A tejpiac csarnokáig visszhangzik a diadalordítás a Balkan Ekspres kávéházból, amikor Szerbia kiegyenlít Kamerun ellen az első félidőben. Odabenn sűrű cigarettafüst, délelőtt fél tizenkettő, körülbelül egy tucatnyian ücsörögnek a képernyő előtt. Szabadkát hideg köd lepi ezekben a napokban, hiába jutott ki Szerbia a világbajnokságra, a városban nincs igazán vébéhangulat. Se kivetítők, se sörsátrak, se általános izgatottság, egy nyári műfajt jegel a FIFA, hiába vannak egész jó meccsek, maga a vébé úgy fekszik a jégen, mint a pisztrángok odabenn a vásárcsarnokban.

A kisütött apróhalból egyébként 85 dinár tíz deka, az olyan háromszáz forint. Nem a street food miatt jöttél ide, de a szabadkai street foodért bármikor visszajönnél.

*

Mit jelent megismerni egy várost? Mennyi idő, hány pixelnyi kép, hány köbméter figyelem? Két év alatt egy-egy szűk hét, az is a színházi fesztivál idején, ennyi nyilvánvalóan kevés ahhoz, hogy részletesebb képre tegyél szert. De a futó benyomások jelentőségét sem szabad alábecsülni.  

Szabadka belvárosa eleven szövetnek tűnik a fákkal szegélyezett utcákkal, a hepehupás macskakövekkel, a kis boltokkal és műhelyekkel. Nem valami hatalmas bevásárlóközpont uralja a belvárost, ami elszívná a levegőt előlük. Ez persze csak a távolról érkező turista öröme, hiszen azt is lehet tudni, hogy a belvárost átalakító szabályozási tervet már jó ideje elkeseredett viták övezik.

Nem tudni, hogyan fog festeni Szabadka a közeljövőben. Most mindenesetre gyönyörű romházak között vezetnek az éjszakai hazautak. Fatörzsek sárga lámpafényben, sokat látott, málló homlokzatok. Ha a „szecesszió” kivonulást, elkülönülést jelent, akkor a szabadkai szecesszió fogalma nyer egy új jelentésréteget: az éjszakai város mintha csöndben kivonulna az időből.

Lehet, hogy olyankor kellene eljönni, amikor nincs fesztivál, se vernisszázs, se finisszázs, amikor nem történik semmi. Csak eljönni és csellengeni.

*

Palicson ilyenkor például tényleg nincs semmi. Fürdőhely holtszezonban, a nyitva maradt éttermekben gyér a forgalom, a stégen szürkegém gubbaszt. A tavat is szürke köd üli meg, eltűnt a túlpart, a víz a semmibe nyújtózik. Valahol itt szólal meg Kosztolányi Csáth Gézának írt gyászverse:

Alvó, emeld lassan nehéz és hosszu pillád,
s a végtelen felé táguló nagy pupillád
szögezd felém.

Most a palicsi tó úgy fénylik, mint az ólom,
és a beléndeken s a vad farkasbogyókon
alszik a fény.

Battyogás a Vermes Lajos sétányon, díszletek egy elhagyott színpadon. De az is lehet, hogy most egy másféle előadás zajlik.

A sétányon nagy tablók mutatják be a Vermes szervezte – és az újkori olimpiákat megelőző –, 1880 és 1914 között megrendezett palicsi nyári játékokat. A békeévek atlétái hősi pózokban. A romos Bagolyvár. Ezt az impozáns, Zsolnay-féle cserepekkel díszített villát a Vermes család építtette a sportolók szállásaként. Az ajtó nyitva, be lehet kukkantani. Az, hogy a derék atlétáknak kötélen kellett fölmászniuk az emeletre, talán csak városi legenda lehet; itt mindenesetre megvan a lépcső, még ha az utolsó óráit éli is.

*

A hazaúton megállunk a piacon egy kiadós tízóraira. Üdítő, kávé, pljeskavica, a mosdó ajtaján zavarba ejtően hatalmas Popeye trónol. A büfé macskája lustán terpeszkedik az egyik kültéri asztalon. Uralkodói ábrázattal hunyorog a napfényben, magabiztos közönnyel. Tudja jól, hogy aki erre vetődik, vissza fog térni a birodalmába.

(Fotók: Keresztesi József; Bélyegkép: Tóth László)