Költő vagyok, nem néptanító vagy guru

Ayhan Gökhan, Lanczkor Gábor

Lanczkor Gábor nemrég új kötettel jelentkezett, Monolit címmel. Új könyvéről, olvasókról és a vidéki életről is beszélgetett vele Ayhan Gökhan.

Lanczkor Gábor írásai a Jelenkor folyóiratban>

Az összegyűjtött versek kötetének megjelenése általában egy határ, fordulópont határozott jelzése.

Igen, ez nálam sincs másként. Amikor pár éve hosszabb kihagyás után újra verseket kezdtem írni, annak is szükségét éreztem, hogy a korábbi verseskönyveket mérlegre tegyem. Hogy egyben lássam belőlük azt, amit továbbra is érvényesnek, átmenthetőnek érzek. A hatások kellemesek: négy regény után mintha újra a hangomra találtam volna költőként, talán hosszabb távra is.

 

Mi döntötte el, melyik szöveg érvényes most is, és melyik kihagyható? Belső szabályrendszer, ösztön, ráérzés?

Általános módszerként azt alkalmaztam, amit a korábbi köteteimnél is: ha egy szöveggel kapcsolatban a leghalványabb gyanúm támadt, hogy kihagyható a válogatásból, akkor kihagytam. Néhány versnél az is előfordult, hogy stilisztikai vagy poétikai változtatásokat eszközöltem rajtuk. Van az a tulajdonságom, talán a neveltetésem és a korábbi családi tragédiáim, az apám korai halála miatt is, hogy viszonylag könnyen el tudok engedni dolgokat, nem ragaszkodom görcsösen sem tárgyakhoz, sem szövegekhez.

 

Minden köteted nagyon tudatosan megkomponált mű. Milyen szempont alapján állt össze a mostani, szintén koncepciózusan megszerkesztett könyv?

Szándékom volt a válogatásnál, hogy a korábbi kötetszerkezeteket, ahol csak engedi az anyag természete, megbontsam. Az időrendi sorrendről állandó előolvasóm, Orcsik Roland gyorsan lebeszélt. Így a kötet élére a legutóbbi, negyedik verseskönyvem, a Hétsarkúkönyv magciklusa, a Kihűlő Kőzetrétegek került – amelyet az egyik legfontosabb munkámnak tartok. A másik szövegegyüttes, amelynek darabjai nagy százalékban és viszonylag szervesen, csak itt-ott megbontva kerültek át a válogatottba, a Vissza Londonba kötet a képleíró versekkel. És persze van egy csomó vers a Monolitban, amelyek nem kötődnek szorosabban egymáshoz. A tudatos szerkesztést, illetve úgy általában a formához való ragaszkodásomat hallottam már vissza szitokszóként is. Szükséges, hogy az ember időnként legalábbis megkísérelje külső nézőpontból felülvizsgálni a mániáit, bár a kötetnek természetesen szerkesztője is volt, Csordás Gábor, aki fontos javaslatokat tett, amelyeket jelentős részben meg is fogadtam.

 

A Monolitba felvett újabb verseid nyelve az előzőek fényében jóval letisztultabbnak tűnik, akárcsak a kései Oravecz nyelve. Tudatosan indultál az egyszerűsödés felé?

Nem, tudatosság biztosan nem volt ebben, sőt, nekem nem is nagyon tűnt föl ez a folyamat, de most, hogy mondod, azt hiszem, igazad van. A poétikai modelljeim modulációja mindig ösztönösen történik, sosincs benne előzetes agyalás; legfeljebb annyi adódik ehhez, hogy valami sikerültnek vélt megoldásra rácsodálkozom, folytathatónak találom, és mintegy magamat utánozva elkezdem módszerként alkalmazni. Ilyen volt például a Monolit, illetve a Szégyen fölött című kötetnyi új anyag számos versében a beljebb kezdett sortörés.

 

Otthonosan mozogsz a különböző, egymástól sokszor nagyon eltérő kulturális terekben, nehéz felismerni, számodra melyik a biztos pont, az origó. Soha nem tartottál attól, hogy az olvasó nem tudja követni a verseidben működtetett kultúrtér-időutazást?

Talán naivan hangzik, de mélyen hiszek abban, hogy egy valamirevaló írónak-költőnek csak a saját elvárásaihoz, urambocsá’ művészi elvárásaihoz szabad igazodnia, nem az olvasók vélt vagy valós igényeihez. A szépirodalom mainstream vonala ma Magyarországon és a világirodalomnak hívott piaci fikción belül épp a kockázatkerüléséről ismerszik meg, arról, hogy korábbi, biztos mintákat követ és rendez újra, mint a Nagykörút bérházai. Az origó tehát csakis én lehetek, dinamikus mozgásban.

 

Valóban, a kortárs világirodalom, van azért kivétel, de finoman szólva nagyon olvasóbarát. Persze nem árt, ha az olvasónak vannak kapaszkodói, és nem egy légüres térben találja magát, ahol nincs számára semmi fogódzó. Jobb, ha kitartunk amellett, hogy nem érdemes az olvasók felé engedményeket tenni, célratörőbb, ha ők alkalmazkodnak a szerző munkáiban megjelenő törvényekhez és fejtik meg önerőből a szerző kieszelte kódokat?

Nem akarom megkerülni a választ, illetve de, úgyhogy hadd hivatkozzam most csak arra, hogy nemrég magyarul is megjelent David Foster Wallace kultkönyve, a Végtelen tréfa.

 

Foglalkoztat az olvasó? Érkeznek olvasói e-mailek, váratlan telefonok, üzenetek? Legjobban melyik lepett meg?

Persze, hogy foglalkoztat. Például nagyon örültem neki, hogy az utolsó regényem, az Apás szülés számos női olvasónál célba talált; erről a moly.hu-ról és személyes visszajelzésekből tudok. Persze, mint tudjuk, női olvasók nélkül meghalna a kortárs irodalom, de nem csak ezért lett nekem fontos ez a fejlemény. Hogy a legmegdöbbentőbb olvasói reakció mi volt? Az álnéven írt Egy magyar regénynél a konzervatív kommentelők felhördülése, hogy a szerző „szexregényt” (ezt most idéztem) mert írni Móricz Zsigmondról.

 

Amrita Sher-Gil, az Indiában élt, magyar származású festőművész egész ciklust kap a könyvben. Az ő felfedezése összefügg az India iránti vonzalmaddal – miért éppen ő, miért éppen India?

Erről már sokszor és sokat beszéltem, így most röviden csak annyit mondanék el újra, hogy szükségem volt a magam közvetítőire ahhoz, hogy elkerüljem a felszínes egzotikum csapdáját. India nekem egyfajta totalitás-élményt adott, olyan tónusban és olyan tiszta erővel, amit más földrajzi térben nem találtam meg.

 

„[A] víz sebe maradt a város”, írod. Az emberi beavatkozás, a természeten tett erőszak, akár mint metafora, visszatérő elem egyes szövegeidben. Az ember nélküli környezet lenne a legemberségesebb, a legideálisabb? Ember és természet kapcsolatát illetően mennyire vagy optimista?

Hat éven át egy dunántúli völgyben meglehetősen közel éltem az úgynevezett természethez. A legutóbbi őszön aztán visszaköltöztünk a családommal Szegedre, amitől, be kell vallanom, nagyon tartottam. És aztán mégis csodálatosan sikerült ez a költözés. Az első hónapokban úgy éreztem magam a városban, mint aki egy pusztító, korábbi karmájából szabadult meg, vagy mondjuk megszöktették a lótuszevők szigetéről, ahonnan korábban nem volt kilátása, és amelynek lényegi, végső soron deformáló voltával nem volt tisztában. Mélyen átéreztem Győrffy Ákos legutóbbi könyvének, A hegyi füzetnek a mindezzel kapcsolatba hozható melankolikus sorait. Altat, lehúz, befed. A hatodik évre a magyar ugar nekem nem metafora lett, hanem maga az erdő széle. Szegeden itt vannak a régi barátaim, a Médeia Fiai után alapítottunk egy új zenekart Lengyel Zolival, valamint elkezdtem harcművészetet tanulni. Mindezek fantasztikus dolgok. Váratlanul fantasztikus dolgok. És most végső soron úgy látom, hogy az ember, én, a mostani ember már nem való a természetbe. És hogy ennek a tudat alatti belátása, vagyis ennek a belátásnak az elfojtása beláthatatlan dolgokat gerjeszt.

 

Egyszer negatív megjegyzést tettél azokra, akik „vidékiznek”. A peremen élők helyzete ennyire foglalkoztat, könnyen azonosulsz a leszakadó és elszigetelt társadalmi csoportokkal, mélyebben, mint általában azt az értelmiségtől kötelező jelleggel megszokhattuk?

Hat éven át olyan emberekkel éltem napi, heti érintkezésben, akik közül jó néhánynak az életvitele kimerítette azt, amit leegyszerűsítően és leszűkítően mélyszegénységnek neveznek. Közöttük akadt olyan személy is, akinek a létminősége az én szubjektív mércém szerint meghaladta egy nagyvárosi multirabszolgáét. Igen, meglehetősen elkeserít, és ennek hangot is szoktam adni, hogy míg a budapesti értelmiségiek és művészek jobbik része feltétel nélküli szolidaritást vállal mondjuk a menekültekkel (nagyon helyesen), addig vidékizni kicsit se ciki a számukra. Nyilvánosan se. Újságcikkekben se. A műveikben se. Mintha egyszerűen lemondtak volna falusi honfitársaikról. Aztán persze nyöghetjük ennek a politikai következményeit. Nyögjük is. Zoltán Gábor mondott egy interjúban valami olyasmit, hogy ne beszéljünk már társadalomról, mert ma ebben az országban nincs ilyesmi. Egymástól elszeparált társadalmak vannak ma Magyarországon. Abszolút egyetértek ezzel a megállapítással.

 

Megpróbáltál vidéken élni, de örökre neked sem sikerült. Mintha a kilátástalanság és a reménytelenség, a sehova nem jutás eleve kódolt lenne a vidéki létformában, kevés kitörési eséllyel. Te, mint szépíró, tehetsz-e bármit is, hogy jobb legyen a helyzet? Mert az, hogy hangot adunk egy problémának, megoldási stratégiákat még nem szül…

Nem, ez nem igaz, mármint a kilátástalanság és reménytelenség, rám és a közvetlen környezetemre legalábbis biztosan nem. Tulajdonképpen most is vidéken élek, Szegeden. Számomra Budapesten egészen biztosan sokkal nyomasztóbbak lennének a hétköznapok. Egyrészt a fővárosban sokkal drágább az élet, így biztosan anyagi kompromisszumra, vagyis valami nemszeretem munkára kényszerülnék, másrészt itt a szegedi belvárosban maximálisan élvezem a sétáló ember szabadságát. A lányaim óvodája öt percre van, a választott iskola ugyancsak, a feleségem munkahelye szintúgy. Eleven és kulturált, ugyanakkor lassú, szelíd vidéki urbánus közeg ez itt. Tulajdonképpen vicces, hogy itt, a városban szoktam el az autózástól. Teszem hozzá, gyorsan ment. És azt hiszem, ez is egy megoldási stratégia, ahogy te mondtad. Az is, hogy a hentesnél már tudják, hogy a nejlonzacskóba tett húshoz nem kérek még egy nejlonzacskót. Az is, hogy a lányaim nem néznek tévét, nincs is tévénk, se YouTube-ot; könyveket lapozgatnak. Szépíróként is ennyi a legtöbb, amit Magyarország, a vidéki Magyarország jövőjéért tehetek. Vagy másként fogalmazva: költő vagyok, nem néptanító vagy guru.

 

2016-ban jelent meg az Apás szülés című regényed. A prózaírással hányadán állsz mostanság?

Most úgy érzem, egyáltalán nem biztos, hogy fogok még valaha narratív prózát írni. Kissé túlcsordultam vele. Írom a naplómat, de az más. Költőként is volt ilyen érzésem nyolc éve, a Hétsarkúkönyv megjelenése után, amikor azt éreztem, hogy elfogyott a szusz, ugyanazt írom újra egyre gyengébben. Akkor felszabadító volt a kukába szórnom azokat a szövegeket; aztán évekig nem írtam verset. Szerencsésnek érzem, hogy nem vagyok egyetlen műnem határai közé szorítva – mint a Wing-Tsunban, puhán elvezetem az ellenerőt, és a legrövidebb úton, a legkönnyebben bevehető felületen visszatámadok.

 

És ha már próza, ott vannak a mesekönyveid. A Gúfó jól bevált karakter, egyéb figurákban nem gondolkodsz?

Nem, egyelőre nem, és Gúfóból se lesz több rész. Négy kötetet megírtam, és nem szeretném, hogy kifulladjon a karakter, vagy gagyiba menjen át.

 

Nem tapasztalod, hogy a mesekönyvek is mintha a leghétköznapibb olvasót vennék célba, és ezért egymás után jönnek a gügyögő, a nyelvi és tartalmi kihívásoknak könnyedén hátat fordító, semmitmondó kiadványok? A napokban épp Bogyó és Babóca-marcipánfigurákat láttam egy cukrászdában…

De, persze, bár hadd tegyem hozzá, hogy nekem nincsen Bartos Erika-fóbiám. A trendibb gyerekkönyv-kiadóknak is vannak bőségesen olyan, szakmailag respektált termékeik, amik szülőként engem sokkalta jobban idegesítenek a Bogyó és Babóca-sorozatnál.

 

A nemrég elhunyt Tandori Dezső szinte az egész magyar irodalommal levelezett, verseket, rajzokat küldött mindenfelé. Nálad sincs másképp? Milyen a te személyes Tandori-élményed, túl azon, hogy tanulmányt szenteltél neki?

Nem, nem leveleztem Tandorival. Egyetlenegyszer láttam még egyetemista koromban; a Lánchíd budai hídfőjénél téblábolt egy nejlonszatyorral a kezében. És van tőle egy rajzom. Fried tanár úr doktori iskolájának voltam a hallgatója, amikor Tandori azzal a felszólítással küldött neki rajzokat, hogy ossza őket szét a tanítványai között. Egy jutott nekem is. Nagy becsben van tartva.

 

2019-04-23 15:00:00
http://www.szinhaz.net

PROGRAMOK

  • Szerb Antalról: kötetbemutató beszélgetés
    Havasréti József / Pálfy Eszter / Kisantal Tamás
    2019. június 14., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)

  • Keresztesi József: Inverz Ophelia (könyvbemutató)
    2019. június 15., 16:30
    Pécs, Csorba Győző Könyvtár Belvárosi Fiókkönyvtár (Király utca 9.)
    Beszélgetőtárs: Görföl Balázs