Olasz mozaik

Sz. Koncz István

Dáviddal sem történik semmi, pedig hírlik, hogy igencsak baj van vele. Sz. Koncz István írása.

Sz. Koncz István írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

A francia születésű, Firenzében élő művész, CLET továbbra is rendkívül népszerű a városban, sőt, az egész csizmán. Tudják, ő az az excentrikus alkotó, aki például átformált már emberi arccá várbástyát, de aki ismertségét és elismertségét mégis elsősorban meghökkentő közlekedési tábláinak köszönheti. A hatóságok szelíd rosszallása mellett továbbra is gyártja az átalakított KRESZ-táblákat, ám idén új jelenségre figyeltem föl: a hirdetési piac is meglátta a lehetőséget ezekben az alkotásokban. Annyian fotózzák ugyanis a furcsa jelzéseket, hogy érdemes rájuk reklámot ragasztani. Feliratot CLET sosem használ, tiltakozik is, egyáltalán nem ez volt a célom, őrület, mondja, de a ragacsok, apróbb szövegek újra és újra föltűnnek a felületeken.

Jut eszembe, őrület! A zenére, szobabicikliken végrehajtott edzés, a spinning egyre őrültebb mértéket ölt Firenzében, a Michelangelo téren. Míg öt évvel ezelőtt csak egy-két tucat nő és férfi tekert a város fölött, mára a sportág jószerével kinőtte a teret. Ezernél több kerékpárt állítanak föl alkalomról alkalomra a fennsíkon, már napokkal előbb elfogy minden jegy, a trénerek pedig jó két órán keresztül kínozzák a nagyérdeműt. Egy másik ezres, javarész elgyötört turistákból álló tömeg ezalatt a térről a városra néző lépcsőn gyönyörködik a naplementében. Nem történik semmi. Firenze történik.

Egyébként Dáviddal sem történik semmi, pedig hírlik, hogy igencsak baj van vele. A népszerű helyi lapban, a Corriere Fiorentinóban Antonio Borri szeizmológus beszélt nemrégiben ötéves vizsgálódásának eredményéről. A Perugiai Egyetem professzora egyenesen úgy nyilatkozott, hogy Michelangelo szobrának megerősítése nem halasztható tovább. Az ötszáz éves, több mint öt méter magas alkotás bokáin repedések keletkeztek, és kérdés: meddig bírják az öttonnás terhelést.

A tudós arról beszélt, hogy a gondok két okra vezethetők vissza. Az egyik, hogy az alkotó sosem volt túlzottan körültekintő a szobrai anyagául szolgáló márvány megválasztásában. (Karel Schulz Kőbe zárt fájdalom című kötetében bőséggel olvashatók erről adalékok.) Ráadásul a Dávid esetében Michelangelót Firenze kész helyzet elé állította. A célra fölajánlott, eredetileg a Dómhoz szánt és elrontott márványtömb ugyanis több mint ötven évig állt a Santa Maria del Fiore telepén, kitéve az időjárás viszontagságainak. Képzelhető, hogy állaga a kevéssé körültekintő tárolás miatt mennyit romlott ez idő alatt. A másik ok, hogy a szobor talapzata többször sérült. Először még 1512-ben, amikor villám sújtott a mögötte álló Pallazzo Vecchio épületébe, később pedig egy árvíz során, amikor megsüllyedt, megdőlt. Persze, a szobor is kibillent eredeti helyzetéből, súlypontja áthelyeződött, és a bokák az eredetileg tervezettnél jóval nagyobb terhelést álltak ki.

Egy földtudományokkal foglalkozó tudós, Alessandro Martelli a Time magazinnak a közelmúltban arról beszélt, hogy félő: a közép-olaszországi földrengések idővel észak felé terjednek tovább. Az olasz kormány, bár megígért kétszázezer eurót bizonyos, a szobrot megerősítő munkálatokra, máig nem tett semmit. Ráadásul, állítják a kutatók, a bokák annyira elhasználódtak, hogy a Galleria dell’ Accademia (itt áll a hatalmas alkotás) gépi berendezései is kárt tesznek bennük. Elsősorban a légkondicionálók mikro-rezgései ártalmasak, de még a látogatók mozgása miatt bekövetkező károk sem kizártak. Ehhez képest mi, fotózgató érdeklődők ugrálunk körben, a klímák pedig zizegnek tovább. A mérések azért még folytatódnak: a figyelmes szemlélő a szobor hátoldalán nem is túl nagy dobozt vehet észre, Smartbirck felirattal. Mint megtudtam, a készülék repedésmérőkhöz, elmozdulás-érzékelőkhöz és terhelésmérő cellákhoz csatlakozik. Gyűlnek hát az újabb adatok, de a világ leghíresebb műalkotásai közé sorolt Dávid egyelőre látogatható tovább.

Bezárt ugyanakkor Veronában Ghelfi & Barbato könyvesboltja. Az 1927-ben létesült üzlet 2012 májusában mondott búcsút vásárlóinak, de Stefano Grosso tulajdonos az év őszén még igen bizakodó volt. Feleségével, Lorettával úgy tervezték, hogy rövid idő elteltével újranyitnak majd. A terv mára szemmel láthatóan füstbe ment. A kirakatokban ez év tavaszától fürdőruhák, méregdrága női fehérneműk kínálják magukat. Az új tulajdonos (bérlő?) becsületére legyen mondva, a régi portál legalább megmaradt.

S hogy ne csak bezárásokról szóljunk: újranyitott a veronai funicolare, vagyis az egykor oly népszerű sikló, amely az Adige partja és a Szent Péter-kastély között közlekedik. Sorsa a mi budavári siklónkéhoz hasonló: a második világháború pusztította el. Fölújítására sokáig senki sem gondolt, magam például jó tíz éve még láttam egy Woody Allen-filmet a moziteremmé alakított indítóépületben. Pár esztendeje azután megkezdték a pálya tisztítását, az épületek rendbetételét, most májusban pedig (többszöri halasztás után) meg is nyitották a látványosságot a nagyközönség előtt. Igen olcsón, a budavári ár tizedéért.

Pillangókisasszony. A Stuttgarti Állami Operaház 2006-ban, az ottani bemutató alkalmából tanulmánykötetet jelentetett meg az operáról. Dieter Schickling Végtelen történet című írásában hosszan méltatta Franco Zeffirelli fél évszázaddal korábbi, korszakos rendezését. Nem fogják elhinni: az idei, veronai operaszezon egyik legnagyobb slágere a Zeffirelli rendezte Pillangókisasszony az Arénában. A Mester kilencvenötödik életévében jár, de szellemi frissességét jelzi, hogy a díszletek (újra)tervezésére is vállalkozott. Számtalan sziporkázó ötlet, persze, ami mindig is jellemezte munkáját, visszaköszön, de a legizgalmasabb mégis Cso-Cso-Szán házának sorsa. A szerelem kibontakozásával kinyílnak az egész épületet takaró sziklák, majd az asszony halálával a kőtömbök újra elnyelnek mindent, mint egy sírbolt. Megrázó, hátborzongató előadás lehetne, ha… Mellettem történetesen egy budapesti zeneakadémista ült, aki nem tudta véka alá rejteni a karmester teljesítménye fölött érzett bosszúságát. A fiatalember egyértelműen Jader Bignamini hibájaként értékelte a sok apróbb-nagyobb, bosszantó zenei pontatlanságot.

Velencéről pár szót: az idei képzőművészeti biennáléra már jó páran ráhúzták a vizes lepedőt, hadd ne idézzem föl sokadik huhogóként azokat az élményeket, amikor például fóliasátorból épült kriptában rothadó testek között sétálhattunk. Hanem két kísérőjelenségről inkább. Az egyik, hogy hatalmas méretű installációk jelentek meg városszerte, hol érdekesebbek, hol öncélúbbak, de mindenképpen figyelemfelkeltők. Néhol visszataszítók is. Az Accademia-hídnál, teszem azt, nehezen tudtam értelmezni az ötméteres aranyfalloszt. A másik, hogy ezúttal templomokba is kerültek műalkotások – nincs tudomásom róla, hogy ilyesmire valaha is sor került volna korábban. A San Giorgio Maggioréban például hatalmas tükörhenger fogad, tizennyolc nyelvű felirattal: a másik szép. Ám, amint az ember besétál a tükörkörkörbe, saját magát kezdi el nézegetni. Önmaga furcsa sokszorozódását, elmagányosodását, attól függően, hogy épp merre jár a hengerben. A másik alig-alig érdekli.

Pedig épp Velence lehet a példa, hogy ha az ember figyelmesen sétál, sok érdekes arcot fölfedezhet. A másik tényleg szép. Vagy legalábbis szeretjük. Amint a Veronánál már említett Woody Allent, akivel, amikor egy véletlen találkozás során előttünk, mellettünk sétált, tényleg úgy érezhettük magunkat, mintha egy filmjében vállaltunk volna statisztaszerepet.

2017-08-20 11:30:00