Pilsen-montázs

Havasréti József

Egy pécsi kószáló Pilsenben – Havasréti József írása.

Havasréti József írásai a Jelenkor folyóiratban>

1.

2015 nyarán egy hónapot töltöttem Pilsenben, az Artist in Residence (AIR) program keretében. Előzetes tájékozódás alapján valami Pécs-szerű városra számítottam, hiszen a hasonlóságok szembetűnők. Mindkét város nagyjából ugyanakkora, mindkettőben van állatkert, székesegyház, sörgyár, bábszínház, szocialista lakótelep, egyetem, és azon belül művészeti fakultás. Utóbbit – a pilseninek számító cseh dizájner-géniuszról elnevezve „Ladislav Sutnar Faculty of Design and Art”-nak hívják. Az 1976-ban New Yorkban elhunyt Ladislav Sutnar életművére joggal büszke a város: mint építész, festő, könyvtervező, tárgytervező (játéktervezői munkássága is igen jelentős), továbbá mint az „infografika atyja” egyéni és hangsúlyos szerepet játszott a modern vizuális kultúra kialakulásában. Nyáron több kiállítással is emlékeztek Sutnar életművére. A Nyugat-Csehország Múzeum a teljes tervezői életművet tekintette át, a Ladislav Sutnar Galéria a művész könyvtervezői munkásságát foglalta össze, a Városi Galéria pedig a hatvanas-hetvenes években festett Vénusz-festménysorozatát mutatta be, valamint a művészeti kar diákjainak a Sutnar által inspirált alkotásaiból (játékok, plakátok, videómunkák) rendezett kiállítást. Ezek megtekintése során derengeni kezdett bennem, hogy a húszas-harmincas évek modernizmusa valószínűleg mélyebb és látványosabb nyomot hagyott Pilsen kultúráján, mint Pécsén, noha szülővárosom is adott nagyhírű dizájnert a világnak, például Breuer Marcellt, akinek viszont pécsi vonatkozásai aligha többek néhány életrajzi adatnál.

2.

Hetekig járva a város utcáit, hol erősödött, hol gyengült bennem a meggyőződés, hogy létezik Pécs és Pilsen, a valamikori, illetve a mostani EKF-város között valamiféle belső hasonlóság. Ugyanakkor a nagyipar erőteljesebb jelenléte, a nyugati kulturális régióhoz való szorosabb közelség, a polgári kultúra szervesebb hatása olyan tényezőknek tűntek, melyek következtében Pilsen urbánusabb és polgárosodottabb, ha úgy tetszik, kulturáltabb képződménynek látszott szülővárosomnál. Mindez nem feltétlenül egyértelmű jólétet vagy materiális gazdagságot jelent. Ellenkezőleg. A Škoda-művek falához tapadó régi ipari lakónegyed öreg bérházai, szemetes utcái, valamint az utcai élet örömeinek (sörözés a kapualjban, vodkázás üvegből, negyven fokban, kártyázás, ordítozás, löttyedt futball-labda passzolgatása) hódoló környékbeliek nem nyújtottak különösebben lélekemelő látványt. Ugyanakkor érezni lehetett a környék tagadhatatlan varázsát: az elhanyagolt, még a szocializmus idején épített játszóterek bumfordi báját, a régi trafikok homlokzatának nosztalgikus kisugárzását, vagy azt, hogy a sarki sörözőkben valamikor a nyolcvanas években, ha ugyan nem előbb, megállították az időt, és a helyi alkoholisták mintha időtlen idők óta kortyolgatnák ugyanazt a korsó sört.

3.

Talán csak túlzottan fogékony vagyok az ilyesmire, és mindenhol ezt látom, de megkapónak találtam, hogy a város eltérő korszakokhoz tartozó és nagyon is eltérő szimbolikus jelentéseket hordozó részei miként olvadnak egymásba, illetve egyes helyeken miféle beszédes kontrasztot képeznek, megjelenítve a városfejlődés dinamikáját, valamint, helyenként, e dinamika sajátos tagadását. Tanulságos volt végigsétálni a város előkelő villanegyedéből induló Schwarzova utcán, ahol a historizáló és a szecessziós régebbi villák, valamint a harmincas évek funkcionalizmusát idéző újabb épületek gyűrűjéből kijutva először egy darabka ötvenes évekbe érkezik a kószáló (egyforma, és valóban szocreál négyemeletes házak, a család és a munka örömeit dicsőítő domborművekkel), majd eljut a Škoda-művek melletti, bérkaszárnyákból álló, kissé belső-Józsefváros-szerű krízisövezetbe. Azt hiszem, a valamikori szituácionisták ezt hívták úgy, hogy derive; Erhardt Miklós tanulmányát idézve: „a különböző városi környezetek között való gyors áthaladás”. A pokoli hőségben, ami szinte megbénította a várost, természetesen szó sem lehetett semmiféle „gyors áthaladás”-ról, de a kihalt külvárosi utcákon gyakran éreztem úgy, mintha egy urbanisztikai oktatófilm kulisszái között mozognék. A polgári építészet, a szocialista városvíziók, majd a slum nyers valósága egymás mellett, egymás után, sőt, egy-egy kritikus ponton szinte egymásra torlódva nagy erővel érzékeltették a történelem mozgását statikus vízióba dermesztő városi tér törésvonalait, a „párhuzamos különidejűségek” létén alapuló, Ernst Bloch és Hermann Bausinger által elemzett kulturális montázslogikát.

A villanegyed építészeti szempontból teljesen heterogén képződménynek látszott, melynek csupán a járdákat szegélyező platánfák lombtömege kölcsönözött egységességet. A sztálini éveket időző munkásnegyed a szocializmus egalitárius ideológiát, az életmódot, az utcaképet egymásba szervesítő urbanisztikai vízióját képviseli, a bérkaszárnyákból álló prolinegyed pedig (bármilyen kíméletlenül is hangzik, leginkább így nevezhető) jóval régebbi, a századforduló olcsó és kietlen bérházainak világát testesíti meg, melynek elsősorban az idő pusztítása kölcsönzött patinát. Fennmaradt Erdély Miklósnak egy megállapítása a montázs lényegéről: „Az embernek az életben tereket kell bejárnia, hogy, mondjuk, a gazdag negyedből eljusson a szegény negyedbe. Közben olyan átmeneteken halad keresztül, hogy mire odaér a szegény negyedbe, már elfelejti, milyen is a gazdag negyed. Így hozzászokik, minden evidenssé válik számára. De hogyha hirtelen egy vágással, egy snittel a gazdag negyedet a szegény mellé montírozom, akkor keletkezik – röviden és egyszerűen fogalmazva – a marxizmus”. A Schwarzován végighaladva szinte minden pillanatban éreztem e gondolatmenet mellbevágó erőteljességét és igazát.

4.

De térjünk vissza a villanegyedhez, ahová egy olyan épület kedvéért mentem el, melyeknek adatait a Pilsen modern építészeti örökségével foglalkozó adatbázisból – Plzeňský architektonický manuál, PAM – gyűjtöttem össze. A környék valaha jobb napokat láthatott, melynek most melankolikus aurát kölcsönzött a kopott villák sora, a dísznövények burjánzása és a szinte tökéletes csend. Végül egy vakítóan fehér síkokból építkező, éles szögletekből álló épületet találtam, melynek szigorúságát a magasra nőtt cserjék lombjai enyhítették némileg. A ház eredetileg Jiří Freund helybeli orvos villája volt. Leo Meisl (1901–1944) tervei szerint épült, kinek karakteres épületei a húszas-harmincas évek funkcionalista építészetének sajátos, dekoratívabb, az art deco (persze ne a Chrysler-felhőkarcolóra gondoljunk) és a Bauhaus között egyensúlyozó változatát alkották. Meisl Pilsenben született, német–zsidó családban, és a prágai műszaki főiskolán szerzett diplomát. Számos épülete áll a városban, egyike volt azoknak a tehetséges fiatal építészeknek, akik meghatározták a két háború közötti Pilsen „modern-polgári” arculatát. Meisl ígéretes pályája korán megszakadt, származása miatt elhurcolták, majd a theresienstadti koncentrációs táborban pusztult el. A villanegyedtől nem túl messze, a Belánce utca 6. szám alatt Meisl egy további szép épülete áll, mely 1936 és 1938 között készült el, deportálásáig maga az építész is itt élt családjával. Az épület minden részlete a modern funkcionalista építészet jegyeit viseli magán; dekoratív összhatását a szürke vakolat és a vörösbarna mázzal bevont épületkerámia kontrasztja, illetve a lépcsőházi kajütablakok biztosítják, de a hatáshoz hozzájárul a környezet kontextusa is: az egész utca meglehetősen hasonló épületekből áll. Az utca végén helyezkedik el Meisl másik nagyon karakteres épülete, egy türkizkék épületkerámiával borított sarokház, mely 1934–35-ben épült. Noha ez is funkcionalista épület, a kerámiaburkolat meghökkentő színének, az emeletek lépcsős elrendezésének, valamint az erkélyek íveinek köszönhetően az art deco építészet alkotásaira is emlékeztet.

5.

Ha eltérő léptékekben és minőségben is, de Pécsnek és Pilsennek egyaránt van középkori, reneszánsz, barokk stb. öröksége, a mérleg nyelve a jelentőséget illetően egyik pillanatban az egyik, másik pillanatban pedig a másik város felé billen. Ha a létező szocializmus korszakára tekintek, akkor azt látom, hogy mind Pécsen, mind Pilsenben a kommunista városépítészeti-urbanisztikai elképzelések felülírták a polgári múlt örökségét, mindkét város ekkoriban vált afféle jellegzetes „szocialista” munkásvárossá. A múlt térbeli értelemben ugyan nem lett eltörölve, de mindegyik város kibővült az új korszak társadalomfilozófiájának (egyébként humanisztikus) elemeit hordozó lakótelepekkel. Az új kerületek – egyfelől mondjuk a pécsi Uránváros, másfelől mondjuk Plsni-Slovanec (a pilseni „Uránváros”) – látványa, koncepciója, ideológiai előfeltevései rokon jellegűek voltak. Szinte megható az Uránvárosban, illetve Plsni-Slovanecben épített lakóházak, utcák, közterek, iskolák közötti hasonlóság. De a gyorsuló idő, a technológiai fejlődés jelölői is roppantul hasonlók voltak. Ilyen, racionális módon szinte megmagyarázhatatlan apróság, hogy a pécsi Diósy Ödön korabeli tervein egyértelműen, a cseh Zbynek Tichy tervein pedig némiképpen az amerikai modellekre emlékeztető, elnyújtott személyautók szerepelnek. Mintha a tervezőknek félrecsúszott volna a tolla, mintha a szebb jövő nem lett volna elképzelhető stílustalan kelet-európai járművekkel, mintha az éppen megvalósuló utópiába egy komfortosabb és futurisztikusabb (és persze kapitalizmus-mentes) mindennapi élet ígéretét csempészték volna be a nyugatias autócsodák. De az is lehet, hogy a Tichy-tervek jövőautói a klasszikus Tatra 87-esek voltak, vagy egyszerűen csak továbbálmodott Škodák. 

2015-11-22 11:00:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs