Szelmenckedés

Méhes Károly
Cimkék: méhes károly

Megyünk megnézni a kettévágott falut. Méhes Károly írása.

Méhes Károly írásai a Jelenkor folyóiratban>

Nagy- és Kisszelmenc úgy jött létre, hogy 1946-ben egy éjszaka a falu közepén áthúztak egy drótkerítést. Keletről a Szovjetunió kezdődött attól a pillanattól fogva, a másik fele lett Csehszlovákia.

Eltelt egy kis idő, mert csak 2005-ben nyitották meg itt a határt, kizárólag a gyalogosforgalomnak.

A kettévágott falu megtekintése úgy kezdődik, hogy átgurulunk Szlovákiába, és az első helység a határtól pár kilométerre Borsa, ahová azért kel bekukkantani, mert ott született II. Rákóczi Ferenc. A kastély most is romhalmaz, noha csöpögtetnek némi EU-s pénzeket, úgyhogy egyszer majd el is készül tán, és akkor 3 forintért megveheti valami épp hatalmon lévő párt jó embere. Egyelőre a „szülőszoba” van készen, meg néhány földszinti helyiség, ahol amatőr művészek hazaszeretetétől fűtött temérdek Rákóczi sorjázik, egyik kajlább tekintettel, mint a másik. Istvánunk, a helybéli nagy lélek csillogó szemmel kalauzol, és amikor a valószínűleg egy-két éve faragott bölcső mellett állva a kezünket a magasba emelve elénekli a Halló, magyar!-t, bizony benedvesedik a szeme, ki tudja, ma már hányadszorra. Alig hal el a dal, recsegő hangszóró lép működésbe, így közlik Borsa népével, mikor kezdődik a focimeccs, és hol lehet káposztát venni. Utána Toto Cutugno zendít rá, hamisítatlan riviérai hangulatot varázsolva a 34 fokban ájuldozó faluba.

Nagy csodálkozásra nincs idő, mert hamarosan befutunk Leleszre. Egy újabb falu, amiről eddig sosem hallottunk, holott tanácsadóink szerint itt látható az első magyar freskó. Látható, amennyiben nyitva a templom, de épp zárva, és a plébánia falán szereplő telefonszámot felhíva megtudjuk, hogy az atya épp bevásárol, öt előtt nem lesz. Sebaj, mert Nagygéres sincs messze, ahol meg a pincesort kell megtekinteni, hát nosza. A szombat délutáni hőségben egy pincénél mutatkozott némi mozgás. A hetven körüli gazda, ahogy kell, rögvest beinvitált, és a néhány fok lépcsőn leereszkedve sok-sok fokkal hűvösebb fogadta a messzi vendéget. Némi kóstolásra. Az hamar kiderült, mert mondta az atyafi, hogy ő volt itt a téeszelnök, később pedig a malomigazgató, ezért aztán az sem keltett különösebb meglepetést, hogy a lopóval előcsalogatott fehérborra is kijelentette, „Hát, a környéken ez a legjobb…” Aztán jött egy vörös is, amitől azért összehúzódott az arc, de a gazda becsületére legyen mondva, nem is dicsérte, csak tényszerűen közölte, „Ez már kicsit darabokban van” – jelentsen ez borászilag bármit is.

Addig iddogáltunk, hogy eljött az atya által jelzett öt óra, és szépen visszagurultunk Leleszre. A templomdombra vezető lépcsősoron kisportolt, rövidnadrágot, testhez simuló bodyt viselő fickó nyargalt lefelé: a plébános. Látszik, hogy jobban szereti a berakott hajú néniket, mint mindenféle hívatlan, kissé erőszakos idegeneket, akik úgy követelik rajta azt a freskót, mintha járna nekik.

Ezért aztán, mintha csak bosszút akarna állni, nem is találjuk meg, mert az esti ájtatosságra összegyűlt asszonyok miatt nem lehet összevissza csörtetni, csak az udvar marad, a szebb időket látott kolostor belső tere, ami az elmúlt évtizedeket téeszként vészelte át, és ennek nyomait még nem sikerült eltüntetni.

Végül odaérünk Szelmencre. Ha nem tudnánk, mi történt itt, nem sok érdekeset találnánk. Egy közép-európai magyar falu, annak minden fájó bájával és a nyárban szerencsésen feloldódó rettenetével. Rozsdás lemezzel fedett háztetők, ezeréves kistraktorok, kinyúlt trikók és nájlon otthonkák. Meghallgatjuk a panaszkodást, hogy itt, az isten háta mögött megállt az idő kereke, a fiatalok húznak el, amint csak tehetik, maradnak a tehetetlenek, az alkoholisták és az egyre csak szaporodó cigányok. Akinek van munkahelye, eljár valahová messze, a vasúthoz, a kassai vasgyárba vagy az azt kiszolgáló cégekhez. Jönnek Csernobil mellőli vasbányákból a szerelvények, hozzák az ércet és közben sugároznak. Javakorabeli emberek hullanak el egyik napról a másikra, de persze pecsétes papír hamar került, hogy a vagonok nem sugároznak, dehogy is, rosszindulatú pletyka az egész.

Isszuk az almapálinkát, falatozzuk az oldalast és a grillen kissé megégett kolbászt, és hümmögetünk.

Szép a nyári este, ha eleget iszunk.

A nagy kaland azonban másnap ígérkezik, átmenni az ukrán oldalra. Ahogy ígérték, gyalog. A háztól, ahol alszunk, nem kell többet menni kétszáz méternél. Előbb azonban az Euro Bárban költjük el reggeli kávénkat. Két tégelyből lehet kérni, az egyiket különösen ajánlja a boltos hölgy, „Ezt a főnökasszony magának hozta be, jó kell legyen!”, úgyhogy azt választjuk. Míg isszuk a tűzforró kávét, felvonul előttünk a falu minden csodabogara. Az öreg, aki valaha brilliáns elme volt, de szokás szerint inni kezdett, és már csak a testvére tart ki mellette, akit cserébe rendszeresen jól elagyabugyál, máskülönben a háza előtt – velünk szemközt – imádkozik naphosszat; a rémmé összeégett lány, mert otthon felrobbant a kazán, valami pálinkafőzés volt a dologban, és helyes pofijából ez lett, de nem bujkál ám, látjátok, mesélik a helyiek, még a strandra is kimegy, stramm csaj a Juli.

Ezek után jöhet Ukrajna.

Az átkelés kissé macerás, de kibírható. Rég nem volt a kezemben saját útlevelem, nem pörgette végig a lapjait a határőr, majd a vámos, hogy végül nagy kegyesen beleverje a pecsétet. Elhagyva az EU területét, belépünk a bazárvilágba. A másik oldali Szelmenc az olcsó és leginkább hamisított áruk Mekkája. Van itt 100 milliliteres Giorgio Armani kölni 6 euróért, egységesen 10 eurós sportcipők, mindegy, hogy Nike vagy Lacoste, és persze olyan mindennapi dolgok, mint az 5 kilós mosópor, csak kár, hogy valahol útközben sóval keverik.               

Ráadásul nagy a szigor, cigiből mindenki csak 2 dobozzal vihet be, úgyhogy hármasban egyszeriben igen értékes vendégek leszünk, amikor 6 doboz Marlborót lehet ránk bízni visszafelé.

Szűrtén keresztül bevisznek Ungvárra, ahol meglehetősen izzasztó séta következik, a színháztól fel a várig és vissza. Egy júliusba mártott város csak szép tud lenni, az aranyak csillognak, a levelek zölden villognak, a templomokból kivonuló, frissen esketett párok már csak kicsit idegesen mosolyognak. Kár, hogy emellé túl sokat hallunk a háborúról, ami ugyan majdnem kétezer kilométer messzeségben dúl, de az itteni fiúkat is elemészti. Ügyesen kell csinálni, kicsenni a kartonokat a hadkieg irodájából, s ha jönnek dörömbölve, ajtót nyitni nem szabad. Csodálkozva kérdjük, „És akkor elhúznak?” Ajakbiggyesztős válasz jön rá, „El, mennek a következő címre.”

Az élet bizonyos értelemben roppant egyszerű.

Aztán szépen visszasétáltunk az EU-ba. A határőrnő azzal traktál, hogy volt ő Pesten pár éve, és csöppet sem volt elájulva tőle, micsoda kosz és rendetlenség volt az aluljárókban. És ettek valahol valamit, ami bizony elég szar volt. Megkérdezte, Ungváron rendes ebédet kaptunk-e? Megmondtuk az igazat, hogy jót. Láthatólag megnyugtatta.

Harmadnapon hagyjuk ott Szelmencet, hogy a hazaúton egy utolsó honfiúi kötelességünknek tegyünk eleget: Dobóruszkán, a szomszédban még tisztelgünk Dobó István sírjánál. Abban hamar megegyezünk, hogy Sinkovits Imrét látjuk lelki szemeink előtt, amint áll a Balaton-felvidéken felépített ál-egri vár fokán, és azt mondja a török tábor felé kémlelve, „Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl.”

Vasárnapra öltözött néni érkezik a templomdombra, tőle érdeklődünk, hogy jó helyen keressük-e a vitézlő várkapitány sírját. Igen, feleli, az ócskábbik templomban van az!

Ugyanis két templom áll egymáshoz építve, és a gótikus, a régebbi nyilván az ócskábbik a kettő közül.

Dobó vörösmárvány szarkofágjáról aztán kiderül, hogy csak gipszmásolat, az eredetit valakik meglovasították, csak a koszorúja maradt itt, a többit utángyártották, hamisan, tompán kong.

De végül is, három röpke nap alatt megvolt a bölcsőtől a koporsóig, és közben a szétvágott falu is már-már összeforrt ide-oda gyaloglásunk által...

2017-09-06 18:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs