Én árulhattam a tagbélyeget

Csordás Gábor

FÉL ÉVTIZED JELENKOR – a folyóirat 1981 és 1985 közötti évfolyamaira Csordás Gábor tekint vissza.

Csordás Gábor írásai a Jelenkor folyóiratban>

Persze, hogy mindenki azt a korszakot nyilvánítja a legmozgalmasabbnak, amelyet éppen vizsgál. Közelnézetben feldúsulnak a részletek. Szerintem például a francia történelem legmozgalmasabb időszaka 1531 és 1591 közé esik. Azután már jóformán semmi érdemleges nem történt. Magyar viszonylatban pedig meglehetősen mozgalmasnak tekinthető az 1981–85 közt lepergett öt esztendő. Ebben az időszakban sorra haldokoltak a cárok, azaz a Szovjetunió Kommunista Pártjának első titkárai (Brezsnyev: 1982. Andropov: 1984. Csernyenko: 1985.), míg azután 1985 márciusában a rulettgolyó meg nem állapodott egy Gorbacsov nevű pártbürokratánál. A sok temetésnek természetszerűleg fokozódó lazaság lett a következménye, amelyet időről időre, de egyre ritkábban, hisztérikus fékezési kísérletek szakítottak meg.

1981 januárjának első munkanapján, amikor először léptem be munkatársként, és nem szerzőként a Jelenkor szerkesztőségébe, a szerkesztőség éppen kissé zilált állapotban volt. A volt Takarékpénztár külső három helyiségét ugyanis éppen festették, bár az is lehet, hogy nagyobb szabású munkálatok folytak, már nem emlékszem. Mindenesetre a személyi állomány visszaszorult abba a két belső helyiségbe, amelyeket a Jelenkor eredetileg birtokolt: az ablakaival a Nick-udvarra néző nagyterembe, és a Széchenyi tér felőli kapualj fölött lebegő kisebb szobába, amelyik hajdan a főszerkesztőé volt, és amelybe a munkálatok befejeztével majdan én költözhettem be. (A munkálatokba vont külső helyiségekben a korábbi évtizedek során a Népfront, illetve a Nőszövetség tartotta rendkívüli horderejű tanácskozásait.) Egyelőre azonban Parti Nagy Lajossal együtt – aki egy éve volt a folyóirat szerkesztője – az eredetileg fűtetlen, és most holmi hősugárzóval hipnotizált légterű nagyteremben vacogtunk nagykabátban egy-egy kisméretű íróasztal mögött.

De nem is kellett Lajossal összemelegednünk, hiszen régóta ismertük egymást. Együtt vitattuk meg újra és újra a korszerű költészet mibenlétét a pécsi Fiatal Írók Körében, amelynek Pálinkás Györggyel, Meliorisz Bélával és Jádi Ferenccel a kemény magját alkottuk, és hetente találkoztunk az Ifjúsági Ház könyvtárában. Fél korsó hiány címmel az előző évben közös antológiánk is megjelent, és mindketten benne voltunk a FIJAK-ban, a fiatal írók országos, az Írószövetség kebelén belül működő szervezetében. Lajossal föltett szándékunk volt a lap versrovatának megújítása. A főnök, Szederkényi Ervin, ez a kivételes taktikai érzékkel és még ezernyi más érzékkel rendelkező, nagy szerkesztő elsősorban – és méltán – a prózarovatra és a prózakritikára ügyelt, és ezáltal nem volt akadálya annak, hogy a versrovatban az esztendők során lerakódjon és vastag réteget képezzen a középszerűség, ami minden hanyagul szerkesztett folyóirat átka. Természetesen elsősorban nemzedéktársainkat ajánlottuk figyelmébe. Ervin jó szokása szerint a vitás kéziratokat körbeadta a szerkesztőbizottságnak is, ahol a mérvadók közül Bertók László támogatására mindig, Csorba Győzőére pedig némelykor számíthattunk. Némelykor, mert a nagy műveltségű mester – akihez tizenkét éves korom óta hordtam a verseimet – az avantgárdot semmilyen formában ki nem állhatta. Zalán Tibort az öt év alatt mindössze kétszer sikerült átnyomnunk, Sziveri János verskéziratának borítékára – a körbeadott műveket a borítékon véleményeztük – ezt a versikét írta: „Hej, Sziveri, Sziveri, / Versed fogam kiveri”. De például Tóth Erzsébet elég gyakori szerzőnk lett, versét kétszer is a lap élére tette Ervin. Nemzedéktársaink többsége persze később nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, de utólag sem bánom a nagy tisztogatást, amit Lajossal véghezvittünk: így legalább az új középszerűeknek is volt alkalmuk bizonyságot tenni középszerűségükről. Jó sok haragosom is támadt a kiebrudaltak körében, még ma is kapok – egy közösségi oldalon – gyalázkodó kommenteket, amelyekben, hogy tömören összefoglaljam, cenzúrázó büdös komcsinak titulálnak. Amiben annyi igazság van, hogy baloldali rendszerkritikus korszakomban beléptem a pártba, amit a szokásos szerep- és aránytévesztés motivált, tudniillik hogy majd én csinálok rendet ottan. A nyolcvanas évek történései – amelyekre nyomban sort kerítek – persze oda hatottak, hogy már csak azt lestem, hogyan szabadulhatnék. Úgy ítéltem meg azonban, szerintem helyesen, hogy kilépésem túl nagy tehertétel volna a folyóirat számára, amely amúgy is annak határán lavírozott, hogy adminisztratív intézkedéseket foganatosítsanak ellene, azaz jól ellássák a baját. A párttól tehát csak azután szabadultam, hogy az időszak végén, 1985 decemberében kiléptem a szerkesztőségből. De vegyük sorjában.

A Fiatal Írók Köre testületileg tagja lett az óvatosan reformista irányban tájékozódó megyei KISz égisze alatt létrejött Fiatal Művészek Klubjának, amelyet Orbán György kifogyhatatlan energiája tartott mozgásban. Közös bemutatókat és kiállításokat szerveztünk, együtt buliztunk, jelmezbált rendeztünk a Pécsi Műhely festőivel, a korunkbeli zenészekkel, szobrászokkal, táncosokkal, üvegművészekkel, kerámikusokkal és nemzedékünk egyetlen komponistájával, Weber Kristóffal. És még a Nádor kávéház is működött. A bejárattól legtávolabbi ablaknál álló asztal volt a szokott helyünk, komolyabb alkoholmennyiségeket pedig a még szintén létező Fehér Elefántban fogyasztottunk. Még létezett Pécs.

Nem létezett ellenben, legalábbis átmenetileg, országos szervezetünk, a Fiatal Írók József Attila Köre, amelynek vezetőségi tagja voltam. Az előző év októberében Szentendrén tartott kétnapos tanácskozásunkon elfogadtunk ugyanis egy hétpontos követelést, amelyet se az Írószövetség vezetősége, se a Pozsgay Imre vezette minisztérium, se Aczél György nem fogadott el. Pontosabban, nem lehet tudni, ki nem fogadta el, mert informálisan – és főleg utólag – nagy rutinnal egymásra tolták a felelősséget. Az ügy részleteiről lásd Tamás Gáspár Miklós tényszerű beszámolóját a Beszélő 1982. májusi számában. Itt csak annyit, hogy a rebellis vezetőségben én voltam az egyetlen párttag, és ez hamis reményeket keltett az ügyet kezelő szentháromságban; tudniillik, hogy akkor lehetne talán éket verni, és én volnék az ék. Azonban a következő év júliusáig tartó hercehurcában, amelynek során márciusban fel is függesztették a szervezet működését, a vezetőség egységét egy pillanatra sem sikerült megbontaniuk. Mármost a kor viszonyai ismeretében biztosra vehető, hogy elvtársilag Szederkényi Ervint is elővették, hatna oda, hogy az adott esetben elvárható aljasságtól én se riadjak vissza. Ennek azonban sem akkor, sem a később tárgyalandó ügyekben, egyetlen esetet kivéve, amelyre szintén ki szeretnék térni, Ervin a legcsekélyebb jelét sem adta.

A korszak a folyóirat életében egy nagyon erős januári számmal indult. A szám élén egy Mészöly-blokk állt. Mészöly ekkor már jó ideje a lap legfontosabb szerzője volt, de Szederkényi óvakodott attól, hogy ennek túl nagy hangsúlyt adjon. Ezzel a lapszámmal tette a nem beavatottak számára is nyilvánvalóvá a tényt. A blokk élén Béládi Miklós elemzése áll Mészöly írói pályájának addigi, és a jövőben várható, sőt kívánatos alakulásáról. Mai szemmel kissé mulatságos, ahogyan megpróbálja előírni Mészölynek – akinek elfogadtatásáért ő maga is oly sokat tett –, milyen regényt írjon a továbbiakban. Béládi Miklós ebben a korszakban, Németh Lajossal együtt, akinek ugyanebben a lapszámban kezdtük közreadni nagy Baalbek-tanulmányát, a folyóiratnak és szellemi körének legfontosabb teoretikusa volt. Mindketten tipikus átmeneti figurák, valódi híd-emberek voltak, akikben a hagyományos irodalomtörténészi illetve művészettörténészi attitűd új típusú elemzőkészséggel párosult. Szederkényi Ervin fontolva haladó, az irodalom mozgásterét fokozatosan tágító stratégiájának pontosan ez felelt meg. Ezután következett Alexa Károly nagyinterjúja magával Mészöllyel, amelynek a maga jelentőségén túl külön érdekessége, hogy Szederkényinek úgynevezett igazoló jelentést kellett írnia miatta. Ez volt nagyjából az utolsó adminisztratív rendszabály a folyóirat történetében. A dolog megértéséhez tudni kell, hogy – mivel a cenzúrának hivatalos, formális intézménye nem létezett – bár Eörsi István az Írószövetség ugyanebben az évben megtartandó közgyűlésén cenzúrahivatal létrehozását fogja majd javasolni, joggal, és természetesen eredménytelenül –, a cenzurális nyomást a főszerkesztők megrendszabályozásával gyakorolták. Ennek különböző fokozatai voltak. A legenyhébb az volt, amikor a két hivatásos főfeljelentő, E. Fehér Pál és Fekete Sándor a Népszabadságban vagy az Új Tükörben nehezményezte valamely folyóiratközlemény elv- és pártszerűtlen voltát. A következő fokozat az volt – és esetünkben ez lépett működésbe –, hogy a feljelentés nyomán a művelődési minisztérium illetékes beosztottja – itt Tóth Dezső miniszterhelyettes – írásbeli magyarázatot, lényegében töredelmes bocsánatkérést követelt a főszerkesztőtől. A harmadik fokozat a folyóirat és a szerző ellen indított rágalomkampányt és a szerkesztőség szétzilálását követően a folyóirat betiltása, majd új, megbízható erőkkel újraindítása lett volna. Az ügy egyik külön pikantériája, hogy ekkor már évek óta Pozsgay Imre, a leendő nemzeti keresztény jobboldal leendő nagy öregje volt a művelődési miniszter. A másik pikantéria pedig az volt, hogy Mészöly az inkriminált passzusban a svábok kitelepítésének embertelen voltát ecsetelte, márpedig azt anno a népnemzeti tábor radikálisai szorgalmazták a leglelkesebben. Egy kis ízelítőt kaptunk a matyó hímzéssel díszített gimnasztyorkából, amit később több változatban is volt alkalmunk szemügyre venni. Tóth Dezső levele egyébként teljes terjedelmében olvasható a Jelenkor 2014/4. számában.

Az év nevezetes eseménye az augusztusban Pécsett megrendezett IV. Anyanyelvi Konferencia, amely nem más, mint a Nyugaton élő magyar értelmiség megudvarlásának és „fellazításának” intézménye. A szívélyesség és a paranoia légkörében zajló összejövetelt természetesen alaposan és jó korán előkészítették. Ezzel függhet össze két Nyugaton élő költő szerepeltetése már a januári számban, Pomogáts Béla áttekintő tanulmánya kíséretében. A konferenciára én is hivatalos voltam, és a zárófogadáson, amelyet, biztos ami biztos, a várostól jó messzire, a Misina étteremben rendeztek meg, sikerült is Gömöri Györggyel megismerkednem. Szerencsére Ervin sokkal hatékonyabb volt nálam, a konferenciára meghívott nyugati magyar irodalmárok, és rajtuk keresztül aztán mások is, ettől fogva rendszeresen szerepeltek a lapban. Bori Imre jugoszláviai szemléje és Kántor Lajos – úgy emlékszem, általam szorgalmazott – romániai szemléje, továbbá Spiró György remek kelet-európai íróportréi mellett ez is hozzájárult az áporodott magyar légtér felfrissítéséhez.

Az év végén az ismét – és immár JAK néven – engedélyezett szervezet vezetőségének újraválasztott tagjaként hivatalos voltam a Magyar Írók Szövetségének kongresszusára. Wojciech Jaruzelski tábornok sajnálatos módon éppen a konferencia két napját elválasztó éjszaka közepére, december 13-a nulla órájára időzítette katonai puccsát, amely a Solidarność független szakszervezet erőszakos felszámolásához vezetett. A kongresszust valamelyik kerületi pártházban tartották meg, ahol az előadótermet körfolyosó vette körbe. A második nap délelőttjén – úgy láttam, Zalán Tibor kezdeményezésére – ezen a körfolyosón vonultunk körbe tüntetőleg vagy két tucatnyian. Maga az Írószövetség, nagy csalódásomra, lapult. Miközben páncélozott járművek gyűjtötték be a Solidarność aktivistáit, és sztrájkoló munkásokat vertek véresre gumibottal, „A magyar írótársadalom ezen a közgyűlésen leszögezte, hogy azonosul szocialista társadalmunk fő célkitűzéseivel; hogy a maga valóságismeretével, felelős társadalomkritikájával, az írott szó és az írói szó súlyával ki tudja és ki akarja venni a részét a békéért, a nemzetközi haladásért, hazai vívmányaink megőrzéséért és gyarapításáért folyó közös erőfeszítésekben.”

Egyébként még ugyanabban a januári számban volt egy Mándy-novella, továbbá versek Weöres Sándortól és Rába Györgytől. Mindhárman a lap legfontosabb szerzői közé tartoztak ebben az öt esztendőben, akárcsak Tatay Sándor, akinek itt egy elbeszélése szerepel, majd remek Bakony-szociográfiáját közöltük végeérhetetlen folytatásokban és nagy élvezettel. A nagy öregek közül Kálnoky László és Takáts Gyula versei a februári számban – és az öt évfolyamban mindvégig – olvashatóak. Mészöly a Családáradás fejezeteivel és a Pannon töredék darabjaival van jelen, amelyekből Béládi Miklós iránymutatása dacára sem lett nagyregény. Bertók László és Csorba Győző nemcsak szerkesztőbizottsági tagságuk révén váltak hasznára a lapnak, hanem mindenekelőtt azzal, hogy folyamatos jelenlétük egyfelől elejét vette a vádnak, hogy nem volnánk eléggé Pécs-központúak, másfelől viszont nem lefelé, hanem éppenséggel fölfelé húzta a lap színvonalát.

A júniusi számban Németh Lajos tanulmánya Bibó Istvánról inkább csak kitérő a szerző pályáján. Közlése annak köszönhető, hogy szerepelt a magyarországi szamizdat-kiadás első nagyobb szabású vállalkozásában, az 1980 októberében megjelent Bibó emlékkönyvben, amelynek szerzőit a szervek előbb válogatás nélkül ki akarták rúgni állásaikból és kiradírozni a nyilvánosságból, később azonban mégis egy háromfokozatú eljárás mellett döntöttek: a legrenitensebbeket kirúgták és kiradírozták, a közepeseket megdorgálták és megfenyegették, a harmadik csoportba tartozók „vállalható” írásait ellenben közlésre ajánlották a megfelelő profilú folyóiratoknak, a szamizdat várható szerzőgárdáját a lehetőség szerint feltördelendő. Ervin nyilván nem tudott ellenállni ennek a szívélyes ajánlásnak, főleg mert a lap egyik fontos szerzőjéről volt szó.

A decemberi szám majdhogynem tematikus számnak tekinthető. Az új nemzedék – nemzedékünk – státusza jelentősen javult a hivatalossággal való összecsapásnak és az azt követő kompromisszumnak köszönhetően. Feltehetően ennek – és Lajossal a mi kettőnk jelenlétének – kívánt nyomatékot adni Szederkényi Ervin ezzel az összeállítással, amelynek alaphangját Kálnoky László és Mészöly Miklós egy-egy fiataloknak ajánlott verse adja meg, az utóbbi ezekkel a nevezetes sorokkal „A homoksír is termőre fordul, / ha az elaggott avart / mosollyal beletapossuk.” Aczél György még ebben a hónapban, az Írószövetség közgyűlésén nem is mulasztotta el idézni ezt a három sort, hadd lássák az élemedettebb kollégák, milyen veszedelem fenyegeti őket az egyébként is izgága és sok bajt okozó fiatalok részéről. Hiába volt a nagy kiegyezés, az elvtársaim ezentúl is kihasználtak minden alkalmat minden lehetséges ellentét felszítására annak érdekében, hogy a fortélyos félelem igazgasson minket, ne pedig a csalóka remény. A számban volt még egy Mándy-novella is ezzel az ajánlással: „Egy öreg játékos – aki azért még nem megy le a pályáról – köszönti szeretettel a fiatal – de korántsem »ifjúsági« – válogatottat.”. Az ajánlás természetesen nem a számban szereplő számos fiatal költőnek szólt, hanem az ekkor még szintén fiatal Esterházy Péternek (Sívó édesgető) és a szintén fiatalnak számító Nádas Péternek, akinek Emlékiratok könyve című korszakos regényéből 1979-től kezdve közöltünk részleteket. Alexa Károly és Dérczy Péter ugyanitt a fiatalok prózáját illetve költészetét elemző áttekintésben vállalkoznak a lehetetlen feladatra: a jelen irodalomtörténetének megírására.

A ’82. áprilisi és májusi szám közli Béládi legjelentősebb írását ebben a korszakban, Helyzetkép (Jegyzetek a mai magyar szépprózáról) címmel. Ebben az írásban is kísért az irodalom lényegével összeegyeztethetetlen normativitás, amely a zsdánovi eszmék távoli visszhangja a magyar irodalomtörténészi gondolkodásban, és a Béládiénál jóval későbbi nemzedékeket is megfertőzött. Az írás végzetes szakadást vizionál a magyar irodalom kebelén belül, aminek főként az az oka, hogy alaposan túlértékeli a hatvanas-hetvenes évek prózairodalmát, amellyel igazán méltán és joggal kívántak szakítani a Mészöly nyomában új utakra induló fiatalok. Ugyanakkor pontosan érti és méltányolja ezeket az új törekvéseket, és tudvalevőleg maga is sokat tett elismertetésükért. Tudom, hogy Szederkényi Ervin szerette és nagyra becsülte Béládi Miklóst. Mégsem tudom elhessegetni a gyanút, hogy van némi szándékos irónia abban, hogy nyomban ezután ilyen mondatokat olvashatunk Örkény István tollából (Jegyzetek): „be kell vallanom, hogy hiába rajongok Arany Jánosért, sajnos, Adynak lett igaza, Dosztojevszkijnek, Kafkának, Lautréamontnak, azoknak hát, akik a valóságból a képzeletbe emigráltak”, avagy: „Eszem ágában sincs elvitatni az ábrázoló irodalom érdemeit, de annak sem örülök, hogy minálunk úgyszólván csak annak van becsülete. Emögött ugyanis nemcsak az áll, hogy az ábrázoló irodalom számtalan remekművel dicsekedhetik, hanem a képmutatás és a kényelemszeretet is.” Ami, ugyebár, mégiscsak arra utal, hogy a szakadást – Örkényék és a fiatalok között – maga a hatvanas-hetvenes évek prózája képviselte. Ugyanitt olvasható a nevezetes csákány-hasonlat az élcsapat és a derékhad szerepét illetően – akit érdekel, nézzen utána, én pedig hadd térjek rá a ’83-as esztendőre. A szerkesztés rugalmasságát mutatja, hogy a Jelenkor elég korán reagált a Kaposvári Színházban kibontakozó csodára. A hagyományos pécsi és budapesti színházi szemle mellett ez év márciusától olvashatóak Koltai Tamás kaposvári szemléi.

A Fél korsó hiány valamelyest ismertté tett minket a városban, többször hívtak író–olvasó-találkozókra. A jogászok és közgazdászok közös Rákóczi úti kollégiumában így ismerkedtem meg Heindl Péterrel és Légrády Tiborral, akik nemsokára pécsi szervezői lettek a Dialógus Csoport nevű független békemozgalomnak. Amikor egy évig tartó bizonytalankodás után felsőbb utasításra megkezdődött a mozgalom felszámolása, a csoport végzős magyar szakos hallgatóit, Horváth Ágnest, Benkő Zsuzsát és Hosszú Margitot az a veszély fenyegette, hogy olyan jellemzést (káderlapot) kapnak, amellyel sehol sem taníthatnak majd. A fiúk megkértek, hogy próbáljak segíteni, és én el is mentem a tanárképző kar párttitkárához, Vonyó Józsefhez, akit korábbról ismertem, és becsületes embernek tartottam. Megkértem, hogy akadályozza meg a tervezett retorziót. Ezután történt, hogy Szederkényi Ervin feldúltan nekem esett, miért pártolok ismert ellenzékieket. Sem azelőtt, sem azután nem láttam ennyire kijönni a sodrából ezt a rendkívül fegyelmezett embert. Én a jó előre kigondolt válasszal szolgáltam: eljárásom nem kifogásolható, hiszen mint párttag cseréltem eszmét egy másik párttaggal. Ez a mentség eléggé sántított, hiszen mint párttag is legföljebb a saját „felsőbb pártszervemhez” fordulhattam volna, de Ervint, úgy tűnt, megnyugtatta, mert nem tért vissza a dologra. Csak akkor jöttem rá, mekkora kockázatot jelentettem számára, amikor Vonyótól nemrég megkaptam a Népszabadság számára Gyurcsány ügyében írott, de ott nem közölt hozzászólását, amelyben kitért a Dialógus Csoport ügyére is. Engedélyével közlöm az ide vonatkozó részt: „Nyilván a hallgatók javaslatára két külső, ellenzéki gondolkodású ember, akikkel ők kapcsolatban voltak, megkeresett, hogy a Dialógusról szeretnének velem beszélni. Egyiküket, mint nem szavahihető és komolytalan személyt elutasítottam. Beszéltem viszont Csordás Gáborral, aki akkor a Jelenkor c. folyóirat egyik szerkesztője volt, ma pedig az általa gründolt Jelenkor Kiadó vezetője. A beszélgetés abban az értelemben – miattam – nem volt érdemi, hogy az ügyet az egyetem belső ügyének tekintve elhárítottam a beavatkozási törekvést. Abban azonban egyetértettünk, hogy a hallgatóknak az ügy miatt nem eshet bántódásuk. Viszonylag hosszú beszélgetésünk inkább általános politikai kérdésekről folyt az intézmény parkjának egy padján. A kísérletekről, illetve a beszélgetés tényéről (részletek nélkül) tájékoztattam az egyetemi párttitkárt. Néhány nap elteltével váratlanul, minden előzetes jelzés nélkül felkeresett Szederkényi Ervin, a Jelenkor főszerkesztője, s láthatóan feldúltan, zaklatottan érdeklődött a felől, hogy mit akart tőlem Csordás. Én megnyugtattam, hogy Csordás nem követett el semmi olyat, ami aggodalomra adna okot, beszélgettünk kérdésekről. Ő ugyan semmiféle konkrétumot nem mondott arról, miért keresett, mit tud az ügyről, de hangja, gesztusai és az egész szituáció nyilvánvalóvá tette számomra, hogy az egyetemi párttitkár továbbadta az én tömör információmat a III/III-nak, ők pedig felelősségre vonhatták Csordás főnökét, akinek egyébként is volt elég problémája ebben az időben, amikor az irodalmi folyóiratok szerkesztőségeit igencsak vegzálták. […] Ezt látva, külön megemlítettem neki, ha Csordást bármilyen támadás érné, bármilyen fórumon felelősségre akarnák vonni, vállalom, hogy az őt mindenféle felelősség alól mentesítő szavaimat elismétlem. Megnyugodva ment el, s nem tudok róla, hogy Csordást emiatt bárki piszkálta volna ezt követően.”

A nyári szám két máig emlékezetes – és tartalmilag homlokegyenest ellentétes – esszét tartalmazott Mészöly Miklóstól (Egy jövendő nemzettudat felé) és Nádas Pétertől (Menekülés az érzelembe). Én viszont azon a nyáron Lengyelországba utaztam, és amit ott tapasztaltam, véglegesítette ellenzéki elkötelezettségemet, és aláásta szerkesztői hivatástudatomat. Naplómban így rögzítettem találkozásomat a Jaruzelski-féle „konszolidáció” egyik kreatúrájával, egy újsütetű lap újsütetű szerkesztőjével, akiről mellesleg utóbb kiderült, hogy 1976 óta besúgóként tevékenykedett: „Ülök vele szemben. Persze, hogy én is tökig vagyok már a politikával; és sírok az irodalom után. Ha ezt a fiatalembert valami történelmen kívüli erő nyakon csípné, átröpítené a Tátrán és a Mecseken, és beültetné az én helyemre a Jelenkor szerkesztőségébe, szinte észre sem lehetne venni a cserét. Holott őt mindazok, akiket a legelemibb esztétikai szempontok alapján jó lengyel költőknek kell tudnom, kollaboránsnak tekintik, lapját bojkottálják, őt magát mélységesen megvetik.” (Válságban. Lengyel napló 1983. II. Jelenkor, 2012/9.) Bár sokan csak jóval később vették észre, egyre meredekebben lejtett minden valamiféle végkifejlet felé. Ami az irodalomról való gondolkodásban is érezhető volt. Balassa Péter nem-normatív szemléletének egyre nagyobb lett a befolyása az irodalomról való gondolkodásban. 1980 óta, Esterházy Termelési regényéről írott tanulmányától kezdve Esterházy és Nádas minden fontosabb művéről esszéje jelent meg a Jelenkorban. „a sors különös kegyeltjének kell őt tartanunk, akinek a magyar kritikában való fellépésével egyeztetve játszódik a magyar próza mind ez idáig legradikálisabb fordulata” – írta róla Kis Pintér Imre a szeptemberi számban. Októberben megjelent Mészöly Anyasiratója, egy nagyszerű novella, amelyben nem lehet nem észrevenni Esterházy prózájának hatását. Ez a novella ihlette később Parti Nagy Lajos egyik legjobb, Rókatárgy alkonyatkor című versét.

Decemberben pedig meghalt Béládi Miklós.

Nagyjából ekkorra tehető Balassa Péter, Varga Lajos Márton és Kis Pintér Imre szövetkezése a kritika megújítása érdekében, amiből a folyóirat hosszú ideig sok hasznot húzott. Szellemi közeledésük dokumentuma a ’84. áprilisi szám kritikai blokkja, amelyben Balassa Péter Babitsról, Kis Pintér Imre Füst Milánról, Varga Lajos Márton pedig Kis Pintér Imréről ír. Nem tudom, a hasznok közé sorolható-e, de ők hárman voltak azok, akik Szederkényi Ervin halála után, 1987 elején, Kis Pintérék óbudai lakótelepi lakásában színük elé idéztek, és rám parancsoltak, hogy álljak Ervin helyébe. Akkor láttam őket először színről színre. De ez már egy másik történet, és most még ott tartok, hogy egyre kevésbé van kedvem az illedelmes lapszerkesztéshez.

A nyári számban közöljük egy harmadikos gimnazista, Bagossy László verseit. Egyre több nálunk fiatalabb szerzője van a versrovatnak. És boldogan bontjuk a Nádas Pétertől Németországból érkező, feltűnően jó minőségű és nagy alakú borítékokat, amelyek az Emlékiratok könyve egy-egy újabb fejezetét tartalmazzák, vagy némelykor olyan súlyú esszét, mint például a Hazatérés.

Aztán verset kérek Petri Györgytől, akit személyesen ismerek, szeretek és tisztelek, és aki majd egy évtizede csak szamizdatban jelenhetett meg. Lajos, Bertók László és Csorba Győző támogatásával elérem, hogy Ervin három verset elfogadjon közlésre. Ma már csak arra emlékszem, hogy az egyik egy Sárb Ódler volt. Aztán Ervin mégiscsak felhív valakit telefonon, hogy megkérdezze, közölheti-e Petrit. A válasz – ha már a kérdés elhangzott – természetesen az, hogy nem. Pedig olyan egyszerű lett volna – csak nem kellett volna megkérdezni.

Ekkor úgy döntök, ez az a pont, ameddig el lehetett menni. Ha nem lehet Petrit közölni, akkor az urak (elvtársak) szerkesszenek maguknak. Bejelentem, hogy januártól nem kívánok a Jelenkorban dolgozni. Aztán sürgősen kilépek a pártból. Pedig milyen fontos megbízatásom volt ott! Amióta a Jelenkorban dolgoztam, a Lapkiadó Vállalat alapszervezetében én árulhattam a tagbélyeget.

(Fotó: Szőcs Petra)

2016-05-07 15:40:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs