Négy név

György Péter

A pécsi Múzeum Galériában kiállítás nyílt a pécsi és baranyai zsidóság deportálásának 70. évfordulója alkalmából. A tárlatot, melyen négy zsidó származású pécsi képzőművész fennmaradt festményei és grafikái láthatók, György Péter nyitotta meg július 4-én. Ennek szövegét közöljük.

Olyan országban, olyan társadalomban élünk, amely képtelen volt több mint félmillió polgárát megvédeni részben a III. Birodalomtól, részben önmagától. Elgondolni sem könnyű ennyi ember erőszakos halálát, vagyis lehetetlen. Idén hetven éve, hogy a túlélők próbálják megérteni, ami történt, s mintha ez a múlt nem pusztán múlhatatlan lenne, de ellent is mond a historikus perspektíva minden szabályának, évről évre mintha egyre közelebb lépne hozzánk, mintha valaki hirtelen ólomnehéz kezét a vállunkra ejtené, ránk szólna, s még azt is alig értjük, hogy miért. Olyan országban élünk, amely négy festő emlékét is alig tudta megőrizni, négy pécsi zsidóét.

Király Lajos történetét elég részletesen ismerhetjük, mintha olykor – egy-egy fényképről, a festményekről – az ő alakjának részletei is kirajzolódnának. Mindez igazán nem magától értetődő, épp ebben az esetben látjuk, hogy mennyire nem. Roder Judit rajzai 2010-ben (!) kerültek elő a hitközség levéltárából, ahol – ha jól olvasom a katalógust – 1976 óta fellelhetők voltak, illetve lettek volna, ekkor ajándékozta a nővére a hagyaték egy részét egy közgyűjteménynek, illetve a hitközségnek. Károly Ernő életéről gyakorlatilag semmit sem tudunk, művei is elvesztek: két alkotása maradt fenn, amúgy 1946-ig (sic!) még megvoltak adatok, a dokumentumok, a képek. Kellerman Emil műveinek sorsát Martyn Ferenc óvó tekintete védte meg, így róla valóban sokat tudunk.

Károly Ernő és  Roder Judit nyomai 1945 után vesztek, illetve halványultak el: s ez – nyilvánvalóan – sokkal kétségbeejtőbb, mintha több százezer, millió társukhoz hasonlóan a lágerek mélyén tűntek volna el nyom nélkül. Károly egyik képe: az Egy vidéki városban (kérem nézzék el, hogy magam is úgy beszélek ezekről az alkotásokról, hogy a gondos munkával megszerkesztett katalógus digitális változatát néztem egy átlagnál nagyobb képenyőn, s próbálom felmérni, hogy mit jelent a képpel való találkozás közvetlen élménye) – egyszóval ez az alkotás akár remekmű is lehetne, de a valóság az, hogy még egy zenei töredékből sem rekonstruálható szinte semmi; egy, illetve két jó, jobb képet sokkal többen tudnak festeni, mint húszat vagy százat. Ez aztán végképp nyugtalanító, abból a nyomasztóan kevésből, amit végre láthatunk, ember legyen a talpán, másként az ítélőerő lovagja legyen, aki  megítéli, hogy mint is volt Károly Ernővel. (Utólagos megjegyzés, a kiállítás megnyitása, az eredetivel való találkozás után: nagyszerű kép ez, igazán sodró erejű alkotás. Bárcsak fennmaradtak volna azok, amelyeket a 2014-es katalógusban reprodukált 1946-os meghívón még feltüntettek.)

Roder Judit munkássága – csodálatos talán, hogy így esett – javarészt fennmaradt: ismeretlen nevű, most megismert arcú hajdaniak. Anghy András azt írja kíváló szövegében: a tanulmányarcok a korabeli zsidókat ábrázolták. Ennyiben ezeknek az alkotásoknak a keletkezési körülményei részben hasonlatosak a varsói Gela Seksztajn műveihez. Seksztajn 1930 és 1942 között készített rajzai végül a Ringelblum-archívumban maradtak fenn, amelyet a névadó, a Gettó nagy archivistája hozott létre, hogy maradjon valami nyomuk a világban. Seksztajn, Ringelblum maguk is a gettólázadásban vesztették életüket. Roder munkái – melyek esetében nehéz eldöntenünk, utólag rekonstruálnunk pedig nyilván lehetetlen – korabeli pécsi embereket ábrázolnak, kiknek egy része zsidó, izraelita, zsidó származású református, katolikus, evangélikus lehetett, olyanok, akiknek közül volt a zsidókhoz vagy Roderhoz. Egyszerű, ugyanakkor igen pontos tanulmányrajzok ezek, elég iskolásak, elég fegyelmezettek, s a gyanakvó tekintet – ugyan, milyen lehet más ebben a történetben – persze összeveti azokat a Martyn Ferencnek tulajdonítható Roder-portréval, amely 1942-ből való. A reprodukció alapjául szolgáló fénykép a hetvenes években készült, az eredeti rajz persze lappang (vö.: a Holokauszt utóélete). Nachleben: A Holokauszt előtt, idejekorán meghalt Aby Warburg kategóriája ez, mely a művészettörténet és -elmélet döntő kérdésének tartja egy tárgy utóéletét.

A kortás művészetelméleti, esztétikai hagyomány szerint az ilyesfajta műveket a Holokauszt-művészet fogalma alá soroljuk. Szigorúan nézvést, ezen kategória alá sorolandók, sorolhatók mindazok a művek, melyek a Holokauszt idején (mikor is kezdődött?) valamely megsemmisítő- vagy munkatáborban, illetve gettóban készültek, tehát a tetthelyen. Ennek megfelelően tehát olyan alkotásokról van szó, amelyek dokumentum-, forrás-, illetve esztétikai értéke teljes mértékben elválaszthatatlan egymástól. Viktor Ullmann Az Atlantisz császára, avagy a halál nemet mond című operája tehát a Holokauszt-művészethez sorolandó, mivel azt szerzője Theresienstadt falai között írta, s ott is tervezték annak bemutatóját, míg az el nem maradt, ugyanis, igen sajnálatosan, a szerzőt s a zenészeket átszállították Auschwitzba, ahol a Luftmensch állapotából végül átment a Luft állapotába. (Ezt a kifejezést a jiddisben alkalmazták volt azon széllelbélelt inpraktikus alakokra, akiknek inkább lelkük, mint jövedelmük volt. Ám ez a kifejezés új jelentést nyert a krematóriumok között.) Ellenben Mieczyslaw Weinberg Az utas című, nem sokkal később a Szovjetunióban írott, Auschwitzban játszódó operája már nem lenne az?

Látjuk, hogy nem magától értetődők a határok. Persze, lássuk be, mindez nem puszta akadékoskodás, ellenben a kérdések az autenticitás jelentését érintik, hiszen a tetthelyeken készült képek, melyek, mint azt Georges Didi-Huberman könyvének címéből tudjuk, mindennek ellenében készültek. Azok bűnügyi és metafizikai bizonyítékok is, nem csak művészettörténeti források. S mint is állnánk akkor a Pécsett született képekkel, amelyek a halál árnyékában készültek? Mert ha tudták, akik arra jártak, hogy a halál völgyében járnak, ha azt hitték, hogy még mindig a városuk lakói, egyként végzetes hely lett a szülőházuk világa. Így aztán ez a négy művész a Holokauszt áldozata, és részben az abban történtek tárgyiasult formájának (nem véletlenül használom itt ezt a rémes nyelvet) megjelenítője. Mert akármint is, az elsődleges kontextusuk (pécsi szál ez, Takáts József alapvető kategóriája) Pécs és a Holokauszt színtereinek egy rövidebb perióduson keresztül való elválaszthatatlansága.

Hogy jó képek-e? Hát, erre most nem fogunk tudni válaszolni. Kellerman naív művész-e? Vagy csak hősies életet élő naiv ember volt. Ki volt Károly Ernő? Ki volt a szerelme? És ő mikor halt meg? Ha gyászolták, meddig? S gyászolta-e bárki? Mit jelent, hogy ezek az emberek hiányoznak? Attól tarthatunk, hogy hosszú évtizedeken át az volt a sorsuk, hogy nem hiányoztak senkinek, talán már a családjuk romjainak sem. De eddig a kiállításig mit sem számítottak a magyar művészettörténetnek, s mint látjuk, olykor a Hitközségnek sem. S ez az igazán fontos, még hátralévő kérdés. Akik ezt a kiállítást összerakták, azoknak hiányoztak ezek az emberek. Akik megjegyezték a neveiket, azok lettek a leszármazottaik, akik felkutatták életművüket, azok ezeknek a halottaknak a tanítványai. S épp olyan lehetetlen megmondanunk, hogy mit tanultak: mennyi művészettörténetet és mennyi etikát, mennyi kánont és mennyi ellen-emlékezetet, amint azt sem tudjuk, hogy miként hiányozhatnak azok, akiket nem ismertünk. Mindenesetre nekem semmi sem ismerősebb, közelibb, mint ez az eljárás, amelyet Nagy András követ: a mikrohistória módszere. Mi nem tudjuk, hogy miként lehet elképzelni százezer halottat, millió halottat, kimondani is értelmetlen. (Hatmillió ember, akik, ha túlélték volna, s utódaik utódokat nemzhettek volna, lennének vagy harminc millióan, ha nem többen: ez elgondolhatatlan. Miként képzelhetünk el egy Európát, amelyben ennyi zsidó él. Milyennek képzelhetjük azt a Magyarországot, akárhol is vannak a határai, ahol ma három-, négy-, ötmillió zsidó élne: akármit is jelentsen ez a szó.)

Négy embert kell csak elképzelnünk. Mindössze négyet. Ismerték-e egymást, köszöntek-e egymásnak, látták-e a másik arcát, közel értek-e egymáshoz valaha. A Király Lajosról és  Roder Juditról készült egykori képeken oly sok minden történik, mint a mindennapi életben szokott – és milyen kísértetiesek ezek a közhelyek ma. Festettek, rajzoltak, reméltek, szerettek, magukra maradtak, bestiális módon végeztek velük, ez az igazság. Pécs őket is jelenti, és jól teszi az Önök városa, ha ezt ilyen kiállításokkal tanítja meg nekünk. Más nem maradt már. Most már hátralévő életemben mindig tudni fogom Budán, ahol én nézek ki az ablakon, hogy a viharos égbolton vágtató felhőket az Egy vidéki városban című képről is ismerem, onnan is tudom.

Nagyon köszönöm, hogy meghallgattak.

 

2014-07-15 10:53:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs