Bénák, esendők és rettenetesek tudunk lenni

Bozsoki Petra

Milbacher Róbert vehette át idén Szűz Mária jegyese című novelláskötetéért a Margó-díjat október 16-án. A szerzőt kérdeztük.

A közelmúlt magyar irodalmának egyik markáns csapásirányává vált az úgynevezett „szociografikus szegénységirodalom”. Mi az oka szerinted, hogy az elmúlt évtizedben a lírában és a prózában egyaránt ilyen élénk érdeklődés irányult a mélyszegénység, a társadalom perifériáján élők felé? Miben látod a téma tétjét?

 

Erre van egy egyszerű válaszom és egy bonyolultabb. Egyrészt a szegénységről való beszédnek jelenleg nyilvánvalóan politikai oka van. Olyan arroganciával negligálja a jelenleg regnáló kormányzat a szegényeket és a szegénységet, ami arcpirító, és ami mellett felelős értelmiségi nem mehet el szó nélkül. Másrészt a szegénység nyilvánvalóan nem a jelenlegi kormány terméke, hanem a mindenkori hatalomé, aminek a fölszámolása nyilván lehetetlen. Nem hiszek azokban a balos, fölszabadító eszmékben, amelyek azt sugallják, hogy megoldható volna ez a kérdés. Így viszont csak a szegénységről való beszéd marad a magamfajta szkeptikusnak, a szegénység nyelvének (ha van ilyen, illetve ez a kérdés, hogy van-e) megismerése és megismertetése, ami egyben a szegény ember rehumanizálását is jelenti. Ez pedig annyit tesz, hogy annak tudatosítása a cél, hogy a szegénység is rétegzett és sokféle, ráadásul van (persze a minimális életfeltételek megléte mellett) saját nyelvi kultúrája, véleménye a világról, önmagáról stb., és nem pusztán a Mónika-show szintjén.

 

Köteted humoros, egyben megrázó, igazi groteszk tabló egy istenhátamögötti, nevenincs falu életképeiről és fullasztó világáról. Emlékszem, Borbély Szilárd Nincstelenek című regényével kapcsolatban úgy fogalmaztál, hogy a kötetben egy elveszett, az elbeszélő és a szerző identitását zsigeri szinten meghatározó nyelv és egy második, tanult nyelv küzdelme jelenik meg. Értelmezésemben hasonló első generációs értelmiségi problémára játszik rá a Szűz Mária jegyese is. Számomra ezt tükrözi legalábbis a választott, egyszerre ironikus és távolságtartó, de a falubeliek szemszögét kiválóan ismerő elbeszélői pozíció, illetve az ehhez kapcsolódó heterogén nyelvhasználat. A nyelvadás gesztusa személyes küldetéstudatot és/vagy politikai elköteleződést jelent számodra?

 

Borbély könyvét én nem szegénység-könyvként olvastam (az általa ábrázolt világ tárgyi szegénységében nőttem föl, szerintem nincs benne semmi tragikus, sőt én nosztalgiával gondolok vissza a fölsikált földes konyhapadló szagára), hanem először mint az elsőgenerációs értelmiség identitáskeresésének művét, mostanában inkább pszichológiai önértelmezési kísérletet látok benne. Annak idején – lévén tájszólásban tanultam meg beszélni, ez az anyanyelvem – meg kellett tanulnom az irodalmi vagy „városi” nyelvet (kiejtés, szavak jelentése stb. szinten), ami először nehéz volt (máig is rossz helyesíró vagyok). De mostanra örülök neki, hogy ismerem azt is, és elsajátítottam ezt is, ugyanis a tájnyelv jelenti szerintem a művelt (részben kulturális, részben nacionalista okokból létrejövő) standard nyelvállapothoz képest az igazi nyelvi szabadságot. A „föntről” jövő standard torzítása, félreértése stb. kínál némi esélyt a szabadság kis köreinek kialakításához. (Nagyon kicsi körökről van szó, persze.) Mint az első kérdésre adott válaszból is kiderül, természetesen semmiféle küldetéstudat nem mozgat, és semmiféle politikai állásfoglalás nem kényszerít abban a szűk értelemben, ahogyan rövidtávon érteni szokás. Az igaz, hogy tényleg kívülről és alulról látok mindent, onnan pedig az látszik, hogy nem sok jóra lehet számítani, legfeljebb kicsi gesztusokat lehet tenni. Szóval ez a könyv ebben az értelemben az a kicsi gesztus, amire képes vagyok.

 

Miért a novellaciklus formáját választottad? Ahogyan a kettős elbeszélői pozíció kapcsán A helység kalapácsa, úgy ezzel kapcsolatban rögtön Mikszáth A jó palócokja jut eszembe. Mintha célirányosan belecsempésznéd az általad irodalomtörténészként kutatott témákat a szépírói munkádba…

 

Nem belecsempészem, hanem ezt a nyelvet tanultam meg, mármint ami az irodalmat illeti. Nem is nagyon tudnék másképpen beszélni: azt vettem észre, hogy mindig az általam kutatott korszakból hozom a példáimat. Mikszáth szerintem sokat tudott az emberről, és amit ő tudott, az engem is érdekel, sőt egy kicsit még többet is szeretnék megtudni, ha nem volna ez rögtön szerénytelenség a részemről. Ráadásul szeretem azt a megbocsátóan ironikus szemléletmódot, ahogyan azt, amit megtudott az emberről (legyen az bármilyen szörnyűséges is), közvetíteni tudja. Én azt tanultam tőle, hogy mindannyian bénák, esendők és egyben persze rettenetesek is tudunk lenni, ha nem vigyázunk. 

2016-10-20 11:33:00

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs