Szökkenti majd szárba

Csuhai István

FÉL ÉVTIZED JELENKOR – az 1991 és 1995 közötti évfolyamokat Csuhai István tekinti át.

Csuhai István írásai a Jelenkor folyóiratban>

Az ebben a sorozatban rám jutó öt Jelenkor-évfolyam, az 1991. január – 1995. december közötti időszak, ha csupán az impresszum változásait nézzük, a folyóirat történetének legmozgalmasabb időszaka. 1991 októberétől főszerkesztője lettem a lapnak, eleinte a kiváló szlovén műfordítóval, Gállos Orsolyával (akit pár hónap múlva Ágoston Zoltán váltott), Medve A. Zoltánnal, a sokak, többek között Horváth Tamás és Farkas Zsolt helyére lépő technikai szerkesztővel, Décsi Tamással és a nagyon rég, még a Tüskés Tibor szerkesztette Jelenkor óta nélkülözhetetlen szerkesztőségi titkárnőnkkel, Szundy Zoltánnéval hosszú idő után újra öten dolgoztunk a szerkesztőségben. Ebben az időszakban, 1992 kora nyarán hunyt el váratlanul Hallama Erzsébet, aki a Szederkényi Ervin halála utáni, Csordás Gábor végleges kinevezéséig tartó szakaszban névlegesen főszerkesztőként jegyezte a lapot, ebben az időszakban lett nagybeteg és halt meg 1995 őszén Csorba Győző, aki a modern pécsi irodalom mindegyik fontos intézményénél ott tevékenykedett a Várkonyi Nándor-féle Sorsunk óta, és a Jelenkornak is hosszú ideje főmunkatársa volt. A tágabb szerkesztőségi körből, ahová a régi tagok, Bertók László, Balassa Péter, Parti Nagy Lajos és Pákolitz István mellé bekerült az ezután kizárólagosan a Jelenkor Kiadó ügyeivel foglalatoskodó Csordás Gábor, kiszállt Kalász Márton, jött viszont ebbe a testületbe Kolozsvárról Balla Zsófia, s a hagyományos „ötágú síp”-felfogás szerint a lap legfőbb irodalmi-kulturális orientációjának számító Vajdaságból Thomka Beáta és Tolnai Ottó. A fiatalabbak, az 1989 előtt születettek kedvéért itt nyilván el kéne magyaráznom Illyés Gyula híres metaforájának lényegét, de helyszűke miatt ezt inkább a Google keresőmotorjára hagyom.

Nem tudok tehát teljesen tárgyilagos lenni ezzel az ötesztendős időszakkal sem: 1987. januári Jelenkorhoz jövetelemtől 1999. augusztusi távozásomig a lap minden egyes közleményéhez, minden tördelési megoldásához és minden címéhez, sőt minden szavához, betűjéhez és betűhibájához, minden sikeréhez és minden elvétéséhez volt valamilyen szoros közöm. Jutott ebből is, abból is, amabból is. Mindegyik itt olvasható tételt legalább kétszer, kéziratban és korrektúralevonatban elolvastam, némelyiket többször is. Kaján örömmel látom, hogy a végső pdf-változatba Csiki László csodás elbeszélését (Halanya, avagy a szavak, 1992. szeptember), a nevezetes „Hal-szám” terjedelmes novelláját abból a szerkesztőségi példányból szkennelték be a mostani munkatársak, amelyikhez annak idején kézírásos széljegyzeteket fűztem, főként a román megszólalások magyarázatait, de egy helyen húztam is a szövegből (hiábavalóan, hiszen a szám már ki volt nyomtatva). Ezt az utólagos korrektúrát, a sokadszori újraolvasást nem mindegyik írással végeztem el a kilenc vagy a tizenhárom év alatt, de némelyikükkel igen, ha nem is feltétlenül széljegyzetek formájában.

A „Hal-számmal” helyben vagyunk. A szerkesztőségi mókuskereket, az állandóan ismétlődő ugyanolyant nekem mindig is ezek a tematikus összeállítások, alkalmanként önálló számok törték meg vagy tagolták. Rögtön 1991 januárjában ott a hetvenéves Mészöly Miklóst köszöntő szám, amely ugyan Csordás Gábor főszerkesztői időszakára esik, de amelynek legelső külső kereteit 1990 kora nyarán még Takáts Józseffel együtt találtuk ki hármasban, és amelynek a megvalósítása, végleges formába öntése aztán nagyrészt az én munkám lett. Februárban ott a nyolcvanéves Takáts Gyulát köszöntő blokk, de novemberben a Csorba Győző 75. születésnapját ünneplő összeállítás ismét csak majdnem egy egész szám, benne Parti Nagy Lajos csodálatos hommage-remekművével, A Csorba-kert című verssel. S aztán decemberben a kissé bonyodalmas című blokk (235 éves lenne Wolfgang Amadeus Mozart), mely valójában a zeneszerző halálának 200. évfordulójára készült. Györffy Miklós levélfordításaiból közöltünk egy terjedelmesebb adagot (könyv alakban a magyarra fordított levelek tudomásom szerint azóta sem jelentek meg). Itt olvasható Wolfgang Hildesheimer önállóan megálló esszéje Mozart boldogságáról, Szilágyi Eszter Anna remek fordításában. Az esszé fő tézisét gyakran idéztem különböző helyeken az elmúlt huszonöt évben, de mindig úgy gondoltam rá, hogy a gondolatmenet Hildesheimer pár évvel korábbi fantasztikus Mozart-könyvében szerepel. A mostani újraolvasás nemcsak a motívum eredetét juttatta eszembe, hanem a végső szövegváltozat készítésének, szerkesztésének igazán boldog munkafázisait is felidézte – amit természetesen nem éltem át akkor. Az 1008. oldalon szerepel az összeállításban egy kis karikatúra, ezt apósom, Szende Béla, a pécsi főiskola német tanszékének addigra már visszavonult vezetője ajánlotta a figyelmembe, de hogy pontosan melyik német hetilapból való, és rejtett vicce (a zenetörténész Manfred Deix nevének kezdőbetűit a képaláírásban valamilyen ok miatt felcseréltük) mire vonatkozik, képtelen vagyok megmondani. A Mozart-blokkban olvasható még egy nekem nagyon fontos szöveg, Balassa Péter Alla breve (Emlékezés egy előadásra) című írása – ez voltaképpen Péter egykori legendás műcsarnokbeli Don Giovanni-előadássorozatán alapul, annak a magnóra vett szövegét gépeltettem le, és ezt a kéziratot alakította át, rövidítette le ő az itt olvasható változatra. Ezt az írást (noha nem lett belőle olyan hatalmas mérföldkő, mint az Molto moderato című csodálatos esszéje volt pár évvel korábban) azért is említem szívesen, mert a barátságunk tetőpontján született, a folyamatos szerkesztői kérlelésen, idővel nógatáson túl sok személyes találkozás, együttlét, például a legklasszikusabb közös zenehallgatás is kísérte.

Nem akarom ilyen részletességgel sorra venni a többi évfolyam tematikus összeállításait, pedig lenne mit. 1992 szeptemberében ott az említett Halszem – halszám, kizárólag felkérésre írt szövegekből. Szerencsénk is volt, hogy Bertók László az akkoriban írt szonettjei közül három hal-témájút is tudott adni, Krasznahorkai László vagy Németh Gábor épp ekkor halas prózát írt. És persze mindennel, mindenkivel, mindig szerencsénk volt. A 717. oldalon olvasható Tengeri bagatell (ez az éves tartalomjegyzékben már fel van oldva) Esterházy Péter írása. Hogy itt és a címlapon miért három csillag mögé rejtőzik a szerző, meg nem tudnám mondani (hogy a szövegből kiolvasható a szerző neve, ma úgy érzem, erre nem elégséges magyarázat). Decemberben ott a Jelenkor történetének kétségtelenül legkoncepciózusabban, legkörültekintőbben, legréstelenebbül szerkesztett vendégszáma, a Láng Zsolt által bámulatos műgonddal összeállított Vendégség-szám, amelynek anyagai kivétel nélkül a vendégség, a vendég-lét kérdéseit járják körül. Ebből a számból, éppen Zsolt utószavából is volt egy kedves, évtizedekig ars poeticaként dédelgetett mondatom („A szerkesztés lényeges és nevetséges művelet, az olvasás a dolgok igazi színe látása.”) A „vendégszám” műfaja különben egyértelműen Jelenkor-hagyomány: 1984-ben Szederkényi Ervin Lengyel Balázsnak, az Újhold egykori szerkesztőjének adott szabad kezet, hogy állítson össze kedvére egy saját Jelenkor-számot; a rákövetkező évtizedekben többen is kaptak felkérést ugyanerre, saját felülettel már vagy még nem rendelkező szerkesztők, írók, az írott kultúrához kapcsolódó képzőművészek. De ha már rejtjelet vagy álnevet hoztam szóba az imént: mind a két említett 1992-es összeállításban szerepel Kanetti Norbert, aki valóságos nevén, Szilasi Lászlóként az itt elhintett magokat másfél évtized múlva szökkenti majd szárba.

A többi tematikus összeállításban leginkább a segítség gesztusait látom. A John Cage-blokkban (1992/10) elsősorban Weber Kristóf és Vidovszky László kezdeményezését, a Politikaelméleti Műhely összeállításában (1993/6) Takáts Józsefét, az Éneklő Borz blokkjában (1993/7-8) ismét csak Láng Zsoltét, Visky Andrásét, a rövid ideig fennálló kolozsvári nemzedéki kör többi tagjáét, a Jacques Derrida pécsi egyetemi díszdoktorsága alkalmából közétett blokkban (1994/11) Boros Jánosét, Orbán Jolánét. Erre a félévtizedre még egy kerek születésnap esik, 1995. decemberében lett hatvan éves Bertók László, az alkalomnak szentelt összeállításból első helyen Darvasi László kis esszéjét, a hiányos mondatot emelném ki most, az újraolvasáskor ez a kis írás hatott rám leginkább revelatívan (és ez a szöveg – ez nagyban növeli a folyóiratban betöltött helyi értékét – önálló Darvasi-kötetben azóta sem látott napvilágot).

1993 őszén Ágoston Zoltánnal és Takáts Józseffel Pécsett elindítottuk a JAK Tanulmányi Napokat. Ez a rendezvénysorozat éveken át nemcsak két minikonferenciát, felolvasóesteket, az akkor még osztatlan „fiatal irodalom” kétnapos városba telepedését és együttlétét jelentette, hanem a következő Jelenkor-évfolyam első két számában mindig két komolyabb tanulmányblokkot is. 1994 januárjában az irodalom és szolidaritás, februárban az új magyar próza témája körül 4-4 írást, 1995 januárjában öt szöveget a mai magyar költészetről, februárban ugyancsak öt írást irodalom és hagyomány kérdésköréről. A dolog 1995 után is évekig folytatódott, a kezdetből hagyomány lett, ilyen összejövetelből nőtt ki például az úgynevezett „kritika-vita”.

És ott volt a napi működés. Megnéztem például, hogy a két 1991. végi összeállítás után mi következett: az 1992. januári szám Darvasi László A veinhageni rózsabokrok című elbeszélésével indul – az addig kizárólag verseket író Darvasi prózaírói debütálásával. Egy nagy pálya kezdete ez, egészen mintaszerű folyóiratbeli együttműködésünk a Jelenkor utáni időszakomra is kiterjedt, a Magvető Kiadónál megjelent köteteinek is a szerkesztője voltam egy ideig. De felhőtlen, aktív és kommunikatív szerkesztői viszony fűzött akkoriban rajta kívül sokakhoz, Balla Zsófiától, Baránszky Lászlótól, Bertók Lászlótól, Dérczy Pétertől Forgách Andráson, Karátson Endrén, Kovács András Ferencen, Krasznahorkai Lászlón, Kukorelly Endrén, Makay Idán, Marno Jánoson, Márton Lászlón, Mészáros Sándoron át Mészöly Miklósig, Németh Gáborig, Parti Nagy Lajosig, Sándor Ivánig, Tandori Dezsőig, Takács Zsuzsáig, Tolnai Ottóig és rengeteg más íróig, költőig, kritikusig. Jöttek fiatalabbak is, sokan, nagy számban. Ezekre az évekre, pontosabban 1993 nyarára esett egy gigantikus munka, amelynek az archívumban nincs nyoma: a Jelenkor 35. születésnapját megünneplő kétnyelvű antológia, mely ötszáz oldalt meghaladó terjedelemben negyven Jelenkor-szerző egy-egy írását közölte magyarul és német fordításban.

Elkövettem hibákat is, Vasadi Péter Esterházy-kritikáját (1992/3) mai fejjel biztosan nem közölném. Általában is érvényes, noha a Jelenkor soha nem volt bíráló kritikai lap, hogy a kritikarovatot évekig tartó munka volt újra lábra állítani. Elveszítettem fontos Jelenkor-szerzőket, így, egyes szám első személyben (Nádas Péter hiánya számított nekem a legfájóbbnak), és ha ma szerkeszteném az akkori Jelenkort, sokkal jobban kihasználnám adottságait, jóval aktívabban és agilisabban szerkeszteném képzőművészeti rovatát.

Ezt a hosszúra nyúlt szöveget hadd fejezzem be egy anekdotával. 1993 késő nyarán egyedül ücsörögtem a szerkesztőségben, beesett az ajtón ifjúkori mesterem, Szigeti Csaba. Űzött volt, gondterhelt, borotválatlan, sietős, a kezembe nyomott egy nagyobb alakú, A-meghajtóba való hajlékony lemezt (ha ez mond még bárkinek bármit), rajta terjedelmesebb tanulmánnyal Kovács András Ferenc költészetéről, meg egy kinyomtatott kéziratot, aztán eltűnt. A lemez jószerével olvashatatlan volt, mintha marslakó írta volna egy marsbéli szövegszerkesztővel, csupa kriksz-kraksz, a kézirat hosszú, tele bonyolult tördelésű versidézettel, nyár lévén senkit nem lehetett elérni, hogy begépelje (ekkor már hosszú évek óta mi magunk, szerkesztők állítottuk elő a nyomdakész pauszpapír-változatot, tördeléssel, korrektúrákkal, a nyomda csak kinyomtatta a végső példányokat; ez, szemben a mai gyakorlattal, nem volt még megszokott dolog). Nekiálltunk tehát a lemez megfejtésének, minden egyes karakter kódját külön-külön kellett cserélni, úgy éreztem néha, még az egyszerű latin betűket is. Egyetlen támpontunk a kinyomtatott gépirat volt. Szükség volt az írásra, kísérőtanulmánynak KAF közlés előtt álló verseihez, és annyit tököltünk vele, hogy már egyszerűbbnek látszott újragépeltetni az egészet. De addigra versenykérdést csináltam az egészből. Ösztönösen ellenálltam Ágoston Zoliék rövidítési, bekezdés-összehúzási és tagolási javaslatainak, Szigeti Csabával telefon, e-mail híján, elérhetetlenül amúgy sem lehetett volna semmiről sem egyeztetni. A szöveg végül rengeteg erőfeszítés árán, de betűhíven jelent meg 1993 novemberében (Lábjegyzetek egy lábjegyzetelt palimpszesztushoz). Csabával hónapokig nem találkoztam még, egyszer aztán véletlenül összefutottunk, és mondta, látta, nagyon szép. És különösen annak örül, hogy olyan hibátlanul kijött a tanulmányba belefoglalt akrosztichon, a bekezdések elejébe foglalt mondat. Megkövülve, döbbenten lapoztam végig, és tényleg ott volt, benne volt, értelmes szöveg volt. Ott van most is, tessék nyugodtan elolvasni.

(Fotó: Litera)

2016-03-26 17:20:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs