Benyomások Marina Abramović 512 óra című gyakorlatsoráról

Görcsi Péter

A fény a vásznon hol erősebbé, hol gyengébbé válik, egy idő után késztetést érzek arra, hogy behunyjam a szemem. – Görcsi Péter írása

Görcsi Péter írásai a Jelenkor folyóiratban>

Marina Abramović Londonban van. Irtó szerencsésnek érzem magam, hogy én is épp itt vagyok. Azt írja az internet, hogy a „performanszra” órákat kell sorban állni. Hétvége van, ezért esélyét sem látom annak, hogy bejussak. Az a tervem, hogy elmegyek és megnézem, hogy milyen nagy a sor, körülbelül mennyi idő bejutni, és a jövő héten megpróbálom.

Hyde Park, Serpentine Gallery. Tíz perc alatt bejutok. Nagy, világos tér, középen pódium, amelyen nyolc–tíz ember áll csukott szemmel, a többiek nézik őket. Abramović háttal a falnak dőlve áll, talpig feketében, ő is a pódiumon állókat nézi. Lassan, bátortalanul sétálok fel-alá, próbálok válaszokat találni a miértjeimre. A teremből jobbról és balról két további helyiség nyílik, a bal oldaliban kezdek. Emberek lépkednek egymás mellett, egy irányba, lassan, van, akit csukott szemmel, kézen fogva vezetnek és van, aki azt próbálja utánozni, ahogyan a másik lép. Akik a csukott szeműeket vezetik, szintén feketében vannak. A helyiség végére érve a sétálók megállnak a faltól vagy húsz centire, és nem csinálnak semmit. Kezdek szkeptikus lenni. A harmadik teremben székek vannak a fallal szembe fordítva. Van néhány az ablakkal szemben is, de az ablakok elé fehér vászon van kifeszítve, amin nem lehet átlátni, viszont átszűrődik rajta a kintről érkező fény. A résztvevők szeme itt is csukva van, vagy az előttük lévő fehér falat nézik, fejükön fejhallgató. A „játékszabályoknak” megfelelően leülök a székre, az ablakkal szembe, felteszem a fejhallgatót, nem szól benne semmi, ráadásul még szoros is, gondolom azért, hogy a legtöbb „kívülről érkező” zajt megszűrje vagy tompítsa. A fény a vásznon hol erősebbé, hol gyengébbé válik, egy idő után késztetést érzek arra, hogy behunyjam a szemem. Aztán újra kinyitom, most bántó a fény, de kellemes, ahogy belefeledkezek a játékába a vásznon. Néha apró négyzeteket alkot, néha csíkokat. Egybefolynak, eltűnnek, keresem őket, de csak akkor jönnek, amikor nem számítok rájuk. Sóhajtok, jólesik. Kezd fájni a hátam a szék támlájától. Leveszem a fejhallgatót, és továbbmennék, de amikor felállok, odalép hozzám egy feketeruhás segítő, meggyőz, hogy maradjak még. Megkér, hogy üljek vissza, csukjam be a szemem. Miután megteszem, visszateszi fülemre a fejhallgatót, és a hátam mögül kezét a vállamra teszi. Hideg a tenyere, és ahogy kezdi átvenni a testem hőmérsékletét, egyre kevésbé érzem, hogy a vállamon van. Egy idő után nem tudom megmondani, hogy rajtam van-e még, de nem merek felállni, hátha még igen. Aztán mikor leveszi a kezét, mintha egy 5–6 kilós hátizsákot vettek volna le rólam, amelyről fogalmam sem volt, hogy rajtam van. Könnyűnek érzem magam, felszabadultnak, és ettől megint sóhajtanom kell. Egy darabig ülök még, amíg ez az érzés az újdonság erejével hat, majd elindulok vissza a központi terembe.

Nem értem, hogy miért jó az, ha felállok a pódiumra, ezért elsétálok addig, és megállok előtte. Nézem, hogy kik vesznek körül, majd hozzájuk hasonlóan behunyom a szemem. Egy darabig az az elfoglaltságom, hogy megpróbálom magamban felidézni a körülöttem állók arcát, persze nem mindenkiére sikerül maradéktalanul emlékeznem, így ez izgalmas feladatnak ígérkezik. Nem emlékszem, mi volt az első zaj, amely elterelte erről a figyelmemet, de egyre inkább a körülöttem lévő hangokra lettem figyelmes: valaki elmegy mellettem, valaki feláll a pódiumra, és az nagyon nyikorog, valaki épp kérdez valamit valakitől. Kezemen a szőrszálak érzik, hogy valaki áll a jobb oldalamon, valaki mintha a tarkómra lehelt volna az előbb, és valami fura illat van. Aztán megszokottá válik ez az érzékelés és már a hangokat sem tudom elválasztani egymástól, egységes zajfolyam lesz az egész. Lassan kinyitom a szemem, és Marina Abramović-csal állok szemtől szemben, a távolság nem több köztünk 20–30 cm-nél. Meglepődöm, s ő ezt felismerve apró mosollyal nyugtázza a helyzetet. Néz, én is nézem. A szeménél időzöm sokat, eleinte nem értem, mit csinál, de olyan, mintha keresztülnézne rajtam. Aztán látom, hogy a tekintetével feltérképezi arcomat az államtól a homlokomig, mindezt olyan lassan, hogy alig veszem észre a tekintetének váltásait. Követem a feladatot és én is felfedezőútra indulok az ő arcán. Látszik, hogy többször műtötték: az arca feszes, az ajkai fel vannak töltve, a szeme és a szája sarkában mégis apró ráncok látszanak. Fura farkasszem-játék: pislogni ér, és azt nézel, amit akarsz. Érdekes, hogy pont akkor áll tovább, amikor ezeket a ráncokat venném szemügyre. Kicsit még állok, nézem a többieket, mielőtt az utolsó termet is felfedezném.

Belépek, tanácstalanul csatlakozom a többiekhez, majd egy 25 év körüli srác kézen fog, a falhoz vezet, ahonnan lassú léptekkel a terem másik vége felé indulunk. Arra kér, hogy tartsam a tempóját, próbáljak vele együtt lépni. Ez a kérés a hétköznapokban akkor szokott nehézséget okozni, ha valaki túl gyorsan halad, az ellenkezőjét megtapasztalni azonban most sokkal nagyobb kihívásnak tűnik. Görcsösen figyelek és igyekszem utánozni a mozdulatait, mikor eszembe jut, hogy valószínűleg itt is az lesz a megoldás, mint az előző termekben: elengedni magam és (a) más(ik)ra koncentrálni. Eggyel távolabb léptem tőle, hogy jól lássam a lábát, a sajátomra már egyáltalán nem figyeltem. Csak további 8–10 lépés után kezdem észrevenni, hogy a teremben mindenki igyekszik a másikat figyelni és ez eredményezi azt, hogy – kisebb nagyobb hibákkal ugyan – de mindenki egyszerre lép, anélkül, hogy bármilyen előzetes megbeszélés történt volna. A lassú, nagyon lassú sétálás örömét csak akkor kezdem érezni, amikor túljutottam a terem felén, és kísérőm már rég magamra hagyott. Amikor elsőként sétálok a teremben, már senkit sem látok magam körül, mégis érzem, hallom, tudom, hogy mindenki velem egyszerre lép. Mintha én diktálnám a tempót, pedig nem így van: mi diktáljuk a tempót, s ebben a teremben a tempó által létezhetünk együtt. A falhoz érve álltam még egy percet, sóhajtottam, hallgattam a többiek lépteit és csoszogásait, majd elindultam kifelé, de kis időre még egyszer megálltam minden teremben. Azokat néztem, akik épp most csatlakoznak valamelyik tevékenységhez. Néztem, hogy látom-e rajtuk a szkepszis jeleit. Akiket korábban már láttam, azokon pedig azt néztem, hogy látszik-e rajtuk valami abból, ami itt történik. Vajon rajtam látszik-e valami? A Serpentine Galleryből kiérve még egy óra múlva is az ott tapasztaltakon jár az eszem. Tudom, hogy az Abramović-oeuvre-ben ez a produkció nem említhető egy lapon azokkal a performanszokkal, amelyeket Abramović művészetének meghatározó momentumaihoz szokás sorolni. Tudom, hogy ezek olyan egyszerű (színházi és/vagy meditációs) gyakorlatok, amelyek otthon is könnyen elvégezhetők, és amelyekhez hasonlóban már korábban is volt részem, mégis úgy érzem, hogy ez most valami más, valami, ami számomra új. Ezért arra gondolok, hogy holnap visszajövök.

Nem tértem vissza a következő napon, de négy nappal később újra elmentem. Az utóbbi terem bejáratánál, ahol korábban lassú sétát tettem, most egy segítő állt, és fekete kendőket osztogatott, amelyek arra szolgáltak, hogy a gyakorlatban résztvevő személyek bekössék velük a szemüket, és így próbáljanak meg közlekedni a teremben. A terembe való belépés csak a kendő felvételével lehetséges. Ezúttal is el kell telnie bizonyos időnek, hogy az ember úgy merjen közlekedni, hogy nem tartja maga előtt a kezét, illetve, hogy elfogadja azt, hogy időnként idegenek lépnek az aurájába. Ugyanakkor más aurájába lépni nagyon izgalmas dolog. A központi teremben zajló „álló játékhoz” hasonlóan itt is a hallásommal, szaglásommal, arcommal, szőrömmel, bőrömmel kell érzékelnem a másikat, ez a gyakorlat azonban a helyváltoztatás és a tapintás lehetőségével érdekesebb kérdéseket vet fel és izgalmasabb szituációkat képes létrehozni. Az érzékeimre hagyatkozva sok minden elképzelhető és feltételezhető arról a személyről, akivel érintkezem: meg lehet tippelni az illető korát és nemét, amelyben persze a kezeken és karokon, vagy az arcon lévő ékszerek vagy a körmök hossza sokat segít, s ezek mellett a személy illata is árulkodik. A hallásommal itt most az irányt választom ki: érzékelhető, hogy hol mozognak többen, és hogy nagyjából milyen messze lehetnek tőlem. Meglepő, hogy a beszéd és a látás kiiktatása ellenére is mennyire egyszerű megtalálni a kommunikációt. Keresem a gyakorlat értelmét, és azt feltételezem, hogy az utamba kerülő „partnerek” nem gátolnak engem, hanem ők a cél, akiket újra és újra elérek, és más-más tapasztalatom lesz róluk. Volt, akivel kezet fogtam, majd mindketten továbbmentünk, volt, akivel a könyökünktől az ujjak végéig „letapogattuk” egymást, volt, akivel szintén ezt tettük, majd utána sokáig kézen fogva sétáltunk. A legmeghatóbb és egyben a legfurább az a mozzanat volt, amikor valakivel vagy két percig ölelkezve álltam, aztán egy közös sóhaj után engedtük el egymást. Persze az is gyakori volt, hogy már az első érintések alkalmával elutasítást kaptam, ennek ellenére azt gondoltam, hogy a látás és a beszéd meglétével és e „játékszabályok” nélkül a teremben mindenki sokkal kevésbé lett volna kommunikatív.

Mielőtt először léptem be a Serpentine Gallerybe, izgalommal és kíváncsisággal töltött el a műfajjal kapcsolatos határozatlanság kérdése. A honlap és az épület előtt kapott programfüzet ugyanis a „performance” és az „exhibition” szavakat felváltva és bizonytalanul használja. Valójában egyik szó sem alkalmas a produkció megnevezésére, ezért választottam a magam részéről a „gyakorlat” kifejezést, amely lehet, hogy még mindig nem elég pontos, de fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy itt nincsenek performerek, vagy pedig csak azok vannak, nincsenek kiállítási tárgyak, ha csak nem mi magunk vagyunk azok. A részvételemmel, a jelenlétemmel hozzájárulok az alkotáshoz, viszont ugyanilyen mértékben vagyok jelen befogadóként is, a befogadásom tárgya pedig legalább annyira lehet a másik, mint amennyire saját magam. Marina Abramović 512 óra című gyakorlatsora így folytonosan perspektívaváltásra és percepcióváltásra ösztönöz. Amin a hétköznapi életben az érzékelés átsiklik, az itt hangsúlyossá válik (mondhatni főszerepet kap). Inkább ösztönszerűen cselekszünk, mint ésszerűen, és épp ezért válik nehézzé, már-már lehetetlenné e három teremben tapasztalt „játék”(?) kritikai megközelítése: mindenki más úton és más időkereten belül tapasztalja meg ugyanazt az egyszerű gyakorlatot, amely senkire sem lesz ugyanolyan hatással.

Mindkét alkalommal több mint két órát töltöttem az épületben. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy minden fenntartásomtól, félelmemtől(?), kételyemtől és majdnem minden gátlásomtól megszabaduljak, hogy átadjam magam a folyamatnak, amely meditáció, hipnózis és színház elemeit felhasználva enged közelebb kerülni a Másikhoz, hogy rajta keresztül megtapasztaljak valamit önmagamból. Az épületből kilépve, a Hyde Park fái között sétálva ugyanaz a gondolat kerülget, ami négy napja: holnap visszajövök.

 

(A kép forrása: www.independent.co.uk)

2014-07-17 10:00:00
http://bit.ly/np_arbormundi