Az íróként, műfordítóként és irodalomszervezőként is ismert Békés Pál a nyolcvanas években ápolt intenzív kapcsolatot a Jelenkorral. Az évtized első felében rendszeresen jelentek meg novellái az 1984-es Lakótelepi mítoszok című könyvéből, majd az 1989/6-os számban A kontár garabonciás címmel közölt részleteket későbbi, Érzékeny utazások Közép-Európán át című regényéből.

Békés Pál lakótelepi mítoszai egyáltalán nem nevezhetők szociográfiának, ám a lakótelepi létforma miliőjének és jellemző karaktereinek ábrázolása nem csupán a hetvenes–nyolcvanas évek, főleg Tar Sándor és Csalog Zsolt nevével fémjelzett szociografikus prózájával mutat rokonságot, hanem a kortárs közegben egyre nagyobb figyelmet kapó „szegénységirodalommal” is. Békés Pál anekdotikus elbeszélő, a felvillantott karaktereket pedig el is emeli a valóságtól, legyen szó a panel pincéjébe költözött (majd onnan kivonuló) macskákról, a társasház labirintusában részegen bolyongó férfiról, vagy az alábbi részlet szereplőjéről, az özvegy Vadnainéval kötött eltartási szerződés kedvezményezettjéről, aki a lakótelepi házak között álló oszlop rejtélyét igyekszik kideríteni. Az oszlop az 1981/3-as számban jelent meg. Okos, strukturált novella, amely pontosan mutatja meg Békés Pál társadalomábrázolásának erényeit: az anekdotikus megszólalást, a részletező leírást, a karakteralkotást és a mitizálást.

Évekig nem vette észre, holott valahányszor csak felment az öregasszony lakására, el kellett haladnia mellette: ott állt a két tízemeletes tömbház között, pontosan félúton. Egyszer azután késő estig maradt, hagyta, hadd beszéljen az öregasszony, hadd motyogja maga elé emléktöredékeit Jenő bátyjáról, az első világháború utolsó napjának talán utolsó halottjáról, és az egykori szentendrei görögkeleti papról, akinél szebb férfit nem látott a Monarchia. Az öregasszony lassan forgó nyelve alól repedezetten, fakón peregtek elő a szavak, ő pedig előre-hátra döccent a szoba közepére tolt billegő lábú székben és szokása szerint szégyellte magát, hogy Vadnai néni halálára spekulál; a lakás, a lakás… De este tíz óra felé erőt vett magán, elköszönt, és a marasztalás ellenére szedte a sátorfáját. Leszegett fejjel baktatott át a két ház közötti füves téren a buszmegálló felé. A füvön már éjszakai harmatok gyülekeztek, megsötétítették cipőjét. Zajt hallott a háta mögött, visszafordult, de továbblépett előre és ekkor hatalmas ütést érzett az arcán. Mintha doronggal sújtottak volna feléje. Szédelegve kapott oda, hátralépett és már-már harciasan védekező állásba rendezte testét. Sötét, függőleges tárgy meredt föl előtte a fűben, embermagasságú, a teteje kiszélesedett és ellaposodott. Nyelvével körültapogatott a szájában, felső ajka megdagadt, foga enyhén kicsorbult. A parányi letört csontszilánk hátul ropogott örlőfogai közt, ínye is megsérülhetett, sós ízt érzett. Szédülése lassan elmúlt, előre nyúlt. Hűvös, józan fém, meglepően sima, ujjai végigfutottak rajta, le és föl, ameddig csak álltóhelyéből elérhette, de nem érzett sem repedést, sem pattogzó zománc vagy rozsda okozta egyenetlenséget. Óvatosan kikerülte és a buszmegálló felé tartott. Otthon, az albérlet hámló, zöld olajfestékkel kikent fürdőszobájának tükrében megállapította, hogy bal felső metszőfoga megsérült, pereméről lepattant a zománc.

A legközelebbi látogatáskor, a bevásárlószatyrot lóbálva egyenesen a sötét tárgyhoz ment és alaposan szemügyre vette. Derékvastagságú tömör fémoszlop volt, szálegyenesen meredt elő a földből, de bárhogy sütötte a Nap, nem csillogott; mintha elnyelte, magába szívta volna a fényt. Teteje kiszélesedett, mint az antik oszlopoké, de simaságát ez sem törte meg, lágy ívvel hajolt a szélesebb rész felé, akárha kinyílt volna a vége. Újra megtapogatta, igyekezett közelebbről meghatározni az anyagát, ilyen simaságot egyetlen fémnél sem tapasztalt. Talán valami acélötvözet. A hengeres test tömörségét egyetlen dísz, karcolás vagy jel sem törte meg. Árnyéka éles tisztasággal hullt a gyér fűcsomók közül előkopaszodó földre. Vállat vont, megkocogtatta kicsorbult metszőfoga élét, az öregasszony lakása felé indult, de szemét nem tudta levenni az oszlopról, óvatosan hátrált, míg csak el nem érte a ház előtti parkolót, ott azután megfordult és a lépcsőházhoz sietett.

– Jó, hogy jön, fiam – fogadta özvegy Vadnainé –, már vártam.

Mindig ezekkel a szavakkal köszöntötte szerződőpartnerét; özvegy Vadnainéhoz nem lehetett olyan váratlan időpontban becsöngetni, hogy ne így fogadta volna látogatóját, a villanyszámlást, a szomszédot és a tanács szociális osztályáról érkező hivatalnokot egyaránt.

– Tessék mondani – kérdezte, amint elhelyezte a fridzsiderben a joghurtokat és a vázában a kókadozó margarétákat friss szekfűvel helyettesítette –, tessék mondani, mi ez az oszlop?

– Miféle oszlop? – Az öregasszony reszkető kézzel bontogatta az epres joghurt műanyagdobozát.

– Lent a ház előtt.

– Nincs ott semmiféle oszlop.

– Ahogy ki tetszik lépni, pontosan szemben.

Az öregasszony cuppogva belekanalazott a rózsaszín krémbe.

– Én még sose láttam.

– Az lehetetlen. Vadnai néni is lejár néha, elüldögél a közért előtt.

– Le, persze, hogy lejárok. Épp azért mondom, nem láttam én semmiféle oszlopot.

A teljes elbeszélés itt olvasható.

(Fotó: Valuska Gábor)