Mindenféle grúz házak

Méhes Károly

Az útikönyvek klasszikus sablonja szerint szűk egy hét alatt sikerült megismerni „Grúzia két arcát”. Méhes Károly írása.

Méhes Károly írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

A WizzAir egy eleddig soha nem hallott városba, Kutaisziba röptet Budapestről. Indulás éjfélkor, érkezés helyi idő szerint hajnali 5 órakor – el lehet képzelni azt a kicsattanó frissességet, ahogy kirúgtattunk a derengő kutaiszi hajnalba, hogy beüljünk interneten foglalt terepjárónkba, amit az ígéret szerint angolul beszélő sofőr vezet majd.

Grisa jámbor ukrán legény volt, angolul annyit tudott, mint mi grúzul, de hát mért is tanult az ember tizenkét éven át oroszul hajdanán, ha nem azért, hogy 2016 szeptemberében hasznát vegye?

A cél észak, az orosz határt is jelentő Kaukázus. Szvánföldre tartunk, hogy ott a világörökséghez tartozó tornyokkal teleépített Usgulit megszemléljük. A 12-13. századtól épült kőtornyok, tudom meg Grisától, kosk névre hallgatnak, és szolgáltak menedékként, raktárhelyiségként és adott esetben lakásként egyaránt. A táj egyre mesésebb, illetve vadregényesebb, egyes helyeken Svájcra emlékeztet inkább – amíg valami épített rémségbe nem akad a szemünk. A poszt-szovjet vidéki életforma minden kelléke megvan: lerohadt gyárak, üzemek, telepek, kolhozok, dibdáb épületek. De amit már az 1990-es vagy akár 2000-es években húztak fel, az is mállik, pusztul, rozsdásodik és főképp elszomorít. Megyünk egyre feljebb, és egyben mindinkább hátrébb az időben. Mire befutunk Mestiába, már biztos a 19. században vagyunk, bár pont itt akad egy-két elviselhetőbb épület. Az út egyébként jobb, mint mondták (ami kb. 60-70 km/h robogást jelent – és vissza fogjuk még ezt sírni!), szerencsére forgalom szinte semmi sincs, kizárólag tehenek, disznók, birkák és kóbor kutyák közlekednek errefelé.

A nagy kaland Mestiából eljutni Usguliba, ami csupán 28 kilométer, de az több mint három órát vesz igénybe. Ugyanis az út nem út, hanem kátyúk, gödrök, vízmosások egymásutánja, úgy, hogy hosszú kilométereken keresztül korlát nélküli szakadék szélén döcögünk, a mélység lehet úgy 50-60 méteres.

Ez már amúgy is a középkor. Ha nem lennének villanyoszlopok és egy-egy teljesen leharcolt GAZ és UAZ, azt gondolom, nyugodtan kijelenthetnénk, ez itt a 15. vagy akár a 13. század. Usguli maga eleven skanzen, s világörökség ide vagy oda, tornyostul, mindenestül szétdőlőben van – ami, lehet, csalóka, elvégre évszázadokon át sem dőlt szét. Van némi élet, már csak azért is, mert – ahogy galádul megbélyegezzük őket – egyre több „dekadens” nyugati, miután már kinyaralta magát a Copacabanától Baliig, most már valami tényleg egzotikusat keres, ahol a kaland még kaland, és nem nyalják ki a fenekét. Nem ám, mert az minden brosúrában benne van, hogy turisták, figyelem, ha eltűnsz, ha beleesel egy szakadékba, ha megtámad a medve vagy a farkas, hát sorry, így jártál, ahogy a szövegben áll „a grúz biztonsági­- és mentőerőknek nincs kapacitásuk arra, hogy az ilyen eseteket felderítse és segítséget nyújtson”.

Didi madlova!

Ez a „Nagyon köszönöm”.

Szóval a kirándulás a középkorba oda-vissza hat óra masszív rázkódás, de mindenképp megéri. Már csak azért is, mert visszatérvén Mestiába üdítően hat a civilizációnak még ez a foka is. És remek a grúz konyha, isszuk a grappához hasonlító csacsa pálinkát, és esszük a hacsapurit (töltött lepény) és a kinkalit (hússal telepakolt, kifőzött tészta-batyu, amiből először a húslét kell kiinni, és az elég isteni). Külön bónusz, hogy a szomszéd asztalnál népes kompánia születésnapozik. Egy-egy kör csacsát követően zengő kórussá alakulnak, fújják a bús grúz dalokat. 

Ezek a grúz dalok, például a drága Szulikóról, kísérnek el Batumiba. Ami meg az ország legdélibb részén fekszik a Fekete-tenger, párdon, Csornojemórje partján, mindössze 27 kilométerre Törökországtól. A rafinált grúzok, miután a törököknél be van tiltva mindenféle szerencsejáték, kisütötték a tutit, hogy nyitnak ők kaszinót annyit, amennyi kell, sőt, még eggyel többet. A pénz dől, és ennek mindenféle jelei vannak, noha ízlésbéli kételyek lépten-nyomon felmerülnek az emberben. Tény, hogy bizonyos távolságból szemlélve az új Batumi kis jóakarattal akár a Riviéra is lehetne, már ami a plázst és a pálmasorokat illeti. Aztán, közel hajolván már sokkal zavarosabbnak tűnik minden, a 2012-ben meg 2014-ben elkészült timpanonos görög paloták és a hatalmas tereket körbeölelő, valóban Piazza névre hallgató, campanilével is felékesített tereket járva. Itt is az a leginkább szembeötlő, hogy mintha már az újat is réginek építenék, legalábbis annyira vacak, összegányolt minden, hogy a legcsillogóbb felhőkarcoló is mulatságos lesz, ha sehol nem illik pontosan a burkolólap és a térkő, ha ott hagynak megdermedve egy fándli habarcsot a küszöbön, és amúgy is mindenhonnan drótok, huzalok lógnak ki, borzossá, kócossá téve a világmindenséget.

Batumiban a régi Batumi ér valamit, ami különben nem nagy durranás, de ezekben az utcákban legalább érződik a múlt lehelete, a valahai kereskedőváros, amit tönkretett a szovjet éra, és amivé lassan kivakarózta magát az elmúlt huszonöt évben. A délszaki jellegű, erkélyes házak hangulatosak, sok helyütt a járdából kinövő szőlőinda felugrik a korlátokra, és befutja a rácsokat.

Amikor egy ilyen, napfényben fürdő házat fényképezek a sarokról, egy fekete ruhás nő lép hozzám, és látván, merrefelé irányítom a fényképezőt, felderül az arca.

– Éta mojdom! – mondja, és integet, hogy csináljam csak, csináljam…

2016-11-19 14:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs