Az Elvarázsolt Völgy

Tatár György
Cimkék: tatár györgy

Nyári duplaszámunkból ezúttal Tatár György nagy ívű esszéjének első három szakaszát mutatjuk ízelítő gyanánt.

Tatár György írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

1.

Max Weber egyik legizgalmasabb fogalmára, „a világ varázstalanítására” (die Entzauberung der Welt) szomorú sorsot kényszerített az újkori szekularizációval történő egyoldalú azonosítása. Webernél a vallásos világértelmezés és életvitel még nem feltétlenül volt ellentétes ezzel a varázstalanítással, hiszen korai megjelenéseit éppen a bibliai prófétáknál véli felfedezni. Az ázsiai népi vallásosság kortárs világát egyenesen azzal jellemzi, hogy az megmaradt a világ mint „elvarázsolt kert” képénél. Tegyük hozzá, elvarázsoltként természetesen soha nem jelenik meg a benne lakók előtt, csakis azok számára, akik már az elvarázstalanodás folyamata felől tekintenek rá vissza. A varázsfosztott világ lakóinak azonban általában nem teljesen tiszta a lelkiismerete: továbbra is tudomásuk van ugyanis sporadikusan előforduló „elvarázsolt kertekről”, csak éppen a létezésüket vitatják el. Ugyanakkor figyelmes olvasásra előtűnik, hogy mindeközben maga Weber voltaképpen két különböző jelentéssel ruházza fel alapul szolgáló világfogalmát, és ingadozva lebeg a kettő között. Egyikük a világ filozófiai értelemben vett fogalma, azaz hogy az érintett kultúra mit is ért a létezés mindent átfogó eszméje, a kozmosz vagy univerzum alatt, míg a másik az érintett vallás vagy világkép eszméje a világ világiságának, a mindenekelőtt a keresztény hagyományból ismert és döntően az e világon túlival szembeállított szintjéről. Ez az utóbbi kétértelműség lehet a legfontosabb oka a már említett félreértésnek, amely hozzájárult a varázstalanítás leszűkítő azonosításához a szekularizációval. Amit a varázstalanítás valójában lehánt a világról, az a kitüntetett helyek és idők kitüntetettsége. Még pontosabban: e kitüntetettségnek a nem konvenciózus, hanem valóságos volta. Jellegzetesen ebbe a körbe tartozik például a mitikus vagy irodalmi alakok valóságának a kérdése. Valódi létezésük tagadása körül feltétlen egyetértés uralkodik, miközben létezésüknek adott esetben nyilvánvaló jeleit képesek nyújtani, ha mással nem, azzal, hogy újabb alkotók újabb alkotásaiban is képesek fellépni. Egy teljesen varázsvesztett világban mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a különböző művekben azonosként megjelenő hős csak látszólag lehet ugyanaz, valójában szigorúan egyedi alkotók szigorúan diszkrét hőseiről van szó, és hogy a legjobb esetben is művészi hatásról beszélhetünk, semmi többről. Hogy különböző korokban, különböző alkotók különböző műveiben esetleg egy és ugyanaz a hős léphetne fel, ezt az irodalomról mint művi valóságról szóló képünk teljesen kizárja. Metaforaként megengedett, hogy az egyik mű mágikus hatásáról szóljunk, amit a másik műre gyakorolt, de a távolra hatás fizikai fogalmához hasonlóan ez is meghaladottnak minősül. Hogy egy jelenbeli nagy mű ráadásul egyenesen visszahathasson múltbeli alkotásokra, az végképp csak az újrainterpretálás kérdéseként vetődhetik fel, még abban az esetben is, amikor be kell vallanunk, hogy a hajdani alkotás egykori valós jelentése számunkra immár felderíthetetlenné vált, nem utolsósorban a jelenbeli mű befolyásának következtében. Talán egyedül Harold Bloom részben a kabbalára épített irodalomelmélete engedi meg az irodalmi hatás nem metaforikus azonosítását az emanáció hagyományos filozófiai fogalmával. Még Hajdú András, izraeli zeneszerző is, miután körülírta azt az erős benyomást, miszerint Mozart muzsikájában minden egyes hang pontosan olyan és ott van, amilyennek és ahol lennie kell, csupán kérdésként tudja fölvetni, hogy de hát honnan tudta ezt Mozart.

A. A. Milne Micimackójának a legvégén a könyv két főhőse, Róbert Gida és mackója elbarangolnak egészen az Erdő végéig, és megérkeznek az Elvarázsolt Völgybe, ahol „ami csak előfordult a világban, az mind ott volt velük a Völgyben”. A könyv zárómondata szerint pedig bármi történjék is velük ezután és bármikor, ők ketten az Elvarázsolt Völgyben mindig játszani fognak. A Micimackó minden hűséges olvasója tudja, hogy ez az Elvarázsolt Völgy valóságosan létezik, hogy felkereshetően ott lapul valahol a könyvespolcán, és bármi történjék is vele bármikor, ha kézbe veszi a könyvet, ott fogja találni a kisfiút és mackóját, akik ott csakugyan és valóságosan mindig játszani fognak. A Völgy pereménél a varázstalanodás megtorpan.

 

2.

A Felvilágosodásnak nevezett történelmi korszak óta – ahogy ezt unos-untalan leszögezni szokás – minden gondolatnak, fogalomnak, meggyőződésnek az Ész ítélőszéke elé kell járulnia, némelyiknek akár többször is. A szóban forgó bíróság dönt az elébe járulók létjogosultsága felől, s még adott esetekben vitatható döntéseit is illik elfogadni, hacsak nem akarja magát az ember az éppen aktuális paradigmán kívül találni. Magának az ítélőszéknek a képét nem nehéz magunk elé idézni: a bíróság nyilván egy hatalmas, nehéz homályú épület valamely magasba vesző csarnokában ül össze valami emelvényen, fehéren világító parókákkal és súlyos talárokba burkolózva. Képsorunk azonban az ítélet kimondásával mindig megszakad, és ez nem véletlen. A bíróság legsúlyosabb ítéletét ugyanis olyankor hozza, amikor a vádlottat a nemlétezés bűnében találja vétkesnek, és ezt sikerül is – saját kritériumai szerint – rábizonyítania. A bíró kalapácsa koppantott, a védők elnémulnak. De hogyan tovább? Mi történik a vádlottakkal? Odáig elég nyilvánvaló, hogy a tárgyalás végeztével az őrség köteles elvezetni őket, elvégre az Észnek és idős társainak is kell valamikor vacsorázniuk. Meg hát egyszer nyugovóra is kell térniük, méghozzá nagyon is óvatosan, hiszen Goyától azt is pontosan tudjuk, hogy az ész álma szörnyeket szülhet. Nem létezőket ugyanakkor nem lehet tömlöcbe se dugni, hiszen senki nem tudná eldönteni, hogy megszöktek-e vagy sem. Talán csak egyszerűen szélnek eresztik őket valahol, abban bízva, hogy nemigen bukkannak fel lakott területen többé. Vagy ha mégis, akkor lehet számítani a már felvilágosult polgárok bejelentéseire. Persze az az eshetőség sem elképzelhetetlen, hogy az ítélet tudomásulvételét követően visszasomfordálnak abba a valóságukba, ahonnan a bíróság elé lettek citálva, s ha identitásukban kissé megrendülten is, ugyanott folytatják rejtélyes és gyanús üzelmeiket, ahol a tárgyalás kedvéért abbahagyatták velük. A bíróság maga elé képes idézni őket, de eredeti valóságukba nem eredhet a nyomukba, hiszen az egész ítélkezés abból meríti a létjogosultságát, hogy előzetesen gondosan körülhatárolta saját illetékességi körzetét. Ha ezt a határt megsértve utánuk eredne, ezzel aláásná a legitimitását, és ítélnie kellene saját maga felett is, mint a spekulatív ész egyik tapasztalatilag megalapozhatatlan hóbortja fölött. Ez természetesen fogdmegjeire is érvényes. Ezen a ponton Nietzsche nyomdokain haladva be kell látnunk, hogy már magának az Ész ítélőszékének a fogalma is tartalmaz homályos utalást a moralitásra. Úgy tűnik, az Észnek vannak bizonyos morális kötelességei, s az ismeretelméleti problémákon túl a megidézett létezőknek kifejezetten morális kötelessége is a bíróság előtti megjelenés. Morális kötelességüket nemlétezésük sem csorbítja, vagyis szégyellniük is illik nemlétezésüket. A bíróság persze fütyül a megbánásukra. Az elítélt fogalmak és meggyőződések ezúttal hasonló helyzetbe kerülnek, mint Szókratész, legalábbis ahogyan Hegel érti. Bűnös nemlétezésüket ugyan ők maguk nem ismerik el, ugyanakkor azonban az ítélőszék törvény szerinti illetékességét feltétlenül elismerik, ezért a törvénytelen menekülésről önként lemondanak, mert daimónjuk, ha van, nemet mond a szökésre. Ők is elmondhatják, mint a nagy görög ironikus, hogy ők most elmennek, míg az őket elítélők itt maradnak, ám hogy melyikük jár jobban, azt egyedül az isten tudja.

Az Ész ítélőszéke révén a valóságos létezésüktől megfosztott, és így nemlétezésre ítélt entitások surrogó lélekrajokként mind hazatérnek eredeti valóságukhoz, azok közé a könyvek közé, ahonnan felhívták a figyelmet magukra. Érdekes aszimmetriát vehetünk itt szemügyre. Az Ész kénytelen maga vonta határai között tengetni immár tisztán tudományos életét, akárcsak egy nomád támadások elhárítására körülépített szekértábor, míg a valóságból száműzöttek kedvükre csavaroghatják be saját világaikat, vagy kényszeríthetik ki váratlan megjelenéseikkel az ítélőszék újbóli összeülését. Szabad mozgásuknak, csatangolásuknak alig van korlátja. Az Ész pedig ugyan le nem hunyja a szemét, mégis szakadatlanul szörnyekkel kényszerül álmodni.

 

3.

A nagy héber író, Smuél Joszéf Agnon Hűségeskü című elbeszélésének főhőse, Jaakov Rechnitz Jaffán él, a tenger szépének hívott városban, ahol „a partot hullámok borítják el csókjaikkal” a kéklő égboltozat alatt. A történet még sok-sok évtizeddel Izrael állam létrejötte előttről való. Rechnitz a kenyerét gimnáziumi német- és latintanítással keresi meg, miközben – szinte titokban – a tenger növényeinek világhírű tudósa, tengerbiológiai szakfolyóiratok körülünnepelt szerzője. Számos oka volt annak, hogy élete színhelyéül Izrael földjét választotta, de a tenger és annak élővilága iránti szenvedélyes szeretete mindegyiket felülmúlta.

Pályafutását az Osztrák–Magyar Monarchia egyik egyetemén kezdte, ahol természettudományokat tanult. Diákidejét teljesen tanulmányainak szentelte, szobájából jóformán ki sem mozdult, s úgy tűnt, egész későbbi életét is az egyetem falai közt fogja majd leélni valamelyik természettudomány szolgálatában. Egyik éjszaka azonban történetesen Homéroszt olvasott. Hirtelen mintha tenger hullámainak csapdosását hallotta volna. A különös az volt, hogy Rechnitz, aki egy kis kelet-európai falucskából érkezett, sosem látott tengert. Gyorsan becsukta hát a könyvet, és a füleit hegyezte. A hang mind bőségesebben áradt, dörgött és morajlott, közbe-közbe elhaló zubogással kapkodva lélegzetért. Az ablakon kitekintve meg kellett állapítania, hogy az éjszakai égen a hold és a csillagok ragyognak a felhők között, békesség és csend honol odakint mindenütt. Mikor visszatért a könyvhöz, minden kezdődött elölről. A hullámok ökle a parti sziklákat döngette, a zúgás minden egyebet elnyomott. Félretette hát a könyvet, és az ágyába bújt. A cselekménynek ezen a pontján Agnon egy rejtélyes mondattal folytatja: a hangok ugyan elnémultak, de az a tenger, amelyet Rechnitz hallott, zengését boltozatként borította fölébe, amely aztán végtelenné terjeszkedett, míg a hold a víz felett lebegett, hűvösen, édesen és félelmesen.

E naptól fogva éjszakáról éjszakára ezt a morajló tengert hallgatta, nappal pedig – tanulmányait korlátozva – Homérosza mellett tengeri utazásokról szóló könyveket bújt, míg egy botanikus barátja fel nem hívta figyelmét az algákra. Még el sem búcsúzkodtak, amikor Rechnitz már tudta, merre keresendő az élethivatása. Felülmúlhatatlan humorával Agnon ezután már csak annyit fűz hozzá, hogy ez a történet a Homérosz-olvasással és mindazzal, ami belőle fakadt, feltehetően csak mese. „Ám annak ellenére, hogy semmilyen bizonyíték sem áll a rendelkezésünkre, azt illetően, hogy miért is választotta Rechnitz éppen ezt a hivatást, kételyeink csekélyebbek, mint minden egyéb magyarázat esetében.”

A tenger puszta fogalma mit sem segít annak, aki még sosem látta. Analitikus úton talán kifejthető belőle, hogy jelenléte alighanem zajjal jár. Ez azonban csak egy gondolat, ami teljes némaságban is hagyja gondolni magát. A különbség legalább akkora, mint a Kanttól említett különbség a zsebembe képzelt száz tallér és a valóságos száz tallér között. Mint tudjuk, a tapasztalattól elszigetelt gondolkodás legalább olyan üres, mint amennyire a fogalmat nélkülöző szemlélet vak. Az általában vett tenger fogalma persze minden további nélkül elgondolható, ám Agnon hőse nem azt hallotta. Az eposzból egy bizonyos, egészen konkrét tenger morajlása ütötte meg a fülét, amiből csak egyetlenegy van az egész világegyetemben: nedves ösvények szerte indázó útvesztőjét hallotta meg-megrázkódni egy végtelen, borszínű tájban, tajtékos hegyek és borzongva alázúduló völgyek közepette, amin csak istenek, hősök és hajósok ismerik ki magukat, vagy bolyongnak rajta az úttól elcsigázottan és haza vágyakozva. Rechnitz nappali világa felől ezt a hullámverést nem lehetett hallani. Rechnitz maga szükséges, ám nem elégséges feltétele ennek a zengésnek. Ezt a szóban forgó tengernek is akarnia kell.

Az a világ, Homérosz világa ugyan elenyészett már, de nem süllyedt Hádész mélyére. Ez csak akkor eshetett volna meg, ha Hádész árnybirodalma nem az ő tulajdon alvilága lett volna, ahová surrogó rajokban tulajdon hősei jutnak el végül. Az eposzok elsüllyedő világa magával vitte az árnyaknak ezt a földjét is az ő közös öröklétükbe. Hádész már csak azért sem nyelhette el ezt a világot, mert ez az eposz saját alvilága. Amíg az eposz él, halottai is vele léteznek. Ott lappang mindenfelé az eposz napsütötte tájai és dús mondatai alatt, a hősök világának túlvilágaként. Ha ez a földmélyi királyság az eposzon kívüli valóság volna, márpedig csak ebben az esetben nyelhetné el a ragyogó felszínt hőseivel együtt, egyetlen szereplője sem szállhatott volna alá a mélyére, akármilyen célból is. Ehhez előbb az eposzból kellett volna kilépniük. Az alant lakó árnyak nem idegenek tőle, hanem a saját árnyai. Nem a történelmi görög világ tengere dübörög, bár persze nem független tőle, hanem Homéroszé. De az csakugyan. A hellén világ eltűnése csupán elszakította őket egymástól: az eposzon kívüli Hádészban történeti világuk veszett oda, míg a másik világ tengerének hullámverése kihallatszik az eposzból, és visszhangzik azóta is. Rechnitz ugyanúgy, akárcsak megalkotója, Agnon, nem Hádész árnyvilágába kényszerült alászállni, mint Odüsszeusz, hogy ott meghallgassa az árnyak egyikének, legyen az akár magának a borszínű tengernek az árnya, a panaszát vagy tanácsait. A könyv, amibe beleolvasott, csupán hallhatóvá tette számára azt, amit immár eltűnt hellén nemzedékek számolatlan sokasága hallott egykor, és fülük sosem felejtette el. Rechnitz az ő emlékezetükkel lépett be egy, a sajátjához képest másik világba. Ez az emlékezet azonban nem csupán az övék. A könyv, amiben azon a holdsütötte éjjelen elmélyedt, a maga emlékezetébe vonta be őt, megosztotta azt vele, és immár együtt emlékeznek.

Agnon hőse nyilvánvalóan két világ polgáraként éli életét. Mint a tenger élővilágának szaktudósa, akit mellesleg a könyv végén Amerikába szólítanak egyetemi professzornak, engedelmesen megjelenne az Ész ítélőszéke előtt, ha beidéznék. Ez evilági tudós életének feltétele is egyben. A bíróság kérdésére, hogy tudniillik hallott-e bármit azon az éjszakán, bölcs hallgatásba burkolózva a fejét ingatná. Hamis tanúskodásával nemcsak magát és tudományos jövőjét védi, hanem annak a tengernek a zúgását is, ami ítélet esetén elnémulna, vagy legalábbis el kellene némulnia. A bíróság felől tekintve a könyvben egy hajdani valóságos – vagy költőileg elképzelt – tenger hullámverése lett leírva, amit aztán a mindenkori olvasó jól-rosszul felidéz magában. Innen nézve egyedül Rechnitzcel történt, ami történt, s ha valamely más műben is felhangzana ugyanez a hullámrobaj, az csak véletlen hasonlóságnak volna tulajdonítható.

Rechnitz – és vele Agnon – világában azonban más a helyzet: itt a polcán látszólag mozdulatlanul heverő könyv egymásra záruló oldalai közt akkor is morajlanak annak az egy tengernek a hullámai, amikor épp senki nem olvassa. Ha pedig valahol felüti, és beleolvas, a hullámverés fülsiketítő zúgása elönti a szobáját. A könyvbeli tenger emlékezik arra a zúgó morajra, a saját morajára, méghozzá nem mint valami távoli, egykor volt emlékre, hanem létezésének minden pillanata ez az emlék, szünet nélkül. Nem Rechnitz képzelődik, hanem Homérosz tengere képzeli el magát ebben a zúgásban újra meg újra. Talán ha egyszer a föld minden halandó lakója elfeledkezett volna már Homéroszról, és senki sem olvasná többé a pókhálók lepte könyvtárak sötét mélyén, az ott magukra maradt példányokban továbbra is tajtékozva vernék a parti sziklákat e hullámok záporozó ütései. De szerencsére itt még nem tartunk. Agnon történetének le nem írt, de fontos eleme az is, hogy az a sorsdöntő éjszaka nemcsak Rechnitzcel esett meg, hanem azzal a bizonyos tengerrel is. Nem maradhatott számára észrevétlen, hogy valaki meghallotta sóvár zúgását. Föltornyosuló hullámai új erőre kapnak tőle, s talán a nedves ösvényeket járó, már ernyedő vitorlákat is újraduzzasztja a sós ízű szél.

[...]

2018-08-01 15:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs