Fantasztikus felfedezést tett a firenzei Medici-kápolna felújítási munkálatait megelőző vizsgálatok során Paolo Dal Poggetto, a Bargello Múzeumok akkori igazgatója, 1975-ben. Megtalálta Michelangelo titkos szobáját, amelynek létezéséről tudtak ugyan a régészek, de eladdig nem bukkantak nyomára.

A firenzei köztársaság, noha majd’ egy évig fegyveresen is ellenállt, végül fejet hajtott V. Károly német-római császár akarata előtt, és 1530-ban elfogadta a Mediciek visszatérését. A harcokat megelőzően a városfalakat Michelangelo tervei alapján erősítették meg. Bár a mester a családtól kapta korábbi megbízásait, tartott a hazaköltözők bosszújától. Amíg nem tisztázódott a helyzet, néhány hónapot ebben a helyiségben vészelt át. A falakat vázlatai, szén- és krétarajzai díszítik, régebbi alkotásait is megidéző részletekkel, számításokkal. Káprázatos leletegyüttes. Csakhogy bemutatása évtizedekig váratott magára. A Medici-kápolnák Múzeuma azonban Paolo Zermani tervei alapján, tizenhárom év munkája nyomán teljesen megújult, és e hónaptól Michelangelo szobáját is megnyitják a kisközönség előtt. Azért nem írtam nagyközönséget, mert a helyiség elhelyezkedése, a szűk tér és a vázlatok védelme érdekében csak korlátozott létszámú csoportokat engednek be a szentélybe.

Michelangelo titkos szobája

És eldőlt: Velencébe sem engednek már be akárkit. Az ötvenezres városban öt éve tervezik, hogy gyérítik az évi harmincmilliós turistaforgalmat, de a jövő év húsvétjától be is vezetik a korlátozásokat. Luigi Brugnaro polgármester bejelentette: az egy napra érkezők öt eurót fizetnek majd. Arra hivatkozott, hogy a város vezetősége kutyaszorítóba került: az UNESCO a nyár végén belengette, hogy ha az elöljáróság nem lép, a veszélyeztetett világörökségi helyszínek közé sorolja Velencét, a döntés minden hátrányos következményével együtt. A belépőjegy formája QR-kód lesz, amelyet szúrópróbaszerűen ellenőriznek a hatóságok. A kódok beszerzéséhez külön internetoldalt nyit kora tavasszal a tanács.

Alessandro Baricco új kötete, az Abel a napokban került az olasz könyvesboltok polcaira. Spirituális mese, mondta róla még tavasszal a szerző, egy western és egy szerelmi regény sajátos ötvözete. Látomásos történetének címszereplője egy képzeletbeli város seriffje, aki már fiatalon legendává válik, amikor az úgynevezett mystic-lövéssel meghiúsít egy rablást: egyszerre két fegyverrel tüzel két különböző célpontra. Annyit még elárulok, hogy Abel szerelmes a titokzatos Hallelujah Woodba. A „kis kezekkel, keleti ajkakkal” megáldott nő is szereti a férfit, ám hébe-korba úgy távozik, hogy párja azt sem tudja, hová tart. Tulajdonképpen időről időre keresztülmegy Abel életén, mint valamiféle lelki átjáróházon.

Baricco, mint tudjuk, betegsége miatt kénytelen volt lemondani októberre tervezett budapesti látogatását. Így nem lehetett a PesText díszvendége sem. A hónap végén azután e-mail jött a  milanói Scalából: visszatérítik a Labèque nővérek koncertjére kifizetett belépti díjat a műsorvezető, Baricco újabb rosszulléte miatt. Pedig… Alig néhány éve még gyerekes izgalommal mutatta be Vicenzában remek ötletét, a Palladio Olimpico Projectet, a POP-ot.

Hogy mi volt a POP? Az egyik legizgalmasabb kísérlet egy műemlék, jelesül a Teatro Olimpico interaktív megismertetésére. Andrea Palladio utolsó munkája (1585), a világ első beltéri színháza; őrzi Vincenzo Scamozzi eredeti, reneszánsz díszleteit, amelyek még az első előadáshoz, Szophoklész Oidipusz királyához készültek. Az épület története regénybe illő; annak idején maga Baricco ismertette a látogatóval, a belépéskor kézbe kapott tablet felvételén. Az író az épület valamennyi terét bevonta a programba. Virtuálisan, a tabletek segítségével végigjárhattuk a helyeket, amelyeket biztonsági okokból amúgy nem. Elkeveredhettünk a fából ácsolt nézőtér alá, miközben rajta ültünk, és benézhettünk a díszletek mögé, miközben azok a frontoldalon a legkülönbözőbb színekben játszottak. Ráadásul mindvégig szólt a zene.

A POP nem élt hosszú ideig. Talán a Covid sodorta el végleg, talán a pénzhiány, olvastam ilyet is, olyat is, egyesek szerint a tabletek nem bírták; mindenesetre hamar vége lett. Ám épp akkortájt jelent meg Fischer Iván, aki – állítólag a Claudio Abbadóval folytatott beszélgetései nyomán – úgy határozott, hogy operafesztivált szervez egy olasz városban.

A Teatro Olimpico bejárata

Nyilvánvalóan szembesülnie kellett a dilemmával, hogy ha egy színháznak elvileg változtathatatlan a szcenográfiai háttere, elképzelhető-e bármilyen díszletbéli beavatkozás? Illetve: elegendő-e, ha több figyelmet kap a zene, a szó, a szereplők emberi drámája egy olyan közegben, ahol – még ha a falépcsőket ezekre az estékre párnákkal borítják is – távolról sem az operaházak kényelmét kapja a néző?

A fesztivált mindig októberben tartják, ugyanis a Teatro Olimpico nyáron túl meleg, télen túl hideg, légkondicionálót pedig a világörökség részét képező műemlékre nem szabad fölszerelni. Fischer Iván társulata idén Debussy egyetlen operáját, a Pelléas és Mélisande-t hozta el az észak-olasz városba. Ennél különösebb opera talán nincs. Több hagyománnyal szakít, nincs balett, nincsenek látványos felvonulások, nincsenek tömeg- vagy kórusjelenetek. Pontosabban egy kórus-megszólalás hallható mégis, de azt a zenekar interpretálja. Jószerével cselekvés nélküli képeket látunk, balladát, amely szerint az ember az egyik sorscsapástól a másikig vergődve él, és holta után gyermeke viszi tovább a szenvedéstörténetet. Egyébként… Ennél ideillőbb operát nehéz lenne találni. Nagyobb hangsúlyt fektet a szimbólumokra, mint a cselekményre, és a francia nyelvhez igazított énekbeszéd is fontosabb, mint a dallam.

Operafesztivál

Az olasz dramaturgnál, Alberto Mattiolinál olvastam, hogy létezik egy hangdokumentum, amely a Pelléas és Mélisande premierjére emlékeztet. Hetvennyolcas fordulatú bakelitlemez. Bár csak három példány maradt fönn belőle, utóbb megjelent CD-n, sőt, ma már a videómegosztókon is föllelhető. Mary Gardent, az első Mélisande-t maga Debussy kíséri zongorán. Az alig kétperces susogástenger alól hihetetlenül tisztán bújik elő a skót szoprán hangja. Kezdődik a harmadik felvonás, a Mes longs cheveux (Az én hosszú hajam) című ária. A felvétel körülbelül olyan, ahogy Patricia Petibont indítja el Vicenzában az előadásrészt. Hátborzongató. De a Golaud karakterét alakító Tassis Christoyannis szerepformálása is az; megrázóan hozza a gyengéd udvarló szörnyeteggé alakuló, féltékeny figuráját egészen a gyilkosságig, majd a kétségbeesésig, reményvesztettségig. A zenekar egyébként egy erdő kusza ágai közé lapulva ül, még rejtélyesebbé téve Debussy misztikus világát, és az amúgy is titkokkal bélelt, ötszázéves színház díszleteit. Varázslatos hangok szólnak, és jó mindenki, és igazán megrendítő, katartikus az egész, két részbe sűrített előadás. Minden elismerés az énekeseknek, a zenekarnak, ám… Valamiképpen az az ember benyomása, hogy az este igazi sztárja mégis a zöld varázsköpenybe bújt mágus, Fischer Iván, aki a testbeszédével is részt vesz az előadásban, és aki a tapsrend alatt úgy tesz, mintha éppen csak véletlenül vetődött volna erre.

Különleges élmény volt az operaelőadások közé ágyazott gálakoncert is, amelyet a Fesztiválzenekar adott Musica degenerata, avagy a Harmadik Birodalom tiltott zenéje címmel. A nácik által lehetetlenné tett német, illetve német származású szerzők darabjai szerepeltek a műsorban, két nagyszerű szólistával, Maxim Rysanovval (brácsa) és Nora Fischerrel (ének, mezzoszoprán). Az ukrán származású, Angliában élő Rysanov Hindemithet adta bravúrosan (Hindemith maga is mélyhegedűs volt, mondják, kutya nehéz versenyműveket írt), Nora Fischer pedig Kurt Weil szerzeményeiből válogatott. Elhangzott többek között a fasizmus idején betiltott Koldusopera – Villon szövegén alapuló – Kalóz Jennyje, el a Bilbao-dal, és a Berlini rekviemből a Ballada a vízbe fulladt lányról. Néhol szomorú, néhol vidám, szép este volt, és persze hatalmas ováció. Hab volt a tortán, hogy a koncert előtt nyújtotta át Vicenza díszpolgári címét Fischer Ivánnak Giacomo Possamai polgármester és Massimiliano Zaramella, a városi tanács elnöke. A karmester három nyelven köszönte meg az elismerést: angolul, olaszul és magyarul.

Possamai polgármester, Fischer Iván és Zamarella, a városi tanács elnöke

Azért ha már Vicenza… Palladio Bazilikájában az aranymetszés szabályának első ránézésre nem túl izgalmas, az időszaki tárlatot látva mégis lenyűgöző története fogadja a látogatót, a – Passuth László szerint – maszkjai alatt arctalan Gabriele D’Annunzio drámájának kéziratos installációjával, egy pingpongasztal vagy egy ajtó ténylegesen használt felületeinek ábrázolásával, és persze, a megejtő környezettel, amiről megint csak az építész gondoskodott egykoron. Csakúgy, mint a La Rotonda (más néven: Villa Almerico-Capra) esetében, amely oly sok épület mintájául szolgált. Furtonfurt fölújítanak ott valamit, most épp a kert látogatását korlátozzák nagyobb munkák miatt, de az épület jelentős része megkötések nélkül bejárható.

Palladio Bazilikája

(Fotók: Sz. Koncz István)