Értekezés a módszerről (P. mint Pécs)

Pálinkás György (1946–2016)

Tolnai Ottó

„P. mint Pálinkás Gyuri." 2016. szeptember 25-én elhunyt Pálinkás György. Tolnai Ottó írásával emlékezünk lapunk munkatársára, Tolnai pécsi Vergiliusára.

Pálinkás György írásai a Jelenkor folyóiratban>

Sejlő eljárásom – a P. mint – igazán csak akkor tudatosodott, csak akkor lett egyértelművé számomra, amikor megérkezett Pécsre:

Pálinkás Gyuri.

Noha neki már mint természetes valamiről beszéltem erről az eljárásról, jóllehet akkor, első felbukkanásakor még nem volt igazán kész, felvállalt módszer, bár igaz, mint most látom, már javában működött volt, az igazság az, már módszer volt, már megvolt a módszer, mint olyan, már mint módszer működött… Megérkezett Pálinkás Gyuri – és már ez is a módszer működését demonstrálta, hogy megérkezett és azon nyomban felkínálta segítségét, illetve hát már eleve Vergiliusomként szólalt meg, kezdett mozogni, szinte táncolni velem… Előbb persze ő is tapogatózott, figyelt, vizsgált a szeme sarkából, mit is akarok én valójában kezdeni:

Pécset Péccsel? Mint az Európa Kulturális Fővárossal, ha semmi kapcsolatom vele, ha senkit sem ismerek, senkivel sem találkoztam a fővárosiak közül, ha még az az egy ember, akit előbbről ismerek, még az is eliszkolt előlem, amikor véletlen összefutottunk vele a Király utcában…

Kémlelte, milyen szögben pillantok az emberekre, házakra, hegyekre, milyen szögben pillantok a pécsi égboltra, hogyan hunyorgok a villózó fényben, fényeskedem-e már e speciális pécsi végtelennel… Amikor faggatni kezdett, hanyag utalást tettem valamiféle eljárásra, noha akkor még, ha jól emlékszem, csak valami olyasmit mondottam neki, hogy alliterálgatok… Mire alliterálgatsz? kérdezte. Pécsre, mondottam. Én palicsi infaustus, tettem hozzá halkan, Pécsre, mint olyanra. Te, Palicsi P. Howard Pécsre? vakarta visszakézből a fejét Gyuri. És az mire lenne jó? Fogalmam sincs, még fogalmam sincs, mondottam, jó lenne, ha talán Pécs általam megálmodott Gaudi-féle pirogránitőrülete beindítására… Annál is inkább, fogtam hirtelen rövidebbre, mivel immár téged is bealliteráltalak. És talán ez volt a tulajdonképpeni pillanata a módszer megszületésének:

P. mint Pálinkás Gyuri.

Gyuri, lévén nagyon okos, kissé lekapva fejét, pislogni kezdett, összegyűrte nagy homlokát, azonnal kapcsolt, elolvasott, pontosan tudta, mit is csinálok valójában. Tudod, mondtam, a te könyved után, amelyet olyannyira átleng, átszitál (van Mészöly Pécs-bevezetőjének, a Mert Pécs valóban urbs voltnak egy elbújtatott mondatrésze, éppen a „magyar misztika”, az „ősmagyar” látásmód taglalása után, ahol nemzedékének, háborús nemzedékének előrevetülő életalakítási gondjáról szól, egyben Gyuri gyönyörű könyve előtt is tisztelegve, mondván, hogy ez a gond és általában a gond egy olyan holnap mozivásznára vetítődött, melyen már észre lehetett venni, hogy a képen esik az eső) átszitál Pécs szelleme, az a valami, amiről a zseniális Angyal Endre, Pécs számomra másik alapszerzője ír említett kis könyvében, a Pécsi biedermeierben, nem marad más az embernek, mint hogy így alliterálgasson…

Úgy valahogy kezdődött, próbáltam mesélni Gyurinak, hogy megérkeztem: Palicsról Pécsre… Megérkeztél Palicsról Pécsre, ízlelgette Gyuri. És ezt, hogy Palicsról érkeztem, valamiféleképpen számomra is meglepően kidomborították a dombok, a boszniai kisvárosokat idéző utcák... Hogy aztán meg, folytattam, már az első napokban, ott, nem messze a Felsőmalom utcától, egy félig lebontott házsor egyik elhagyott kis üzletének kirakatában néhány poros pecsétre és egy árva pecsétpárnára legyek figyelmes… Egy árva pecsétpárnára, olyanra, mint amilyen Pilinszky párnája, indigószínű – a Monarchia nagy, kafkai adminisztrációja pecsétjének-pecsétpárnájának lilájába, bonyolódtam a dologba máris, az Adria is belejátszott, nekem mindenesetre egyértelműen belejátszik, olykor már azt is gondolva, nem is volt ez az adminisztráció annyira katasztrofális, valójában az Antant által manipulált, félbarbár kis nemzetek nacionalizmusai láttatták olyannak, Kafkának pedig más problémái voltak, ő az Istennel birkózott általa (Az osztrák–magyar közigazgatás a legjobb volt egész Európában, mondja éppen Fejtőnek Cioran), annál is inkább így lehet, mivel semmit sem tudtak helyébe kínálni a mai napig –, jóllehet azt is tudtam, ez a párna ugyanakkor valóban véresre van verve... Pecsétkészítő műhely lehetett ott egykor… És Gyuri már mondta is tovább a történetet, gyerekkora egyik misztikus pecsétjéről, indigószín pécsi pecsétpárnájáról, s én éppen ezt kerestem… Miközben hallgattam, a Jókai téren söröztünk, mint általában (a nőket és férfiakat figyelve magas sarkú és hosszú kacsaorrú cipőjükben hogyan próbálnak átvergődni az egyenetlen, éles, fehér köveken, a pécsiek ugyanis két részre oszlanak, egyik részük ellenzi a Jókai tér új, fehér burkolatát, a márványmederbe helyezett, csörgő kis eret, a merész formájú padokat, figyeltem a hajléktalanok hogyan birkóznak meg ezen új formával, hogyan próbálnak aludni rajta, hogyan aludni egy modern formán-formában, a másik pedig védi, én viszont arról beszéltem nekik, hogy idővel majd fényesre, simábbra koptatják az emberek, s akkor lesz az igazi, olyan lesz, mint a világ legszebb utcája, a dubrovniki Štradun, de erre adni kell a kis tér új burkolatának legalább 50 vagy 100 évet), úgy éreztem, egyszerre hajtjuk fáradt fejünket arra az indigószín párnára és modern márványpadra, jóllehet ebben az is benne volt, kihallatszott, hogy verjük a fejünket, verjük, akárha indigóba, márványba… Szóval azt álmodtam, egyszer régen már álmodtam hasonlót: lila pecsétpárnán alszom…

Persze Pécset nekem valóban Gyuri könyve jelentette. Csak ezt nem tudtam elaborálni neki. Se azt, hogy milyen értékes prózaműnek tekintem, se azt, hogy hogyan is működik nekem, hogyan is lett bedekkeremmé. Mert kellenek raszterpontok, semmis helyszínek, amelyeket valaki már, mint a város pórusait megérintette, lélegezteti. Kellenek ezek az intim pórusai a városnak, hogy mi is el tudjunk kezdeni lélegezni vele……

Kell a mandulás alatti kisrét, kell a Havihegy felé vezető út. És itt, alig indulva el, máris meg kell állnunk, hiszen éppen itt történik az, ami a legfontosabb számunkra ebben a könyvben, ami olyan fontos alkotássá teszi, ami legfontosabb e várost illetően, mert, mint írja A Havihegy felé vezető út elején mégiscsak a Jósiten időzött el. A rét – nehogy még bajba keveredjünk egy ilyen ügy miatt – az még fönn volt a hegy alatt. A város meg lent. „Mandulaíz” – mondta az egyik lány, a másik meg a szagra emlékeztet.

Hihetetlen. Mármint az, hogy e pár mondatban mennyi minden fontos dolog érintetett. Hiszen a Jóisten időzési helyének megjelölése mellett, Gyuri szép vágása által (ez a vágás egyik alapeljárása) még a város ízét is kimondja. Nevezetesen azt, hogy: Pécsnek mandulaíze van. Ezt persze nem Gyuri mondja, hanem egy lány. Ő mondja: „Mandulaíz” De hihetetlennek azért mondom, mert már az első napokban nekem is mondta egy lány, azt, hogy: „Mandulaíz”.

Az történt ugyanis, hogy elfogyasztva reggeli kávémat a Széchenyi tér színpadként kiemelt teraszán, lassan forogva a téren (a pártás Zsolnay-ablakokra, a Zsolnay-féle ragyogó vakablakokra specializáltam akkor éppen, P. mint Pártás ablak) elindultam fölfelé, a Csontváry Múzeummal átellenben lévő másik bázisom felé, ahonnan ráláttam a nyilvános vécé fölött szépen rejtőzködő Rózsakertre, hogy onnan, ha úgy hozza kedvem, Nagy Balog kis önarcképéhez ténferegjek majd, vagy Schar Erzsébet Utcájába, melynek ablakán hol Szabó Lőrinc, hol Mészöly pillant ránk, vagy a Zsolnay-múzeumba, ahol az őrök már ismernek, felmutattam ugyanis papírosomat, mely szerint egy hónapig szabad bejárásom lesz hozzájuk… Hűs idő volt még, a fény ott bujdosott, mint mindig a tér fehér kövei, nagy patinafelülete fölött, de a nap nem tudott mutatkozni. Fázósan baktattam, lézengtem. Fázósan, mert még sehogyan sem tudtam határozott léptekre szert tenni itt, Pécsett – még nem fogtam ugyanis talajt... Ha az ember nem fog talajt, egyszerűen nem tud lépni, bukdácsol, orra bukik. Pécsett ugyanis annyi alant a pince, halottas kamra, hogy a magamfajta alföldi embernek szinte lehetetlen talajt fogni. Igen, egy ilyen talajon tudni kell járni, legalábbis valami képzetünknek kell lenni azokról a misztikus pincékről, halottas kamrákról, valami elképzelésünknek kell lenni arról, mi is itt valójában a Grund, hogy az első lépéseket meg tudjuk tenni, hiszen a mi utcánk, a Malom utca is egy patak medre valójában … Lézengtem fázósan botladozva, de valamiféleképpen mégis úgy, mint kora tavaszi tengerparti városokban ahogy lézeng az ember. És akkor egy szűk résen áttört a nap. Fent előttem hirtelen erősen megvilágított egy sarkot. De csak azt. Semmi mást. Nem értettem. Talán azért lehetett ez a sarok olyan intenzívvé, fényessé – egyértelműen proustivá –, mert világos színre volt meszelve és valahogy különben is felmagaslott. Valami iskolaépület része lehetett, mert messzebb sok diák sejlett, meg ahogyan jobban odafigyeltem, azt kellett látnom, hogy ott, azon a keskeny sávon is áll egy diáklány. Mintha csak éppen őt célozta volna meg a nap reflektora. Abban a pillanatban érkezhetett oda, hogy eltávolodva kissé iskolatársaitól, a melegen ragyogó falsávnak támasztva hátát, elfogyassza uzsonnáját. Lassan közeledtem feléje. Most érkezhetett ő is, most vehette észre a nap reflektora által hirtelen megvilágított, átmelegített sarkot. Baktattam feléje. Mire odaértem éppen befejezte uzsonnáját, szalvétájával megtörölte száját – és lehunyva szemét még jobban nekitámaszkodott, mint pulzáló gyík rátapadt a falra. Odaértem eléje. Ajka még fényes volt a vajtól. A mandulavajtól, gondoltam. Fényes volt és még mozgott, jóllehet már befejezte a rágást, lenyelte az utolsó falatot is. Talán magában beszélt. Talán a bandukolva közeledő halvány alaknak akart mondani valamit. Talán éppen azt, hogy: „Mandulaíz.” Akkor pillantottam meg a feje fölött lévő nagy, fehér utcatáblán Janus Pannonius nevét. És abban a pillanatban bevillant egy másik kép is, azt a lankát, azt a dallammá vált lankát láttam, rajta a kis mandulafával, Weöres átköltésében. Krleža és Sinkó esszéinek, Sziveri Pannonius-identifikációinak kíséretében… A Meztelen bohócban részletesen írtam e vershez való kötődésemről, Van Gogh virágzó és a cseh fotográfus, Sudek megcsavart kis alma-, illetve mandulafájáról, meg aztán később is írtam egy virágzó kis mandulafáról, amely előtt egyik számomra fontossá váló pesti festő, Kling meghalt…

Mondom, kellenek ezek a Gyuri által feltárt intim pontjai-pórusai a városnak, kell a Könyök utca sarka, noha ez a topográfiai pont még sok szép bonyodalomban részesít engem, amikor is Gyuri egy alkalommal azt találja mondani majd, hogy Somlyó Zoltán nevezetes verse erre a pécsi utcára vonatkozik… Kell a Petrezselyem utca enyhe lejtője, kell a Stock-ház (Puttonyos háztetőablakok – nem a nagyszebeni ablakszemekről van szó éppen, kérdem, amelyek felújított sokasága szinte meghipnotizálja az embert, meg olyannyira – és éppen ez Nagyszeben egyik szép, Kulturális Főváros-őrülete –, hogy egy-egy pillanatban úgy érzi az ember, az Isten nézi), kell a Lyceum-templom ajtajának puha légörvénye, az említett Havihegy öle, az Uránia Bioscop reklámja (A kávéház fölötti párkányon az Urania Bioscop reklámja valami nagy mozit ígért. – „Hátha úgy lesz, mint régen”), a Király utca sarka, hol annyira erős a fény a délutáni órákban, hogy például egy gyöngéd női fenék ebben a feszes tükröződésben lemeztelenül, bármilyen szoknya takarja is., kellenek a várost övező dombok redői a temető felől nézvést („Egy női szerzetes palástja”, suttogták a környéken, „megtalálták”. Akár a várost övező dombok redői, amelyek a temető felől nézvést tűnnek ilyennek.), kell az a pont is, nagyon kell, ahol az ásatások kezdődtek, hiszen több mint valószínű éppen az ásatásokban a város, a városnak az az általam keresett Grundja, magam is alászálltam a búzatéri ásatásokban (Löszös talaj, igen vékony rétegben, alatta meg homok, s beomlik minduntalan. Egyszer csak fejetlen csontváz bukkan elő, tovább söpörve finom kefékkel kiderül, hogy a koponyája a lábánál van. Így, hogy van. S nem úgy, hogy volt…) Kellenek, mert mi is ezekből, ilyes dolgokból, ezen dolgok mentén építkezünk. Hiszen maga Gyuri is beszél egy kőépítő szekrényről, amelynek kockái, különös mód, horganylemezből készültek… Amikor ezekről a pléhkockákról olvastam, ismét azt az akusztikát éreztem-hallottam, amelyet a patinakérdés nyitott bennem… Bár abból a reggel-szagból is építkezhetnénk, hiszen fenn már jelzett valami illatot, szagot, jelezni akarta a lankás, a tér, a város szagát, illatát. De most ennek a kis térnek a reggel-szaga volt erősebb. Boldogan ismert rá. A reggel-szagát szerette legjobban a városnak, bármerre utazik is, ha ehhez hasonló illat csapta meg orrát, mindig megjelent előtte egy-egy utcájának vagy terének valamely részlete. És alakokkal is benépesültek emlékképei, inkább kontúrjaik, csak néha-néha tisztán egy-egy arc. Volt úgy is, hogy csak egy sűrű bokorcsoport agyagos-vizes földje. De leggyakrabban a felső sétatér. S a vasárnap reggelek, amikor szinte teljesen néptelen. Ilyenkor valami ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Ha elért a tér közepéig, éppen csak felpillantott a dómra, s máris azon igyekezett, hogy közel kerüljön a lépcsősorhoz. Úgy érezte, ha középen marad, elhatalmasodik rajta az a szédülés, amit a tér elején még csak elgondolt. A lépcsők előtt megállt kicsit, elnézett a Miasszonyunk temploma fölött. Aztán kiélesedett előtte a belógó gesztenyeág végén egy levél.) És ha már a város ízét és illatát (kovaszag még például: De az a kovaszag mégsem a járdától van. Inkább a „megyeri piac” köveiből, ahol az utca vége egyszerre csak kifehéredik. Ahol a macskakövek fugái összefolynak és a járdaszegély meg fölnagyobbodik a szem sarkából elinduló buborékon át nézve.) érzékeltettük Gyuri által, annak a bizonyos akusztikának sem ártana a végére járni. Milyen is Pécs hangja?

Említettem, hogy nekem valami erős crescendóval jelzett, a nagy patinalemezek égi háborújával. Ám akkor, ismét belelapozva Gyuri könyvébe, megszólalt hangszere, Pécs hangszere, Pécs mint hangszer is. Előbb arra gondoltam, feljegyzem, hiszen még lényegessé lehet, mert hát fogalmunk sincs, mi lehet lényegessé egy várost illetően, különösen egy város hangját illetően, Amtmann Prosper csodálatos fuvolája, mely a bécsi opera után, a Mecsek fülemüléivel versenyez, az éppen Pécsett koncertező Perényi csellója, avagy egy kavics csikordulása a lábunk alatt, hiszen otthon én homokon járok, hangtalan, mint a macska, egy nádszék reccsenése, a Pius-templom hangja (Olyan volt a hangja, mint az elálló szívverés, majd újrakezdte.), a galambok zaja (Hallani kellett a galambok körmeinek záporszerű kopogását a csatornaszegélyen, a végtelen patinás tetők zöld sivatagában.), avagy egy hárfa hangja éppen, ugyanis Gyuri könyvében rábukkantam egy hirdetésre, amely szerint egy pécsi mester, bizonyos Lenhardt János, hárfakészítéssel foglalkozott… Igen, ez az adat nagyon fontos lett számomra, mert miért gondoljuk, hogy most nem lényegbe-, életbevágó dolog egy várost illetően a hárfa… És itt ismét Wéber Kristófhoz kellene fordulnom. Hogy szakszerűen magyarázza el nekem, hogyan is vagyunk úgy általában és konkrétan egy város, Pécs hangjával. Akusztikájával. Hangszerével. Hogyan egy várossal, Péccsel mint hangszerrel. Hogyan és mit hall az ő füle. Egyáltalán mondjon nekem valamit ebben a témában. Netán hallgassuk együtt Pécset. Mint egy partitúrát elemezze végig nekem. Mint egy hangszert szólaltassa meg. Elképzelni, megíratni Kristóf nagy Pécs-kompozícióját. Egy város, amely partitúrává lett… Talán fénnyé vált a hang, írjuk immár közösen Wéber Kristóffal, Gyuri mondatát a partitúra fölé.

 

Hirtelen el sem tudom mondani, mi mindent tudtam még meg Gyuri könyvéből. Például azt, milyen formája is van a dzsámi ablakainak.

Meg hogy Pécsett villanydúcnak mondják a villanypóznát, villanykarót.

És hát, nem utolsó sorban, a Malom utcáról is tőle, Gyuritól, Gyuri könyvéből tudtam meg legtöbbet. Azt különösen, hogy hová is vezet valójában… A Malom utca alján, az elvonuló zápor után besétált a megülő iszapba. Finom gyűrődésein lépkedve óriásnak képzelte magát, a homokbordákat hatalmas dűnéknek.

„Csak pár lépés és a tengerhez érek, ott megy le a nap is, az a száraz fűcsomó már a világ vége.”

„Közkocsi közlekedik bárhová” – olvasta a Hétfejedelem fogadó falán. Talán eljönne vele az a lány, aki az ajtóban áll élesselyem ruhában. „Angyalhaj minden mennyiségben” – majd vesz neki a kereskedésben. Aztán mégis elbújt a léckerítés mögé. Olajos kátrányszaga volt, mint a villanydúcnak –

„a világ végének is ilyen szaga lehet”.

És azt kellett látnom, Pécsett is azt mondják, mint felénk, hogy: ómama.

És Gyuri ezen idézendő passzusa konkrétan is megnevezi azt a bizonyos végtelent, meg a végét a világnak. Azt mondja ugyanis, hogy:

Fiume.

És hogy ez éppen ómamával kapcsolatos az számomra csodálatos, hiszen az én ómamám is állandóan zarándokútra készült, Fiumén keresztül (pontosan ki volt nyomtatva egy könyvecskében, mikor érkeznek a bácskai zarándokok Fiumébe, mikor utaznak tovább Velencébe, Firenzébe, Rómába, de engem Fiume izgatott akkor legjobban, mert arról gyakran lehetett találni utalást, az de facto minálunk volt, a miénk volt ókanizsai gyerekeké). Gyuri könyvében az Isten jelenlétét érezzük, és a tenger közelségét, amely olyan, mint a repceföld, csak kék… De olvassuk, hogyan is van ez nála, jóllehet ugyanúgy, mint nálunk, csak még szebben megírva (és számomra, ha lehet még sokasítani a kötődéseket, akkor ez a képeslap az Ulysses, Nabokov által nem érintett, képeslapját is idézi):

„Ómama mégis mindig azt mondta, ne egyek a kockacukorból, megmászta a légy.” Ott lakott a Felsőmarkában, vagy az inkább már a Csornika volt. Kipúposodott kőfalkerítéses dűlő vitt oda, szurdoknak nevezték, kis vaskapus bejáratokon lehetett fölmenni a házakhoz. Az egyiknek a postaládájából egyszer egy levelet lopott, kilátszott a csücske. – „Üdvözlet Fiuméból”, Kiemelt egy követ a falból és mögé rejtette. Nem merte visszadobni a ládába, hátha észreveszik rajta az ujjlenyomatát. Amíg élt az ómama, mindig megnézte, hogy ott van-e még a levél. Az udvarból, a fenyőfa tetejéről látszottak azok a nagy hegyek, „mögöttük lehet Fiume”. Jobban szerette nézegetni a malomi utat, ahogy legörbül a láthatáron. Mellette végtelen sárga repceföldek, „talán ilyen a tenger, csak kék.”

 

Se Danilo, se Nabokov nem ismerte akkor még Abafi-Aigner A lepkészet története Magyarországon című könyvét. Most talán azért kapcsolok hirtelen vissza ehhez a pillangós pécsi prózához, mert itt is felbukkan Fiume neve? Nem tudom, lehetséges, a papírmunka e fázisában még minden lehetséges. Nem igazán tudhatták, noha Nabokov valahol említi ilyen vonatkozásban is az Adriát, a régi fél-, avagy egészen vak lepkészek számára ez a: Palics és Pécs, az Adria és Ljubljana közötti terület egységesnek volt mondaható. Igaz viszont, Nentvich és még egy-két pécsi lepkész neve nem hangzott Nabokov számára ismeretlenül, nélkülük nem is mert volna egy idegen, egy ennyire idegen, sőt megszállt városba merészkedni, noha persze jól tudta egy entomologiai tekintetben igen érdekes vidékről van szó. Akár egy regényhős, mondta, ha tükör előtt talált elhaladni, többször is a két nap alatt.

A rákövetkező 1845. évben Raguzában látjuk KINDERMANNT, 1846-ban ismét a Volga mellett, Szareptában, 1847-ben a Gruziában levő Elizabetpohl melletti Helendorf nevű német gyarmatban, ahol azonban júliusban kitört a kolera s őt is az ágyba vetette. Orvosi segély hiányában állapota egyre veszélyesebb lett s ő annyira elgyöngült, hogy tehetetlenül kellett néznie, hogy fáradtságosan összeszedett természeti kincseit mint pusztítja a moly s egyéb féreg...

Míg a magyar rovarászok a keleten buvárkodtak, addig egy magyar származású entomológus Krajina faunájának ismertetésével szerzett nagy érdemeket. Ez SCHMIDT NÁNDOR (szül. 1791. febr. 20. Sopronban), ki nevelő, majd kereskedősegéd volt, majd Laibachban (Ljubljana) kereskedést nyitott, de ezenkívül szenvedélyesen űzte a lepkék s egyébb rovarok és kagylók gyűjtését... KINDERMANN egy Fiuméban felfedezett SESIÁ-t róla nevezett el...

Nem kevésbé buzgó lepkész volt NENDTVICH TAMÁS gyógyszerész Pécsett, aki bogarakon kívül a környék lepkéit oly szenvedéllyel és szerencsével gyűjtötte, hogy már 1846-ban 782 Macrolepidopterának és 166 Microlepidopterának Pécsnél való előfordulását megállapíthatta.

Hegyessy Antal, mivel Nendtvichtől jól tudta, hogy ez a vidék entomologiai tekintetben igen érdekes, szabad idejében ismét gyűjtött. 1881-ben Pécsváradra tette át lakhelyét, s ott buzgóan folytatta a lepkegyűjtést.

VIÉRTL ADALBERT esetében a véletlen úgy hozta, hogy Pécsett telepedett le. Ugyanis a 17. vadászzászlóalj, melyben akkor szolgált, a villafranciai béke után Olaszországból Pécsre jött állomásra. Pécsre már igen tekintélyes gyűjteménnyel jött.

Tehát a pécsi lepkészek – és van egy megjegyzése Abafi Aignernek, mégpedig a következő:

Gyűjtöttek még. És itt, az utolsó helyen, talán, hogy fárasszon bennünket, hogy mi is fárasszuk az olvasót, azt mondja:

dr. Kosztka László gyógyszerész.

 

Gyuri módszeremet illető legfontosabb megjegyzése viszont teljesen mellékesen hangzott el. Ismételten utcánk, a malmok felől kérdeztem valamit, jóllehet akkor már a Malomi utca malmai és a Mliniben forgó malmok javában őröltek, őröltek őrülten, immár ahhoz a Gaudi-féle őrülethez igazítva ritmusukat… Akkor már ismertem a piac másik oldalát, a Széna teret is, sőt mint említettem, még a Széna tér ásatásait is megnéztem, egyértelmű volt, legalábbis számomra, miféle malmokról is lehetett szó. Nem, mondta Gyuri, nem lisztet őröltek ott… Hanem, kérdeztem megszeppenve, de ugyanakkor Bartók felénk gyűjtött, általam annyira kedvelt népdalára is utalva, hiszen Gyuri fogja az ilyen utalásokat, énekesnek, operaénekesnek tanult: búbánatot?! Papírost, mondotta. Papírost, valóban papírost őröltek azok a malmok?! Gyakran esett meg velem, hogy a vulkánfiber papírosai között turkálva, őrült papírmolnárnak tudtam magam… Egy őrült, aki kusza papírosokkal, papírosok által beőrli magát…

És máris szaladtam a szintén szomszédban lévő, csodálatos kis Helytörténeti múzeumba, ahol oly kedves hölgyekre találtam, hogy egész pécsi tartózkodásomra rányomták bélyegüket – pecsétjüket (biztosan szép pecsétgyűjteményük is lehet). A múzeumnak különben volt egy másik kijárata is a piac felé, éppen a számomra olyannyira izgalmas Tímár háznál… És máris mondták, milyen könyvet kell megnéznem. És én loholtam a Csorba Győző nevét viselő Megyei könyvtárba (hol Weöres Sándor is dolgozott), persze mindig meg-megállva a városháza hátsó pirogránit-ablakai alatt… Ámuldozva kezdtem jegyzetelni. Azt elfelejtettem említeni, hogy a múzeum igazgatónője, amikor is én fontoskodva, a papírmalmokat említettem, megjegyezte, fenn puskapormalmok őröltek (P. mint Puskapormalom, írtam azonnal noteszembe), aztán papírmalmok, majd csak lenn őrölték a gabonát… Mondanom sem kell, amikor már a malmok jegyzeteivel kezdtem tölteni a vulkánfibert, gyakran fogott el félelem, felrobban az egész, hiszen én nem tudok puskaport őrölni, nem tudok bánni a tömérdek puskaporral…

 

Mondom, már javában őröltek pécsi papírmalmok, őrölt a papírmolnár, őrölt a puskapormalom, őrölt az őrült puskapormolnár, amikor Beáta pécsi doktorandusza, Samu János négy kartonpillangót helyezett a kezembe. Mi ez, kérdeztem? Pillangó, mondta: pível… Arról minden bizonnyal volt értesülése, hogy a Balkáni babér nagyrészt a pí-re épült, de arról egészen biztosan nem, hogy Pécsett én akkortájt éppen nagyban lepkészek, Nabokov pillangó-tükröztetésében utazom...

Persze Pálinkás Gyurinak ott a Jókai téren lévő jó kis teraszon (mert ott ad találkákat, ugyanis ha Pécsre jön, a könyvtár vendégszobájában lakik, ebből kifolyólag majd ő vezet el a könyvtárba, mutat be a helytörténeti részleg főnökének) voltak még izgalmas helyi vonatkozású elaborációi, megjegyzései, izgalmas meséi.

Például az, hogyan állította fel a Csontváry-szobrot. Te állítottad fel?! Én, mondta, mutatta. Mutatta izmait, utalva is egykori birkózói múltjára, mert Gyuri, ne feledjük egy birkózó operaénekes valójában… A városházán dolgozott, amikor is egy forró nyári napon, mindenki szabadságon volt, beállított az irodájába egy ember. Sokáig csak nézelődött az üres irodákban, az üres irodák felé. Senki? kérdezte. Senki, mondta Gyuri, ugyanis tényleg mindenki szabadságon volt, tombolt épp a nyár. Gyuri nem szólt, fel se nézett, próbált semmivé lenni maga is. Az ember ácsingózott még, majd megszólalt. Hoztam a Csontváryt. Gyuri hegyezni, mozgatni kezdte a fülét, mintha csak egy légy szállt volna rá. Hozta? Mit hozott? A Csontváry-szobrot, mondta. Akkor Gyuri kapcsolt, ugyanis volt tudomása róla, hogy készül valami szobor, hogy készülnek annak felállítására, leleplezésére, de nem volt kanala a dologban… Jöjjön, no, éppen egy ilyen markos gyerekre van szükségem, jöjjön segítsen levenni a furgonról, segítsen felállítani… Gyuri nem értett semmit, de ment, hiszen valóban erős, markos gyereknek tudta magát. Leemelték a kongó bronzot, leemelték a furgonról Csontváry bronz-bábját... Vigyázz a pemzlire, szólt rá a sofőr. Lefektették Csontváryt a fűre. Eszelős bronzszemével, mintha nézett volna, mondja Gyuri, nézett, mit keresek itt, fölötte, miért mozgatom ide-oda. Mielőtt felállítanánk, odacsavaroznánk, kellene egy kis cementet kevernem, mondta a sofőr. Nesze a fángli, szaladj, hozz egy kis vizet, mondta. Gyuri, kezében a fánglival, szaladni kezdett. De azonnal meg is állt. Ugyanis éppen dolgozott ott, mellettük egy forgó locsolószerkezet. Lépett egy-kettőt még és odatartotta a fánglit, de a szerkezet éppen csak megpermetezte a fánglit, meg Gyurit is, majd elfordult. Gondolta, túljár a szerkezet eszén: feléje nyújtva a fánglit, futni kezdett a szerkezet körül körbe-körbe. Végül a szoborállító sofőr szakította ki a bűvös körből. Megkergültél, vagy itt hűsölsz nekem?!

Ám miközben Gyuri mesélt, egyszer csak azt éreztem, ismét beindul az a forgás és később is ha arrafelé jártam, ismét és ismét beindult nekem is, a kergeség, lám, rám is átterjedt… Gyuri több napig maradt. Szellemes, egyéni humora, okossága, tudása végre igazi közegre talált, jóllehet éreztem, módszerem mibenléte továbbra is izgatja fantáziáját. Elutazása előtt ismét érintette a témát, úgy mellesleg kérdezte, mire alliterálok éppen. Részletes ismertetésbe kezdtem a pillangók és a pirogránit után éppen mire is, a pécsi piacra például (Egy pécsi piac bezárása, avagy Petri Gyuri Pécsett), a pécsi piktúrára (Martyn, Vasarely, Keserű, Pincehelyi, Valkó, Hegyi Csaba, Palatinus Dóra) és hát Petar Dobrovićra és Pricára, ugyanis Dobrović édesanyja volt a bábája (minden bizonnyal dr. Doktor Sándor bábaképzőjében tanult), illetve a puha kockára (a csodálatos kis manufaktúra, a Retextil PÉEKÁEF-projektuma keretében a pillepalackból készítendő ülőalkalmatosságok elhelyezése Pécs-szerte stb.), valamint nem utolsó sorban arra, mit is jelent az, hogy Pécsett nincs bélyegbolt?

De közben azt kellett látnom, Gyuri nem igazán figyel, noha tudom, magam is meglehetősen szétszórtan elaboráltam neki lehetséges Pécs-szócikkeimet. Mindennek ellenére persze azt is láttam, érzékeltem, az ördög nem hagyja nyugton Gyurit. És valóban, mielőtt távozott volna, a rá jellemző módon, megadta a kegyelemdöfést ún. módszeremnek. Persze közben őszintén dicsérve is azt. Talán azért, nehogy elkapassam magam, ne váljon a dolog manírrá, hiszen már az Új Tolnai is túlbeszélte, túlhajtotta ezeket a dolgokat, a hasonló módszert stb.

Nagy komolyan kezdte. Neki is lenne egy Pí-s – Pís-Pís, mondta dadogást utánozva – szócikke számomra. Átengedi azt is, neki ugyanis már nem kell. Megörültem a vendég-szócikknek. Már nyúltam is kis noteszemért. Vártam folytassa. Arca még komolyabbá vált, nagy homlokát még jobban összeráncolta, sokszor átvert már így, de most ismét hittem valami alapvető közlés előtt állok, minden bizonnyal majd egy kis emberről kezd Gyuri mesélni, aki számára Pécs szellemét testesíti meg, egy kis emberről, talán éppen az én púpos Bélámról, aki már különben is kezdett úgy mutatkozni nekem, mint Pécs jó szelleme, de akkor Gyuri szünetet tartott, majd megszólalt:

P., mondta fapofával, P. mint Vagina.

Ifjú barátaim, akik társaságában ültünk éppen, megszeppentek, nem tudták merjenek-e felvihogni, felröhögni. Az első pillanatban én sem tudtam reagálni, tátva maradt a szám, de aztán úgy tettem, mintha ez is csak egyike lenne Gyuri szóvicceinek, s a következő pillanatban már együtt hahotáztunk felverve a galambokat a dzsámi patinaburkolatáról, ami csak most győződtem meg igazán, valóban egységes rendszerként működött a város többi patinaburkolatával, valóban egységes akusztikát biztosítva a városnak, akárha valakit megtapsoltak volna, meg Pécs összes galambjai, noha ugyanakkor tapintatos is volt ez a taps, a többi templomokról is sorban fellebbentek a galambok, egyértelmű volt, Gyurit tapsolják, jóllehet a galambok máris gyorsan belevesztek, bele mi is velük, bele a mind erősebben villózó fénybe…

 

És akkor most kezdjük elölről, ahogyan Gertrude Stein mondja:

És most kezdjük el mintha elkezdenénk.

(Portréfotó: Litera)

2016-09-27 19:20:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs