A képek üzenete: az Akasztottakról

(részletek)

Kisbali László

ITT VIDÉKEN. A pécsi Modern Magyar Képtár gyűjteményét népszerűsítő sorozatunkban Böröcz András Hámán és tíz fia című alkotásáról olvashatják Kisbali László elemzését.

 

(…) Böröcz aprólékos gonddal megformált szobrai, amennyire csak lehet, megőrzik az eredeti és véletlenszerű természeti forma adottságait. Leolvasható róluk múltjuk, előtörténetük. Ráadásul az alakokat úgy zárja bele az ágakba, hogy a lehető legkevesebb fát kelljen eltávolítania; megőrzi a görcsöket, a fa eredeti sérüléseit, meghagyja a kérget vagy a kéreg lenyomatait, mintegy esélyt adva a szobornak, hogy a jövőben újra az élő fa részévé váljék. E zárt, túlontúl ismert mitikus történet logikája azonban megbicsaklik, Böröcz András következetlen. Hála istennek, hiszen így jóval bonyolultabb és érdekesebb, nyitott történet perspektíváját építi bele a szoborba. (…) Azzal, hogy úgy dönt, nem vizuálisan semleges módon oldja meg a felfüggesztést, hanem szabványos, technikailag és hóhérszakmailag tökéletes akasztófakötéllel, nemhogy felülírja a – szívének bizonyára továbbra is kedves – mítoszt, de egyenesen a visszájára fordítja: ha ezzel a kötéllel akasztják fel őket, nem a szobrok változnak vissza élő fává, hanem a fa alakul át bitóvá. Pusztán azzal, hogy a technikai probléma – a felfüggesztés – megoldása a szobornak mint látható formának is a része, egyben pedig önmagában véve is roppant erős szimbolikus jelentés hordozója, újabb történetek sokaságát írja bele a szoborba. Böröcz Andrásnak, a fantasztikus faragóművésznek egyik legfontosabb tudománya – aki látta ceruzaszobrait, tudja, miről beszélek –: hogy a kés vagy véső által nem érintett matéria milyen erős jelentésépítő elem lehet.

Böröcz András: Hámán és tíz fia, 2001
mahagóni, üveg, spárga, 11 db, 26,5x34 cm 
A Janus Pannonius Múzeum tulajdona
ltsz.: 2007.14.1-11.

(…) Nem csupán akasztottakat, akasztott embereket ábrázoló szobrot látunk, hanem felakasztott szobrokat, olyan szobrokat kötéllel a nyakukon, amelyek a maguk részéről akasztott (vagy éppen: nem akasztott) embereket ábrázolnak. De akár akasztottakat, akár nem akasztottakat ábrázolnak a szobrok, a felfüggesztés reális megoldásával mégis olyan szobrokat látunk, amelyeket úgy akasztottak fel, ahogyan embereket szoktak felakasztani. Azzal, hogy nem egyszerűen akasztott emberek szobrait, hanem akasztott emberek emberek módjára felakasztott szobrait látjuk, Böröcz András kizárja műve közvetlen és közhelyes értelmezésének lehetőségét. Az akasztott embert az akasztott szobor perspektívájából látjuk, miközben az akasztott szobor látványát az akasztott ember képe értelmezi – többek között ez a konstelláció adja a szobor kiváltotta bizarr benyomásokat.

(…) Az egyik oldalon áll tehát a kikezdhetetlennek tetsző kulturális és morális tabu, s a hozzá kapcsolódó kényszerűen előtolakodó asszociációk. S ezek a képzettársítások éppen erejüknél és kötelező voltuknál fogva veszedelmesek. Veszedelmesek először a művész szempontjából, hiszen a metaforákkal telített, erős téma választásával könnyen kiszolgáltatott helyzetbe hozza saját alkotását. A mű nagyon sok asszociációt ébreszt, ráadásul minél jobb a mű, annál többet. Ezek az asszociációk azonban olyan képeket és mondatokat hívnak elő, amelyek magától a műtől függetlenül is elképzelhetők és kimondhatók. A téma mintegy önálló életre kel, a mű pusztán alkalmi ok, s csak addig érdekes, amíg megidézi a közismert jelentéseket. Ha nem vigyázunk, az Akasztottak is könnyen erre az útra csábíthatja a felületes szemlélőt. Gyönyörűen hangzó mondatokat formálunk a halálról, a kegyetlenségről, s nem figyelünk arra, hogy a szobrok legtöbbje – ha levesszük róluk a kötelet – nem kelti a holttest benyomását, tele vannak élő és beszédes gesztusokkal, grimaszokkal, amelyek egyáltalán nem érthetők meg az akasztásra és a halálra vonatkozó általános kulturális előfeltevéseinkből.

Szerencsére a szobrok sokkal érdekesebbek, mint az, amit a halálról gondolni szoktunk. Mégis, a képzettársítások komoly interpretációs kényszerekkel járnak.

(…) Természetesen a halálról, bűnről és ártatlanságról is van mondandója, de elsősorban arról a kultúráról, amely a halál, a bűn vagy az ártatlanság képeit közvetíti felénk. Ezért is fontos tudatosítanunk, hogy nem egyszerűen akasztott emberek szobrait, hanem egyben akasztott szobrokat is látunk. Nemcsak a halállal, hanem a halál kulturálisan megformált és érvényesített látványával szembesülünk. Már ha hagyja ezt a bennünk élő kultúra.

(…) Az akasztásnak mint büntetésnek az elsődleges értelme a közszemlére tétel és a megszégyenítés volt. A testet a bitón hagyták, „hogy a levegő madarait táplálja”, meg hogy sokan megnézhessék. A holttest így hosszabb-rövidebb ideig az akasztott szobraként funkcionált. A családtagok sokszor lelopták a hullákat, hogy meneküljenek a szégyen elől, s akinek szerencséje volt, az külön kérelmezhette és pallossal való lefejezésre válthatta fel az akasztást. E kivégzési mód sajátos jelentése tehát éppen szobor mivoltával függött össze, s mint ilyennek, gondosan kimunkált és kulturálisan kódolt jelrendszere volt.

(…) Michel Foucault Felügyelet és büntetés című könyvében a „szemérmes igazságszolgáltatás utópiájáról” beszél: „kioltani az életet, de elkerülni a rossz közérzetet, szenvedés nélkül fosztani meg minden jogtól, fájdalommentes büntetés kiszabni”. S valóban, az akasztás nyilvános színjátéka, a holttestek ideiglenes kiállítása a börtönök mélyén lezajlott „ítéletvégrehajtássá” változott, s a madárétvágy mérte időtartamból csak a csigolyatörés „termékeny pillanata” maradt, ám ennek is csupán néhány kiválasztott szakember lehet a tanúja. Foucault-nak ebben igaza van, ám akkor már súlyosan téved, amikor a „látvány eltörléséről” beszél.

Az akasztott holttestek közvetlen látványában valóban nincs sok részünk, ám annál több képünk van a halálról, a holttestről vagy akár az akasztásról is. Honnan tudhatnánk másképpen, hogy a Böröcz szobrainak nyakába vetett kötél – úgymond – „valódi” hóhérkötél? Én bizonyos vagyok benne, pedig egyetlen akasztáson sem vettem részt, s isten bocsássa meg nekem: egyáltalán nem is vágyom erre az élményre. Michel Foucault nem vesz tudomást arról, hogy ugyanaz a történeti folyamat, amely kivonja a rémületet a közvetlen látvány szférájából, egyúttal képek és látomások hatalmas tömegét zúdítja ránk. Előbb a regények és a nyomtatott képek, majd a fotó és a film gondoskodik arról, hogy a kulturális emlékezetből ne lehessen kitörölni a halál vagy éppen az akasztottak látványát.

(…) S Böröcz András Akasztottakjai is tudják ezt: nem lehet árnyaltan, világosan és erőteljesen beszélni a halálról anélkül, hogy ne lenne mondandónk a halál képeiről, ennélfogva a halálképek legnagyobb udvari szállítójáról, a művészetről is. (…)

 

2019-02-08 16:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs