Egy mester (ön)arcképe

Valkó László

ITT VIDÉKEN. A pécsi Modern Magyar Képtár gyűjteményét népszerűsítő sorozatunkban Bernáth Aurél Önarckép című alkotásáról olvashatják Valkó László elemzését.

A magyar festők közül gyerekkoromban Rippl-Rónai, Martyn Ferenc és Bernáth Aurél voltak hatással rám. A közös bennük, hogy mindhárman szülővárosomhoz, Kaposvárhoz kötődtek. Még konkrétabban, a két utóbbi festőnek a kiindulópont, az ősforrás maga Rippl volt: Martyn Ferenc fogadott félárva gyerekként a Róma hegyi Rippl házban töltötte gyerekkorát, és a mester mellett sajátította el az első tapasztalatokat a festői mesterségről. Bernáth Aurélt pedig Rippl-Rónai Ödön, a mester testvéröccse vezette be az akkori modern művészet rejtelmeibe. Ezeket az emlékeit Bernáth Így éltünk Pannóniában című önéletrajzi könyvében olvashattam, valamikor a hatvanas évek elején. Ebből a könyvből szerettem meg Bernáth festészetét, és különösen nagy hatással volt rám a Tél című akvarellje, amelynek saját leírása szerint a Róma domb és környéke a helyszíne. A kép ismerős hangulata annyira megragadott, hogy akkoriban én is festettem egy hasonló képet a pécsi Makár-hegyről, varjakkal a téli hidegben. Bernáth később a Képzőművészeti Főiskolán a mesterem lett, Martyn Ferencet, akit már korábban megismertem, nem formálisan, de mint sokunk akkoriban Pécsen, a mesteremnek tekintettem. Hogy most mégis Bernáthot választottam a másik két fent említett festő közül, annak oka az, hogy az ő szerepük, népszerűségük a mai megítélésben és különösen Pécsett egyértelmű, míg Bernáthé talán kevésbé. Az én képem is változott róla az idők folyamán. Nem lenne haszontalan megvizsgálni azt, hogy az értékelésnél el lehet-e egyáltalán választani a műveket az alkotó személyétől, közmegnyilvánulásaitól, a mindenkori hatalomban elfoglalt szerepétől. Csontváry újrafelfedezésekor Bernáth tett egy nyilatkozatot, amelyben eléggé lesajnáló véleményt fogalmazott meg az akkor zseninek kikiáltott művészről. Mi akkor (1963-ban) osztálykirándulást szerveztünk Székesfehérvárra a nagy Csontváry-kiállításra, és persze az akkori felfokozott érdeklődés ránk is megtette hatását, és Bernáth véleményét úgy értékeltük, mint a konzervativizmus ítéletét a modernizmus ellen. Nem úgy fogadtuk, mint egy festő szuverén véleményét egy másik festő teljesítményéről. A pécsi modernista szakmai vélemény a hatvanas években különösen elítélő volt Bernáthról, aki megalkudott a hatalommal, míg az itt élő Martyn Ferenc a centrumon kívül, akkor még elismerés nélkül élt és alkotott.

A fent felvetett kérdéseimre a válaszom: a művek megértéséhez nem szükséges az alkotó életének ismerete, a műveket viszont befolyásolják az élet meghatározó körülményei. Bernáth, aki a húszas években németországi tartózkodásakor az ottani modern törekvések részesévé vált, expresszív, absztrakt képeket készített. Aztán nagy elhatározást kellett hoznia: folytatja az ott megkezdett utat, vagy hazatérve más irányt választ? Ezt a kérdést minden művésznek fel kell tennie magában legalább egyszer pályája során. Bernáth a szívére hallgatott, pontosabban felmérte hajlamait, és úgy érezhette, az az új világ idegen számára. (Ezt a folyamatot is leírja könyvében.) Feltehetnénk a kérdést: vajon gazdagabbak lennénk, ha lenne egy a németekhez hasonló absztrakt, expresszionista festőnk? A kérdés nem megválaszolható. Jobb lett volna, ha Rippl kint marad végleg Franciaországban, és ma együtt emlegetnék Bonnard-ral, vagy ha Vasarely visszatelepül? A kérdéseket nem folytatom, nyilván a válaszok is aszerint különböznek, ahogy Bernáth egész életművének értékelései: elhatárolhatók a két háború közötti főművek (Riviéra, Tél) a későbbi politikai kurzushoz alkalmazkodó nagy falképektől. Az akkori pártközpontban és a Régészeti Intézetben festett seccóit már abban az időben festette, amikor tanítványa voltam a főiskolán, az utóbbit be is mutatta nekünk alkotás közben személyesen. Sajnos, én már egy inkább konzervatív festőt és tanárt ismertem meg benne, aki mereven védte a maga értékeit, és az akkori gyakorlatban a lazább dialógus a nagy tekintélyű festőtanár és festőhallgató között elképzelhetetlen volt. Az, hogy képei ma milyen hatást gyakorolnak rám, mindez már nem játszik szerepet, nem kell közte és Csontváry közt választanom, mindkettőjüknek vannak gyengébb képei, de nem ezek alapján értékeljük őket.

Bernáth Aurél (1895–1982): Önarckép, 1930 körül
vászon, olaj, 100x70 cm
A Janus Pannonius Múzeum tulajdona
ltsz: 68.22

Alig van olyan festő, aki pályája során legalább egy, de inkább több önarcképet ne festett volna. Az önarcképről mint műfajról számos tanulmány jelent már meg, legtöbbjük a pszichológiai magyarázat csábításának enged, és kiindulópontjuk az, hogy a „művész önmagát akarja megismerni”. Holott ez a téma, műfaj is legtöbbször esztétikai, festői szempontokat követ: a festő a saját modellsége által is festői problémáit kutatja, talán még szabadabban mint más személy portréjánál, mert a „saját arca mindig kéznél van”. Ezen a képen is a saját festői világa mutatkozik meg, hasonlóan a többi képéhez. „Hidegen látja a világot, de szíve az van”, mondott rólam véleményt éppen akkor, mikor egy önarcképet festettem a műteremben még az első évfolyamos időszakban. Most úgy gondolom, mintha önmagát mutatta volna ezzel, a saját személyiségét. Volt az arcában valami professzori szigorúság, maszkszerűség, ami mögé elrejtette valódi énjét, miközben írásaiban meglepő nyíltsággal és érzékenységgel tárulkozik föl, sokszor tőle szokatlan bőbeszédűséggel, a világ apró részletei iránt is. Önarckép a mű címe, de a legkevésbé az arcon van a hangsúly. Bernáth legtöbb önarcképe vagy egész, vagy fél alakos, konkrét környezettel, ami vagy táj, vagy enteriőr. Ennek a képnek a témája valójában a festő és annak világa a vízparttal és a készülő képpel, ami nem azonos magával a képpel. A kép a képben, a figura léptékéhez viszonyítva, legalább két méter magasnak tűnik, míg maga a festmény 96 centiméter. Ha megkíséreljük rekonstruálni a mű elkészítésének folyamatát, talán a mű szerkezete, perspektívája is érthetőbbé válik. Hagyományosan az önarcképek tükörből készültek, ma már a legtöbb figurális festő fotó alapján fest. Bernáth nem a tükörbe néz, és valószínűleg nem vette igénybe a fényképet, hanem több elemből építette fel képét, vázlatok alapján. A nyújtott figurához képest a háttéri környezet is meg van döntve a függőleges sík felé, ami fokozza a figura applikációs jellegét. Jellegzetesen bernáthos figura, emberalakjai legtöbbször merengnek a semmibe, meditáló alakok. Ez még a nagyméretű, állami megrendelésre készült szocreál falképein is feltűnik, a jellegzetes munkásalakok talicskával a kezükben is inkább csak imitálják a munkát, ettől válnak manapság szinte már komikussá, ironikussá. Bernáth nem tudta megtagadni festői önmagát, és itt látszik, hogy a forma, a stílus nem alkalmas sem a monumentalitásra, sem a ráerőszakolt témára. A harmincas években még két hasonló önarcképet festett, mindkettő belső térben tárgyakkal és tükörrel, illetve egy angyalt ábrázoló képpel. Ebbe a folyamatba sorolnám még az egyik hozzám közel álló Bernáth-képet, az 1943-ban készült Festőnőt, a festészet attribútumaival, ahol a mester jellegzetes, elbűvölő, finom, líraian bensőséges festőisége megnyilatkozik. Talán korszakokon és irányzatokon átívelő lírai festőiségében találunk magyarázatot arra, hogy miért volt Bernáth mindkét történelmi korszakban olyan sikeres, a háború előtt elsősorban a gyűjtők körében, a következő rezsimben a nagy megbízatások és állami díjak formájában.

2019-03-10 10:00:00