Régóta és sokat foglalkozol az operettel. Honnan származik a műfaj iránti vonzódásod?

Gyermekkoromból. Nagymamáméknál rengeteg lemezt hallgattam, De Fries Károlytól Gyöngy Pálig és Eisemann Mihálytól Huszka Jenőig mindent ismerek. Bárzongorista is lehettem volna, vagy bonviván, de fájdalom – ez állítólag Heltai Jenő kedves szava volt –, költő lettem.

A verssel kapcsolatban az jutott eszembe: miféle fordítás közben született a szöveg ötlete? Mik voltak a körülmények?

Ema, a barátnőm mondta, hogy túlságosan romantikus a lényem, csakhogy az anyanyelvén, románul, ami ezen a nyelven sokkal természetesebben hangzik. Elköltöztem a második feleségemtől, és múlt szeptembertől Bukarestben élek – körülményeknek ez éppen elég.

15 éve – az erdélyi operettfogyasztó közönségről szóló – kiváló esszében fejtetted ki, hogy a jó operett valójában ironikus és önreflexív. Mennyiben volt cél, hogy a költészet eszköztárával mutasd fel a „jó operett” ismérveit?

Gyakran cél, s ebben Parti Nagytól tanulok, meg Kosztolányitól. Kedves idézetem a „kopog, kopog a rossz, vidéki valcer, / és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő” a Szegény kisgyermek panaszaiból. A giccs laboratóriumi fogalom, az élet sokkal bonyolultabb, mindig meg tudja lepni az embert.
Az erdélyi operettfogyasztó közönség, sajnos, keveset ért a világból. Megjelenik egy nyalka gárdatiszt, és azonnal a szívébe zárja, mint valami hüppögő Sybill.

Izgalmas, ahogyan a versbeszélő előbb recsegést kíván a csicsergés, kakofóniát az eufónia helyett, tehát diszharmóniát. A „túlságosan romantikus a mivoltom” slendrián megoldása, azaz a diszharmónia viszont szintén zavarja. Ez mintha az operett költészeti adaptálhatóságának nehézségeire mutatna rá. Az írás során érzékeltél hasonló problémát a médiumok között?

Folyton problémákat érzékelek – hogy vigasztaljam magam, Ortega y Gassetet idézgetem, aki azt írja egy Don Juanról szóló esszéjében, hogy ez az értelmiségi jellemzője. Ettől persze senki nem lesz boldogabb, mint ahogy attól sem, hogy már nem lehet Petőfi módjára, problémátlanul megszólalni. Minden probléma, főleg, ha az élethelyzet is olyan, mintha mindegyre jéghegyekbe ütköznénk. Mit nem adnék egy jó kis operettért, amely az obligát konfliktus után jól végződik, hajlongó karmesterrel!

Taps közepette… A vers első szakaszában feltűnőek a hanghatásokhoz kapcsolódó elemek: a csicsergés és a recsegés, illetve a hangképző szervek (a torok és a száj) után a szakasz végül Sárdy János karakterénél köt ki. Miért épp nála?

Mert ő énekelte a Rózsalevél című slágert, és a Mágnás Miskában is láttam. Tényleg nagyra tartja a száját, miközben azt énekli, hogy A nő szívét ki ismeri. Meg hát Sárdy emblematikus figura, abból a régi jó, autentikusan tájszólásos világból. Minden fölényes mosolyunk ellenére autentikus.

A „keserű orda” szemléletes ízhibáját könnyű összefüggésbe hozni a versbeszélő elégedetlenségével. De miért épp az orda? Csábító azt képzelni, hogy a prózai valóság szüremkedik itt be a versbe…

Annyiban mindenképpen, hogy noha imádom az ordát, gyakran kísértett az érzés, hogy megfulladok tőle, összeszűkíti a torkom. Manapság már nem eszem, az idő vasfoga elrepült fölöttem, de emlékszem még a fojtogatásra, időnként vágyom is.

A második szakasz két szentenciaszerű mondattal indít, ezek a versírás során születtek vagy korábbi jegyzetből érkeztek meg?

Nincsenek korábbi jegyzeteim, túlságosan is spontán vagyok, attól tartok. Spontánul problematikus – nohiszen! Talán azért is szeretem az operettet, mert annyira nem én. Szeretnék Ady lenni, de Babits vagyok Móricz nagyszerű esszéjéből, a Babits Mihállyal a Garda-tón címűből: aki még azon is gondolkodik, hogy átmenjen-e az utcán.

A „Boldogság, gyere haza, basszameg!” indulatos felkiáltását a Cserháti-sláger ismeretében nehéz nem ironikusan érteni, a záró folyó-hasonlattal az én olvasatomban ugyanez a helyzet. A „szégyen” kifejezés viszont mégis erős súlyt ad a zárlatnak.

Igen. A szégyen kedves szavam, mondom, nyilván öniróniával. Meg azoké is, akik rólam írtak: a Visszaforgatásról szóló Tompa Andrea-recenzió címe: Személyes szégyenek. Ez egyébként éppen a Jelenkorban látott napvilágot. Mint a boldogság, a megnyugvás is nehezen érkezik el, az ember gyakran beleköpne a tükörbe. Még gyakrabban képzeli, hogy végre felnőtt annyira, hogy ne bánjon meg semmit, vagy hogy mint Piaf, elénekelje, hogy ma csak te vagy, nem érdekel a múlt. De hát a költők nem arra valók, hogy ne bánjanak meg semmit, nem is tudnak úgy élni szerintem. Az efféle gyanútlanság a plüssmaciknak való. Az ő belső békéjükre törekszem.

(Fotó: Ema Cojocaru)