Gyémántnegyed és prolimosoda II.

Szolláth Dávid

Szolláth Dávid úti jegyzetei két belga városról. Második rész: Brüsszel.

Szolláth Dávid írásai a Jelenkor folyóiratban>

Gare du midi. (Déli pályaudvar.) Áttekinthetetlen, emberellenes hodály. Megapláza, amelynek az egyik sokadlagos funkciója, hogy van benne vasútállomás is valahol. De a funkcionális részeket elrejtik, hogy minél hosszabb utad legyen a butikok előtt. Jellemző, hogy a városi vagy a távolsági buszra várakozóknak nem jutott fedett hely, ők az épületen kívül állnak a huzatban, esőben. A több hektáros épületnek az egyik sarkában van egyetlen WC. Fizetős, ok. Mágneskapu, ok. Nincs apród? Pénzváltó-automata, ok. A szolgáltatás cserébe az, hogy buzgón jön utánam a gumikesztyűs vécésnéni a felmosófával, a vállam mögül lesi, hogy mellécsöppentem-e. Még gombolkozom, ő már törülget a lábamnál a rongyával. Na most tudnék embert ölni. De ennél is jobb, hogy egyetlen emberre van bízva a feladat, hogy információval ellásson húszezer másikat. Ez egy szerencsétlen nő, aki az egész megahodály közepén ül egy kicsi üvegkalickában, és hisztérikusan rikácsol kifelé, hogy hagyják már enni, neki ebédszünete van. Én is megőrülnék: minden oldalról megfigyelők veszik körül, sehova nem tud elbújni. Ideges, mint cikázó neonhal egy kivilágított akváriumban.

Mosoda. Egy hete úton vagyunk, mosni kell. Egy főleg muzulmán nők látogatta prolimosodát találunk megfelelőnek. Látogatás a szerájban? Nem éppen, inkább nyomorszociográfia. Ezeknek a muzulmán nagymamáknak elég sivár életük lehet. Hatalmas műanyagszatyrokkal hozták a ruhát, sokgenerációs, soktagú családjuk minden szennyesét. József Attila-i mosónő-helyzet bevándorló-környezetben. Egy kicsi, öreg nénit kérdezünk, hová kell dobni a zsetont, melyik lyukba kell szórni a mosóport. Alig tud franciául, vagy talán rosszul is hall, de azért segít. Aztán visszaül, kitartóan bámulja, hogyan ugrálnak tigrisbukfencet a ruhák a szárítógép forgódobjában. Amikor kimegy, nem néz ránk, nem is fogadja a köszönésünket. Talán már így is túl sokat kommunikált aznap idegenekkel.

Feltűnik egy öreg magrebi arc, ő lehet a tulaj, legalábbis olyan vendéglátói szívélyességgel segít nekünk, hogy erre következtetünk. Elmagyarázta a zsetonautomata logikáját. Szétdohányzott hangján lendületesen beszél franciául, úgyhogy alig venni észre a hibáit. Pl. „et puis vous savez mettre le savon dans la machine”. Nem az az érdekes, hogy savon-t mond lessive helyett, az csak lexika, hanem a segédige felcserélése. Lehet, hogy neki is olyan az anyanyelve, mint nekünk, hogy nem különbözteti meg a két „tudni”-t, a „savoir”-t és a „pouvoir”-t? Talán. Valahogy így keletkezhetnek a patois-k és a pidginek: a saját, anyanyelvi szintaxisát tölti fel az idegen lexikával.

Újabb asszonyok érkeztek aztán a ronda, műanyagszálakból szőtt táskákkal. Az egyik fiatalabb próbál eredeti lenni: pink zokni citromsárga, átlyuggatott műanyag klumpában. Abban a tenyérnyi sávban igyekszik színes és divatos lenni, ami kilóg a csador alól. Az idejükről is feltehetőleg éppoly kevéssé rendelkezhetnek szabadon, mint a ruházatukat illetően. A heti közös mosás a szűk sáv, az alkalom a társasági életre. A neonfényes, repedezett csempéjű mosoda lebetonozott székein ülve trécselnek, miközben zúgnak az ipari mosógépek.    

OldMasters kiállítás a Belga Királyi Szépművészeti Múzeumban. Nehezen találjuk meg, amit kerestünk, de az anyag kárpótol. Rogier van der Weyden és a korai reneszánsz egyházi művészet nála kisebb mesterei. Mártírszentek emelgetik levágott testrészeiket, öregember-arcú kisdedek, a jászol is csipkés gótika. Tanulgatják a perspektívát, iskolás előtér-háttér játékok, nagyon szerethetők. Ám egyszer csak győzedelmes fiatal istennő lép elénk, Lucas Cranach Vénusza. Fokozza a hatását az elhelyezés, ez az első pogány témájú festmény. Mintha azt sugallná a kiállítás rendezője, hogy tessék, itt egy festő, aki végre felfedezte, hogy az ember az test. Élőben kell látnom ahhoz, hogy megértsem: a rafinált testarányokkal csinálta meg, hogy több női archetípus legyen belesűrítve. Nem tudod eldönteni, hogy serdületlen kislányt vagy érett nőt látsz, mindkettő lehet. Szűk váll, lányka felsőtest, de hosszú, formálódó combok. Persze ez a modern szem dilemmája, nem tudom, hogyan látták a 16. században. A nyakörvszerű nyaklánc ma kokottosnak tűnik, akkor felteszem, nem volt azt. Mindenesetre az ékszerezettség a ruhátlansággal együtt szerintem minden korban erotikus. Ha az aktot nem takarjuk, csak díszítjük, akkor csábítunk. Elvégre Venusnak ez a dolga. Szegény kicsi Amor a lábánál. Vicces, hogy a nyilait méhecskék jelképezik, kezében a lopott lép.

A legfontosabb itt is a Bruegel-terem, mint a Van den Berghben. A Betlehemi népszámlálás újabb változatai. Hosszasan böngésszük a Farsang és a böjt csatáját. Nagy epikai gazdagsággal, részletezve mutat be egy népi rítust: földi és égi, pogány és szakrális világrend küzdelmét, az idők átmenetének ünnepét. És a humora! Az egész olyan, mint a Švejk, vagy mint általában a jó próza. A falnál pisilő emberek, a kártyázók a kalaphoz tűzött gofrikkal, amelyek ugyanakkorák, mint a gofrisütő eszköz odébb, tehát épp most sütötték ki ezeket. A sovány füstölt hal a péklapáton, a cégéren lógó „teniszbíró”, aki a két allegorikus alak küzdelmét nézi – ezer apró anekdotikus részlet.

Magritte-kiállítás. Nem várok tőle sokat, a legelkoptatottabb szürrealista lett szegényből. De hát itt ő a fő modernista műsorszám, hátha élőben majd meg tud győzni. Sajnos nem. A kiállítás negyede ha érdekes. A szürrealista mozgalmi kezdetek, a szavak/képek/dolgok reprezentációs játékainak első évei, ezeken még látszik a felfedezés öröme. Meg az a jókedvű, játékos társaság, ami Magritte körül volt. Az első három terem anyagának igazi szürrealizmus-íze volt. Szorongunk, de röhögünk. Nem érthető a világ, de azért eljátszunk vele.  De aztán egyre vérszegényebb ötletek, egyre didaktikusabban előadva. Néha ordítóan pénzszerzési céllal. Volt egy-egy jó de Chirico, Max Ernst, ilyenkor pihenünk kicsit. Ha már flamand modernizmus, akkor Magritte helyett a kedvesen őrült „protoszürrealista” Ensort kerestem volna. Hiába hirdették vele a „fin-de-siècle” anyagot, kevés volt kiállítva. De a füstölt heringen veszekedő csontvázak tényleg telitalálat, macabre-kroki, ha létezik ilyen. 

Cinema Nova. Az utolsó este búcsúmeglepetése egy rommozi, az alagsorában romkocsmával, a rue d’Arenbergen. Véletlen csöppenünk be, és megnézzük Stanislaw Mucha fesztiváldíjas dokumentumfilmjét, a Tristia: A Black Sea Odyssey-t. A címben nem véletlenek az antik utalások, a stáb afféle száműzött Ovidiusként megy Tomiba, majd Odüsszeuszként körbeutazza a Fekete-tengert, és riportokat készít minden tengerparti országban. Ismerős, fekélyesedő nemzeti büszkeségek Kelet-Európából. Szemtelen riporteri kérdések, leleplező vágások és maradandó képek. Az operatőr kihasználja, hogy a tengerparti táj jó kontraszt a súlyos társadalmi témákhoz. Utána utolsó euróinkon a helyben főzött vegetáriánus vacsorára fizetünk be, és szerencsénk van, épp nekünk jut az utolsó két adag. Sőt, még sörre is jut. Az étel finom, nem bánom, hogy a VIANGROS megint elmaradt. Ahogy elnézem a mozi és a pincehelyiség huszonéves közönségét, lehettünk volna a pécsi Nappaliban, a Tititában vagy valamelyik Kazinczy utcai romkocsmában is. Ugyanazok az arcok, szemüvegkeretek, frizurák, gesztusok, ugyanazokról a filmekről, zenékről lehet velük beszélgetni. A nehéz trappista sört kortyolgatva merengek azon, hogy ilyen nem volt tizenöt-húsz éve, az én kölyökkoromban, ilyen élmény. Hogy kimész például Brüsszelbe, és azonnal otthon érzed magad. Keveseknek jutott Erasmus-ösztöndíj, nem volt fapados repülőjegy, nem voltunk az Unióban, nem volt net, hogy mindent elintézz e-mailben, az emberek többsége nem tudott nyelveket és többségünknek esélye sem volt, hogy beüljön szórakozni valahová este, ott kinn a „Nyugaton”. És nem is a rendszerváltás előttre gondolok, hanem arra, hogy ez a kilencvenes években is még távoli volt. Úgyhogy, aki ezek után nekem a globalizáció ártalmairól sopánkodik, az menjen inkább tanulmányútra, mondjuk Antwerpenbe vagy Brüsszelbe. 

2015-03-02 11:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs