeretne akkora szívességet kérni, amit később megbánna.
Egyre nagyobb irigységgel nézte, ahogy Lőw házán a munkások elkezdték a felújítást, és nem lazsálva egyetlen percet sem folyamatosan dolgoznak. Honnan szerezte ez a zsidó ezeket az embereket, amikor a város kézműveseinek a színe-java már rég Ausztriában dolgozik? Ha ő most elkezdene tetőfedőt keresni, a talpát is lejárhatná, akkor sem találna egyet sem. Honnan vannak másoknak kapcsolataik, mikor neki nincs? Egy öreg üvegesen kívül, aki hűségesen gitteli az ablakait, de csak azért, mert egyszer elintézett neki valamit az önkormányzatnál. Márpedig kellene valaki, aki azt a nyomorult palát a helyére tolja. Nem maradhat így a tető, egy nagyobb szél belekap, és viszi az egészet.
Tehetetlenségében a felfedezést követő napon felment a padlásra, fogott egy lécet, és óvatosan megpróbálta alulról a helyére igazítani a lecsúszott elemet. Az sem lenne baj, gondolta, ha nincs rögzítve, ha a másik alá be tudja tolni, talán ott marad egy ideig. De a palának épp csak annyi kellett, hogy megemelje, máris leszánkázott a tetőn, bukfencezett egyet az esőcsatornában, és ezer darabra tört a járdán. Még jó, hogy nem esett senkinek sem a fejére, mert a járdát elfelejtette lezárni. Lesietett, összesöpörte a törmeléket, s Lőwnek, aki az állvány alól kiáltott oda neki, hogy mi történt, nem válaszolt. Fogott egy műanyag lavórt, felvitte a padlásra, nagyjából becélozta a lyukat, és alája rakta.
Ez a látszólag jelentéktelen eset újból felvetette azt a régi dilemmát, hogy nem kellene-e mégis lakás után néznie. Egyedül élt már vagy hat éve, gondja sokkal kevesebb, ideje sokkal több lenne, és folytathatná kedvenc hobbiját, az amatőr rádiózást. Észre sem veszi, és nyugdíjas lesz, amikor már végképp nem bír ekkora házzal, a költözéshez pedig semmi kedvet nem érez majd.
Az volt a baj, hogy most sem érzett. Túlságosan bonyolultnak tartotta, a lakáskereséstől egészen a beköltözésig, s az volt a véleménye, hogy meghaladná a türelmét. Mellesleg ennek a háznak sem volt magas a rezsije, vizet csak tisztálkodásra használt, télen a konyhát meg a hálószobát fűtötte, elektromos áram pedig jószerivel csak a televízióhoz kellett. És nemegyszer érezte úgy, miért is ne érdemelné meg, hogy kertes házban lakjon, amikor az egész életét átdolgozta, és megbecsült polgára lett egy tisztességesen működő városnak. Igenis, megérdemli, így a költözés egyre csak halasztódott. S akkor mindig történnek olyasmik, mint most ez az eset is a palával, amik újból és újból a felszínre hozzák a kérdést, és hetekig nem hagyják nyugodni.
[…]
