Állandó mintázatok. Azt remélem, sokan követik a folyóirat januári számában indult sorozatunkat – Takács Zsuzsa életút-interjúja harmadik részében Wirth Imre kérdéseire az 1956-os forradalom és annak leverése utáni időről beszél. Hogy miként nőtt fel egyik napról a másikra, hogyan halt meg egy ismerőse, hogyan emigrált a barátnője. Erőszakos halál, tömeges menekülés, orosz csapatok – ismerős mintázat, a történelmi amnézia elleni gyógyszerként is érdemes elolvasni ezt a sűrű szöveget.

A prózarovatban mások mellett Tompa Andrea hamarosan megjelenő regényéből kap ízelítőt az olvasó. Egy egyszerű házaspár idegen csecsemőt fogad be magához. Hogy ezt miért kell titkolni, az lassan bontakozik ki a fojtott hangú beszélgetésekből. Ők ketten is csak az újságból tudnak meg fontos dolgokat, ott olvasnak a zsidóvagyonról, a kényszerlakhelyről és hasonlókról. De hol is vagyunk, túl azon, hogy valahol Európában? „Feri, van egy darab, ami a megszállásról szól, itt játszódik Erdélybe, mai darab, olvastam riportot róla.” Mire a regényíró abszurd humorral felelteti a férjet: „Te, melyik megszállás? (…) Miért, most nem vagyunk megszállva?” A jelenet a második bécsi döntés nyomán visszacsatolt Észak-Erdélyben zajlik, s szóba kerül még benne Ukrajnába kitoloncolt zsidó és – kérdéses formában – egy Kenyérmező nevű település. (A szereplők nem, de mi tudjuk, hogy itt Kamenyec-Podolszkijra, a tömegmészárlásra utal a szöveg, és valószínűleg Körösmező az a kérdéses település). Aztán a részlet perspektívája a lakáson túlra tágul: légiriadóval, pincébe meneküléssel és bombázással.

Kiss Tibor Noé készülő regényének részlete nem történelmi időkbe visz vissza, mégis komoly traumákat dolgoz fel. Az elbeszélő nagyanyja halála előtti utolsó időszakát írja le szenvtelen, rövid mondatokban, miközben a gyerekkori emlékek is szót kapnak. „A nagyanyám egyik kezében fakanál, a másikkal simogat.” A beszélő számára a dolog tétje az, hogy ki lehet-e mondani a hagyomány által szentnek tekintett családon belüli kínzó igazságokat, mint például ezt: „Nagyanyám kegyetlen volt. Annyiszor próbáltam szépíteni ezen, hiszen mégiscsak a nagyanyám.”

A falusi világot disztópikus vonásokkal rajzolja át Szalay Zoltán elbeszélése, A gyűjtők. Az elbeszélő baromfit tart és várja a gyűjtőket, akik nem kérdeznek ugyan, de az embereknek el kell mesélniük nekik az emlékeiket, mert állítólag jó helyen lesznek náluk. A hatalom helyi képviselője abszurd módon az anyakönyvvezető, aki azzal nyugtatja a lakosságot, hogy a gyűjtők nem vesznek el semmit, csak azt gyűjtik össze, ami egyébként örökre elveszne. És itt eszünkbe juthat a Kis magyar pornográfia, ahol egy ötvenes évekbeli anekdotban az ávós így szól a falusiakhoz: „Édes fiaim! Mért nem akartok megegyezni velem? Hiszen én mindig a ti javatokat akartam! // Megszólal erre egy öreg magyar: az a baj, drága Attila, kedves elvtárs…”

Sándor Iván ismét a történelmi múlt különböző rétegeit egymásra vetítve komponál regényrészletében, ahol egy fiatal és egy idősebb írástudó kutat hasonló témák, események után. Mindketten olvassák egy zsidó lány naplóját, akinek sorai által újra átélhetővé válik a harmincas-negyvenes években előrehaladó folyamat a zsidók társadalmi életből történő kirekesztésére. A lány fenyegetettség-élményét egy magyarországi kerthelyiségből a Kabaré című film azon jelenete tükrözi vissza, amelyben a fiatalok 1931-ben egy németországi sörkertben egyre többen kezdik énekelni, hogy a jövő az övék.

Odesszával kapcsolatos, különböző idősíkokból származó emlékeit önti irodalmi formába Hetényi Zsuzsa. A hetvenes évek közepének Szovjetuniója a megtörtént disztópia. A kivándorlási engedélyért végtelen sorban álláson át vezet az út, amelyben már előző este helyet kell foglalni és az aszfalton aludni vagy valakit megfizetni a bérbenállásért. Virágzik a feketézés, itt a magyar Amo szappan olyan, mint régen egy flórenci arany volt. (Romániából hasonló tapasztalatokat szerezhettünk ekkortájt, mennyire kemény valutaként működött.) És a márkajelzéses műanyag szatyrok – Marlboro, Pall Mall, Stuyvesant feliratokkal – hasonlóképpen. Mint az üveggyöngyök Manhattanért. Egy krími látogatás pedig, és ez Jules Verne ötleteivel vetélkedik, két és fél órás trolibuszúttal valósul meg a repülőtér és a hegyen túli városka között úgy, hogy a troli megáll a hágón – az utasok gyönyörködtetésére. Sok csodás dolog mellett találkozunk később egy bányásszal, aki Kijev felé vonatozva éjjel Bulgakovot olvas. A részlet vége Bulgakov emlékezetének mostani felemás állásáról tudósít a család egykori kijevi nyaralójának kapcsán. „A villanegyed neve immár nem Bulgakovot idézi fel, de világszerte sokáig nem fogják elfelejteni – Bucsa.”

A versek és kritikák nem csak a halálról, megtörtént és megköltött disztópiákról, traumákról szólnak, ezt mindenképpen előre kell bocsátanom. És mert az ajánló tisztában van ezzel a különös nehézkedéssel, önmaga megbillenő schwertjével, és az ebből következő szolid aránytalansággal. A lapszám élén letisztult beszédű, itt-ott rezignált férfiszólamok csendülnek fel Nádasdy Ádám, Markó Béla és Jász Attila verseiben. Nádasdy visszatekintő-számvető verseinek egyike így kezdődik: „Fáradt akartam lenni és öreg, / közben dobolt bennem az ifjúság.” Markó Béla Meghosszabbított élet című versének utolsó sorai valamiképp a boldogságot fogalmazzák, ekképpen: „Nincs nagyobb öröm, mint megálmodni / téged, aki itt voltál mellettem egész nap. / A megismételt álom az igazi csupán. / Elképzelni, hogy úgy élek, ahogy élek.” Jász Attila pedig, akinek indián neve Csendes Toll, és biztosan sokat tud a bennünk rejlő mikrokozmosz és a makrokozmosz összefüggéseiről, így kezdi Amikor te magad vagy a hely is című versszekvenciáját: „Ma hajnal előtt pár órával próbálod / elhagyni a sötétségedet, felébreszteni / a benned alvó fényt”.

A versrovatban a továbbiakban egészséges változatosság tapasztalható. Babiczky Tibor Séták az öbölben című antikizáló versében olykor szimbolista-századvégi jegyeket vélünk felfedezni: „Mielőtt kihajt fölénk a világ, / s rajtunk a halál vízként zuhog át, / teljen ki szűz vitorlánk, hasadjon / hajónk nyomán az égszínkék magány”. Somorjai Réka, aki első ízben szerepel a folyóiratban, és Izsó Zita verseit két egymást követő erős anya-vers kapcsolja össze. Az előbbi Az én anyám című verse így kezdődik: „nyarakkal rakta ki a tömbház / második emeleti teraszát / és nem tudott betelni / a színes virágok ősztől / tavaszig tartó halálával / az én anyám kertje hibátlan”. Izsó Zita az Ismeretlen bolygó címet adta versének: „Kilenc hónap alatt / sem lehetett megközelíteni, / nem volt rajta levegő a beszédhez, / amikor először akartam / neki mesélni egy fiúról, / bekapcsolta a porszívót, / és takarítani kezdett”. Izsó legutóbbi kötetéről, a Bekerített erdőről Görföl Balázs ír a lapszám kritikarovatában elismerőleg: „Izsó Zita költészete akkor a legerősebb, amikor azt keresi, hogyan lehet élni a mások miatt bekövetkező rémületes traumák és az egyéni határhelyzetek után, miként lehet beszélni a nehezen mondhatóról, vagy akár az elmondhatatlanról, annak reményében, hogy az ember valóban olyan fény melegét őrzi magában, ilyenkor is, amelynek nem ő a forrása”.

Vajna Ádám Döglött kivi című verses regényének részlete Új-Zélandra repíti olvasóját. Alcíme szerint Sir Walter Lawry Buller élete és munkássága a témája a leendő műnek, aki valóban létező személy volt és a nagy sziget madárvilágáról közölt megkerülhetetlen tudományos munkát. Valószínűleg gyanakodnunk kell azonban az életrajzi és egyéb ténybeli hitelesség kérdéseiben, amikor azt olvassuk, hogy Új-Zélandon egy Balaton nevű tó jegére vitték ki a versbeli beszélőt, és míg az apa forralt bort főzött a bennszülötteknek, addig a mama elesett az egyéves beszélővel a jégen, és ennek „mélyreható következményei lettek”. Akárhogy is, a kritikarovatban Pinczési Botond Vajna legutóbbi kötetét (Egyébként is, mit akarhatott itt az őrgróf?) „a kortárs közéleti költészet egyik leginnovatívabb és legkomplexebb teljesítményének” ítéli.

A márciusi lapszám másik debütáló szerzője Szabados Attila, aki itt közölt négy versében is magas önreflexiós szintet üt meg. A Spirál című vers poétikai viviszekciója szinte már Peer Krisztián utóbbi évekbeli ilyen jellegű szövegeihez közelít: „Néhány éve azt hittem, verset írtam / a részvétről. Megvolt benne minden: / pucér seggű hajléktalan, Black Friday, / monotonitás, monotonitás, monotonitás”. A versrovatot az amerikai koszorús költő, Kay Ryan alapvetően intellektuális, helyenként ironikus hangütésű versei zárják Gyukics Gábor fordításában. A kritikarovatból pedig két, eddig nem említett írást kell az olvasó figyelmébe ajánlanom: Csondor Somáé Zoltán Gábor Levegőt venni című novelláskötetét méltatja a teljes életmű vázlatával a háttérben. E rovatot Pálfy Eszter recenziója zárja Réz Anna Mardos című kötetéről. A könyv a bűntudat sokféle formáját elemzi, amelyet a társadalmi-kulturális hagyomány „ír elő” mindannyiunknak, s melyekre a kötet és a kritika szerint is ideje rákérdezni.

Két tanulmány. P. Müller Péter tanulmánya a hazai színházi és drámai hagyományt felforgató módon felléptető testek kérdését vizsgálja az elmúlt fél évszázadra visszatekintve. A Pisti a vérzivatarban és Tasnádi István Kartonpapája mellett egyebek közt szó esik a ‘77-es pécsi Übü király előadásról (Paál István rendezése), valamint Jeles András Monteverdi Birkózóköréről és Halász Péter működéséről is. S hogy miért is foglalkoztatja a szerzőt hatalom, test és performativitás együttese, arra valószínűleg a szöveg záró mondata ad magyarázatot. Mindez „tematizálja azt a kérdést, hogy mit és miként tesz láthatóvá abból, amit a hatalmi működés a propaganda és a manipuláció eszközeivel igyekszik másnak láttatni vagy láthatatlanná tenni”.

A másik tanulmány márciusban Tóth Orsolyáé. Az írás tárgya az ironikus alcím szerint Szabó Magda és a Pimpernel-franchise. Miközben a szerző érdekfeszítően és meggyőzően érvel amellett, hogy az Abigélre komoly inspiráló hatással volt báró Orczy Emma világszerte népszerű Pimpernel-sorozata, egyben ahhoz a kérdéshez is hozzászól, amely az utóbbi időkben a middlebrow irodalom jelenségével kapcsolatban bontakozott ki itthon.

*

„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. / Zöld ág virított a föld ormain.” És most tekintsünk el az irodalomtörténeti vonatkozásoktól, hogy mihez írta Előszóként a verset Vörösmarty. A lényeg az ellenpont: „A vész kitört. Vérfagylaló keze / Emberfejekkel labdázott az égre, / Emberszivekben dúltak lábai.” És így tovább. Nézünk ki a tiszta égre, közben tudjuk, hogy emberek sokasága most is lövészárokban vagy bunkerben húzza meg magát. Csak azoknak ajánlom a márciusi lapszámot, akik nem akarják a felejtést, a propaganda mákonyát.